2017 - Január
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
 
 
 
 
2017 - Február
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
 
 
 
 
 
2017 - Március
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
 
 
Főoldal > Ikerlángok/Lélektársak
DUÁLTÖRVÉNY
 
A "NÉVTELEN SZELLEM" KINYILATKOZTATÁSAI ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN 
 

A "NÉVTELEN SZELLEM" BÖLCSÉSZETE

DUÁLTÖRVÉNY

A "NÉVTELEN SZELLEM" KINYILATKOZTATÁSAI ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN

Az ember egész életét, mégpedig nemcsak a földi, hanem az örök életét is determináló két legfőbb kapcsolat: az Istennel és a saját lelki másával való összeköttetése.

Első pillanatra talán különösnek tűnhetik fel ennek a két viszonylatnak fontosság tekintetében közvetlenül egymás mellé állítása, de ha a dolog lényegébe mélyebben beletekintünk, ki fog tűnni, hogy csakugyan ezen a két szálon függ az emberlélek a bűnök sötét tengere fölött s egyformán szükséges, hogy mind a két szálba minden erejével belekapaszkodjék, ha meg akar menekülni az elmerüléstől: a kárhozattól.

Vizsgáljuk meg tehát ezt a kérdést közelebbről.

A "Szellem, erő, anyag" az ősbukás tárgyalásánál megállapítja, hogy a két fő bűn, amely a szellemet a mennyei tisztaság állapotából, tehát a Mennyből eltávolította: a gőg és az érzékiség. A gőg az Atyától szakította el, az érzékiség pedig a lelki másától távolította el. Ebből természetszerűen következik, hogy mennyei Atyjához csak akkor térhet vissza, ha megtisztult a gőgtől, lelke másával pedig csak akkor olvadhat össze, ha megtisztult az érzékiségtől.

A gőgtől való megtisztulás útja a szenvedések és megaláztatások rengetegén vezet keresztül, s akkor ér véget, amikor a szellem már minden gátlás nélkül felhasználható az Atya akaratának végrehajtására, tehát akkor, amikor már annyira szereti Atyját, hogy Iránta való szeretetből és hűségből mindent képes elviselni anélkül, hogy tudná, miért érik őt a csapások és szenvedések, szóval amikor már megérett az áldozathozatalra.

De milyen végtelen hosszú az út idáig! Ameddig a lélek még éretlen - tehát ameddig még benne az Istentől elválasztó fő bűn: a gőg, erős - addig minden legkisebb vélt, vagy valódi sérelemre üt-vág maga körül, s ezzel csak továbbhalmozza az élete útján szenvedést termő okokat. A folyton fokozódó szenvedések őrlő munkája azután lassanként annyira megpuhítja a szellemét beburkoló vastag rétegét, hogy azon az Isten kegyelmének első sugara behatolhat, vagyis a megtérés misztikus csodája bekövetkezik.

A szellem szeme ekkor megnyílik, s egészen másvalakivé válik, mint aki azelőtt volt: "újjászületik Krisztusban", az-az megszületik Isten kegyelmének csodavilágában, amelyben bár addig is benne élt, de süket és vak, sőt halott volt annak csodáival szemben. Most már fogékony Isten kegyelmének megnyilatkozásaival szemben, s minél többet tapasztal belőlük, annál fogékonyabbá válik irántuk, s ezzel párhuzamosan annál inkább elárasztja a lelkét a teremtő Atya iránti hála és odaadás érzése. Végre felismeri, hogy minden, ami létének keretét képezi, sőt maga a lét is Isten kimondhatatlan szeretetének folyománya, s akkor szeretné egészen átadni magát ennek a végtelen szeretetnek, s lélekben így kiált fel: "Atyám, mit adhatok én Neked a te végtelen jóságodért? Hiszen nekem semmim sincs, amit nem Te adtál volna! Az életemet is Te adtad: fogadd ezt el tőlem s tégy vele, amit akarsz; Te rendelkezzél egészen felettem!"

Mikor a szellem Isten végtelenségének és a saját semmiségének felismerésében idáig jutott, akkor ezt a tudását tettekben is meg kell pecsételnie. Ekkor leküldi őt az Atya egy áldozatos életbe, amelyben éretlen lelkektől eredő gyötrelmek közepette, a szenvedések tüzében, vagy a szentnek tartott Igazságért az életének feláldozásával kell bizonyságot tennie arról, hogy igenis Istent szereti mindenekfelett, jobban, mint a saját életét, mert nem zúgolódik, nem lázadozik, nem vádol, pedig tudja, hogy ártatlanul szenved; de ha Isten ezt kívánja tőle, legyen meg az ő szent akarata. Az az ő múltban tett önmaga felajánlása ebben az ő próbaéletében úgy hat, mint egy poszthipnotikus szuggesztió, amelynek hatóereje ebben a próbaéletben teljesedik ki.

Ekkor gyógyult ki a lélek a gőgből; ekkor nyerte vissza a tényleges összeköttetést az Atyával, ekkor épült ki és tisztult meg az az egyik szál, mely őt a Mennyel összeköti.

Tegyük vizsgálat tárgyává a másik összeköttetést: a duálkapcsolatot is.

Az egész természeti világban jelen van ez a duálizmus: nemcsak az élőlények világában a kétneműségben, de az anyag és az erők világában is mint adó és elfogadó, mint pozitív és negatív jellegű erőmegnyilvánulás. Mindez pedig a duálok kettéválásának produktuma. Hiszen maga az anyagvilág a bukás következménye, mert az anyag a bukott szellemiség gondolat- és érzésvilágának megdermedt konglomerátuma; természetes ennélfogva, hogy a szétvált duálszellemek által produkált anyag is magában rejti a duálfelek alaptulajdonságát: az adó és elfogadó természetet.

Minderről azonban itt a mélyben, az anyagban, a bűnben semmit sem tud az emberszellem, hanem süketen és vakon jár-kel a csodák között, s balgán igyekszik magának megszerezni mindent, ami öröm és gyönyör. Ebben a vak habzsolásban a szerelmet - a duális kapcsolatnak ezt az elsalakosodott emlékét - szintén úgy tekinti, mint az anyagi javakat: csak minél többet megszerezni belőle, csak minél többet kapni, s minél kevesebbet adni érte!

Ezzel a felfogással azután mindig jobban és jobban kimélyíti a paráznaság mocsarát, elsalakosítja az érzésvilágát, s a sok-sok bűnnel, amit elkövet, megtölti a következmények törvényét, amelyek azután egyszerre zúdulnak reá s elöntik szenvedéssel, csalódással, gyötrelemmel.

Ezek a szenvedések, csalódások és gyötrelmek hovatovább annyira körülfogják, hogy semerre sem talál kivezető utat, s hosszú, hosszú idők elteltével félelmet, majd utálatot s undort ébresztenek benne azokkal a bűnökkel szemben, amelyek ilyen fájdalmakat szültek, s ekkor a lelkében halk vágy kezd ébredezni egy ismeretlen valaki után, aki tiszta, aki hű, akivel való kapcsolatban a lelke megnyugodhatnék.

Ez az első halvány, tétova kis érzésmegmozdulás a duálérzésre való ködös, fájdalmas, tudatalatti visszaemlékezés.

Ettől kezdve ez az újszülött kis érzés nem engedi magát többé megölni; élni és erősödni akar, hogy majdan egykor boldogsággal árassza el a lelket.

Ennek az érzésnek a megszületése a duáltörvényben való megtérés kezdete; akiben ez megszületett, az még mindig követ ugyan el bűnöket ezzel a szent érzéssel szemben, de minden félrelépés, minden vétség ez ellen éppen úgy lelkiismeret-furdalással jár, mint egyéb bűnök elkövetése a megtért lélek életében, úgy hogy ettől fogva nincs nyugta, csak akkor, ha hűséggel és tisztasággal kitart amellett, akit végzete élettársául rendelt, vagy amellett a szentnek elfogadott Eszme mellett, amelynek szolgálatában társtalan életet vállalt magára.

Azonban a duáltörvényben is csak akkor éri el az érettséget, amikor benne próbát állott, s egy élettel tett bizonyságot amellett, hogy minden kínálkozó földi örömöknél többre és nagyobbra értékeli a lelkében élő ideált, és ha semmit nem tud is a duáltörvényről és ha nem is tudja, miért és kiért, de mégis hűséggel kitart olyan házastárs mellett is, aki erre semmiképp sem érdemes, akitől szeretet helyett csak csalódásban és szenvedésben van része; kitart még akkor is, ha más oldalról olyan csábításoknak és kísértéseknek van is kitéve, amelyek kielégületlenül maradt szellemi érzésében kárpótlással és örömök özönével kecsegtetik.

Akiben lelkében ez a felébredt ideális, tiszta érzés ennyire erős, az megérett a duális kapcsolatra, s azt az Isten megajándékozza azzal a legnagyobb áldásával, hogy összevezérli a lelke másával, s ezáltal megnyitja előtte annak a boldogságnak csodavilágát, amilyet "szem nem látott, fül nem hallott és szív nem érzett".

Mert a szentírásban lefektetett isteni kijelentések, mint minden vonatkozásban, úgy ebben a vonatkozásban is szentek és igazak: "Ha abban, ami nem a tiétek, hűek nem voltatok, kicsoda bízná reátok azt, ami a tiétek?" Aki minden körülmények között hű és igaz tud lenni azzal szemben, aki nem az ő lelke mása, arra már rá lehet bízni azt, aki az övé, hogy mindkettőjüknek mondhatatlan örömökben legyen részük, amilyenekről testi ember még csak nem is álmodhat.

Mert Isten minden gyermekének csak boldogságot akar adni, de azt csak akkor adhatja a léleknek, ha annak a boldogság érzésére szolgáló lelki érzékszervei már kifejlődtek. Ezért kell kifejlődnie a lélekben az Isten iránti alázatosságnak és lelki tisztaságnak, mert Krisztus Urunk kijelentése szerint: "A tisztaszívűek meglátják az Istent" - és a tiszta duálérzésnek, amelynek birtokában a lelkek ". . . olyanok lesznek, mint az Istennek angyalai a mennyben".

Az embernek Istennel, az ő Teremtőjével való kapcsolatról szól a szentírás, és ennek a kapcsolatnak minden határon túli fontosságát tárgyalják azok az erkölcsbölcseleti művek, amelyek egész könyvtárakat tölthetnének meg, a másik óriási fontosságú kapcsolatról: a duális kapcsolatról azonban rendszeresen egyetlen mű sem emlékezik meg.

Ennek nagyon egyszerű oka a fentebb tárgyaltakból nyilvánvaló: a duális kapcsolatról, mint szellemi-lelki törvényről nem is tud az emberiség, mert csak házasságról tud, amit szentnek ismer el, és érzékiségről, amit bűnnek bélyegez.

De ezen nem is lehet csodálkozni, mert hiszen a duáltörvényről tulajdonképpen nem is tudhat addig, ameddig a fejlődés rendjén azt a bizonyos színvonalat el nem éri - mégpedig nem kulturális, még csak nem is értelmi, hanem érzelmi színvonalat - mert mindaddig nem is jelentkezik nála az a különös, megmagyarázhatatlan, minden földiségtől mentes szellemi szomjúságérzet valami mennyei természetű kapcsolat után, ami nem házasság, nem szerelem, annál kevésbé szexualitás, hanem a léleknek mindezeken messze túllevő, előttünk csak sejtelemszerű állapota, amelyben sem a kényszerérzetnek nincs semmi nyoma - ami a házasságok túlnyomó részének jellemzője - sem az az alacsonyrendűség, ami az érzéki vágyat jellemzi; tehát addig éppúgy nem tudhatja, hogy mi az a duáltörvény, mint ahogy a vakon születettnek sem lehet fogalma a színek világáról. Tehát nem csoda, hogy az emberiség általában halvány fogalommal sem bír a duáltörvényről; hogyan is bírna, amikor még a szellem továbbéléséről sem tud, sőt nem is akar tudni, s a letagadhatatlan bizonyítékok dacára a legtöbb esetben megmosolyogja azt, aki erről beszélni mer, annak ellenére, hogy a szentírás minden oldalán ezt olvashatja és a templomban ezt hallgatja!

Pedig a duáltörvény óriási horderejének megismerése csak azután következik, amikor már nemcsak elhitte, hanem meggyőződésévé is tette azt a megdönthetetlen igazságot, hogy az ember halhatatlan szelleme tovább él, és inkarnációk sorozatain keresztül tisztul, fejlődik, tökéletesedik, míg végül megérik arra, hogy összekapcsolódhasson a saját lelki másával, a saját szellemi felével, vagyis belenő a duáltörvénybe.

A Könyvek Könyve: a szentírás - amely minden szellemi törvényt magában foglal - legfeljebb az ember nem érti meg azokat, mert hiányzik hozzá a transzcendentális érzéke - a duáltörvényről is világosan szól; ezt példázza abban a gyönyörű allegóriában, amelyben Krisztust vőlegénynek, a Benne hívők szellemi közösségét pedig menyasszonynak nevezi. Ezt példázza az Énekek Énekében is, bár erősen emberies színekben, abban az isteni gondolatban, hogy az Isten Fia a vőlegény, az egyház pedig a menyasszony.

Valóban ez a tisztán szellemi fogalom közeliti meg legjobban a duálkapcsolat lényegét. Mert a duálérzés - bár a Földön csak a kétneműeket összekötő érzelem alakjában ad magáról életjelt - mégis valami egészen más, mint amit az emberek szerelemnek neveznek. Hiszen ezt a szót már annyira diszkreditálták, annyira hétköznapivá tették, vele annyi mindent betakartak, hogy az emberi társadalomban egészen elkopott, elfakult, jelentőségét vesztett fogalommá süllyedt. Korunk érzelmi élet tekintetében mély dekadenciában él, a gyászos múltú materializmus romjai sok mindent elfedtek, a létért való küzdelem a lélek erőit mindinkább lefoglalja magának, s ebben a homályban mindjobban eltűnnek a finomabb árnyalatok és körvonalak, s csak a rikító színek hatnak; az ádáz küzdelemben pedig elhalkulnak a lélek hangjai.

Azonban isteni törvény, hogy amikor a sötétség a legnagyobb, Isten akkor küldi a Földre a legnagyobb világosságot; amikor a legnagyobb az elanyagiasodás, akkor szólalnak meg a szellemi hangok. Isten gondviselő szeretete rendezte ezt így be, hogy ahol és amikor legnagyobb a szükség, ott és akkor jelenik meg az Isten segítsége, mert Ő a ki nem mondott szót is meghallja, s az ő fülében a néma sóvárgás is hangos segélykiáltás; Ő a megnyilatkozó lelki igényekre feleletül azonnal elküldi kegyelmének valamilyen formában való megnyilatkozását.

Ilyen kegyelmi ajándéknak tartom kedves Vezetőnknek ezt a könyvét is éppen most, amikor az emberi társadalomban hallgatólagosan mindinkább kezd tért hódítani az a felfogás, hogy a nőnek is éppen úgy minden szabad, mint a férfinak, ahelyett, hogy az a felfogás kezdene érvényesülni, hogy a férfinak éppen úgy nem szabad semmi, ami az isteni törvénnyel össze nem egyeztethető, mint a nőnek. A nőietlen nők és férfiatlan férfiak elszomorító látása szinte törvényszerűen ébreszti fel a jobbak lelkében a tiszta élet után való vágyat.

Nem aszkézist kell ez alatt érteni! Óh nem! Hanem érteni kell ez alatt a nő és a férfi összeköttetésében a három fő lelki kelléknek: az igazi szeretetnek, a teljes hűségnek (nemcsak a cselekedetekben, hanem még az érzésekben és a gondolatokban is!) és az ebből természetszerűleg folyó erkölcsi tisztaságnak érvényesülését.

Ezzel el is érkeztünk a duálérzés megértésének küszöbéig. Nehéz az átlagember számára erről az érzésről hozzáférhető fogalmat körvonalazni, aki ezt a házassággal, a szerelemmel, vagy éppen az érzéki vonzalommal téveszti össze. Mert az egyik sem a három közül, bár mind a háromnak van hozzá valami köze. A házasságnak annyiban, mert ezt az Isten a duális szent kapcsolat külső megpecsételéséül rendelte el; a szerelemnek, mert ez ennek a mennyei érzésnek a mélyre bukott emberi lélekben való homályos áttükröződése, az érzéki vonzalomnak pedig annyiban, mert ez ennek a szellemi kapcsolatnak a test természettörvényében való érvényesülése.

A tiszta duálszeretet azonban mindezeknél több, magasabb, szentebb. A tiszta duálérzésben van valami abból a hódolatból, amit a Szűzanya iránt érzünk; van valami a középkor lovagjainak fehér nőtiszteletéből, s van valami abból a tiszteletadásból, amellyel a római császárok előtt járó liktorok meghajtották a római impérium hatalmát jelképező vesszőnyalábot, ha terhes asszonnyal találkoztak, még ha az a legalsóbb néprétegből való nő volt is. Mindezeket az elemeket pedig egybefoglalja és átszövi az a rózsaszínű érzés, ami a vőlegény és menyasszony lelkét köti össze, amikor egymás látásának még a reménye is édes boldogságot jelent számukra.

Ezek az érzések együttvéve - minden testi vonatkozástól mentesen - közelítik meg azt az örömérzést, ami a két lélekfelet összekapcsolja, amely örömteljes kapcsolat egymásért mindenre képesekké teszi őket, s amelyben a lelkük legjavát tudják adni nemcsak egymásnak, hanem annak a célnak is, amit az életük feladatává tettek, vagy tett az isteni Akarat. Ezért mondja kedves Vezetőnk ebben a könyvben, hogy a szellem csak azután képes teljes értékű munkát végezni, ha már a duálfelével találkozott, mert amíg a két fél külön-külön vergődik az élet országútján, addig kielégítetlen lelkével mindkettő csak tökéletlen, töredék munkát végezhet.

Ennek az érzésnek a kibontakozása azonban hosszú-hosszú fejlődés eredménye, elérése pedig azonos az üdvösség elérésével.

Ez a könyv ennek a kibontakozásnak - tehát egyúttal az üdvösség elérésének is - az útját mutatja meg, s arra tanít, hogyan lehet ezt a hosszú utat megrövidíteni, tehát hogyan lehet a gyötrelmek és szenvedések e helyéről és állapotából mihamarabb a megbékélés és kiegyenlítődés boldog állapotába eljutni aszkézis, önkínzás és rideg paragrafusok erőszakolása nélkül, egyszerűen azáltal, ha az első és mindenekfelett fontos kapcsolat: az Istennel való összeköttetés ápolása mellett a duális kapcsolat érdekében is megtesz az ember mindent, amit ennek a törvénye előír.

Nem fontos, hogy ezt a könyvet sokan nem értik meg, sőt lesznek, akik semmit sem értenek meg belőle, mert ez is csak azoknak íródott, akiknek szellemi szemei és fülei már nyitva vannak eddig nem látott és nem hallott csodák és igazságok felfogására.

Akik ma még mindezeken mosolyognak, azok is eljutnak egykor odáig, hogy vágyakozni kezdenek valami jobb után, mint az eddig legfőbb jónak tartott anyagi örömök, s akkor az isteni kegyelem nekik is megnyilatkozik majd a számukra legérthetőbb formában, s akkor majd ők is mélyen sajnálni fogják az elmulasztott alkalmakat - mint ahogyan mi fájlaljuk, hogy sokkal-sokkal régebben meg nem tértünk.

Tehát akik az útra még rá sem léptek, azoknak nem szól ez a könyv. Csak azoknak szól, akik a megmentésre ki vannak jelölve.

Kedves Vezetőnk, mint minden tárgynál, amelyet számunkra megmagyaráz, minden szempontot és minden vonatkozást gondosan kidolgoz, itt is kiterjed a duálérzésnek mindazokkal az érzésekkel való összefüggésére, amelyek az emberek világát mozgatják, tehát rámutat az ezzel a törvénnyel való visszaélés súlyos következményeire is.

Éppen az a Névtelen szellem egyik legfőbb érdeme és legvonzóbb tulajdonsága, hogy a legelvontabb eszméket is annyira közel tudja hozni az emberi felfogáshoz, hogy akiben csak egy kis jóakarat és javulási szándék van is, kénytelen belátni minden transzcendális képesség nélkül is, egyszerűen az emberi értelmén keresztül, hogy csak önmagának tesz rosszat, ha szembehelyezkedik az isteni és erkölcsi törvénnyel, mert ezzel nemcsak eljövendő szellemvilági életét rontja meg, de még itt a Földön is előbb-utóbb utoléri a nem kívánatos következmények sorozata, s akkor még itt sem élvezheti azokat az emberi örömöket, amelyekért az isteni törvényeket kijátszani törekedett. Úgy hogy k. Vezetőnk szinte rákényszeríti az embert az értelmén keresztül is annak belátására, hogy csakugyan az Isten törvényei alapján álló egyszerű becsületesség a leghatásosabb előrevivő tényező, s az ilyen elvvel leélt élet termi a legértékesebb eredményeket, úgy hogy - egészen hétköznapi nyelven szólva - nem érdemes rossznak lenni vagy rosszat tenni.

Könnyű belátni, hogy ha az emberek mindezt általában ismernék, s ennélfogva ezt az igazságot elfogadni kényszerülnének, micsoda fellendülése következnék be a társadalmi erkölcsnek s vele együtt az általános boldogulásnak, sőt még az általános emberi jólétnek is!

Kedves Vezetőnknek ez a műve - éppen úgy, mint a többi művei - sem készült rendszeresen, önálló műnek; ez is úgy jött létre, mint a többi műveinek nagy része: kérésemre és kérdéseimre válaszképpen mélyenjáró tanításokat adott, s én ezeket összegyűjtve, amennyire lehetett, rendszerbe foglaltam.

Így az ebbe a tárgykörbe tartozó fejtegetéseket - mondhatnám kinyilatkoztatásokat - öt éve gyűjtöm. K. Vezetőnk a saját kijelentése szerint ezt a tárgyat még nem merítette ki, úgy hogy ha a jó Isten engedi, ennek a műnek még folytatását is várhatjuk. Az eddig nyert tanítások könyv alakban minél előbbi közrebocsátását azonban nagyon fontosnak ítéltem, mert a duáltörvényről olyan téves eszmék és felfogások tapasztalhatók, hogy azok helyesbítése égetően sürgős.

Hogy ez a téma tulajdonképpen nem is tárgyalható teljesen önálló rendszerességgel, az természetes is, mert a szellem és a lélek törvényei nem különíthetők el egymástól, mivel ezek a szellem és a lélek tartalmára: az erényekre és bűnökre vonatkoznak, ezek pedig mind összefüggenek egymással, s külön-külön nem tárgyalhatók. Így a duáltörvény alá tartozó eszmék, érzések és fogalmak, erények és bűnök az ő eddigi műveiben itt-ott már előfordulnak, s ha rövidebben is, de részben tárgyalva vannak. Ebben a műben azonban mindazok össze vannak foglalva, kibővítve és amennyire lehetett, rendszerbe szedve, és olyan oldalakról megvilágítva, amelyek ennek a törvénynek óriási fontosságát a javulni kívánó emberlélek előtt kézenfekvővé teszik.[1]

Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó ebben a műben a női lélek beállítottsága, amely teljesen újszerű, de amelynek igazságát minden józanul és erkölcsösen gondolkozó férfinak is feltétlenül igaznak kell elfogadnia, s be kell látnia, hogy a feleség és anya kezében a férj iránti áldozatkészségen s a gyermekek lelkének nevelésén keresztül a jövendő emberiség boldogságának kulcsa van letéve, de még ennél is sokkal több: a férfilelkek kibontakozásának, érzésviláguk gazdagodásának s ezáltal üdvösségük kérdésének kulcsa is.

Budapest, 1942. július hó

Pátkai Pál



[1] Annak bizonyságául, hogy a duáltörvény minél alaposabb megismertetésére k. Vezetőnk milyen nagy súlyt helyez, itt felsorolom azokat a műveit, amelyekben ugyanezt az eszmekört tárgyalja: Mai kor vallása VII. fej. 121-1~6. old., Közlemények 1. köt. 216-221 old., Közlemények II. köt. 344-316. old., Közlemények III köt. 222-235. old., Evangéliumi spiritizmus 1. köt. 60-73. old., Evang. snir. II. köt. 254-274. old., Titkos tanítások 1. köt. 260-293. old., Titk. tan.111. küt. 35-94. old., Hit, remény szeretet 138-187 old, Elszórt kalászok I. köt. 170-171. old., és Elszórt kalászok III. köt. 397-398. old. - Ajánlatos ezeket a közleményeket is elolvasni.

A "Névtelen szellem" előszava

Amikor a földi ember valamely törvényről hall vagy olvas, mindannyiszor kényszeredett érzések keletkeznek a lelkében, mert a törvényt nem tudja másképpen elképzelni, mint valami terhes kötelezettséget, mely korlátokat von körülötte, és vágyait, törekvéseit megnyirbálva a korlátok közé kényszeríti őt.

Ez a tévedés, mint a bűnt követő árnyék, egészen addig kíséri nyomon gondolataiban és érzéseiben, amíg csak az igazság ismeretére el nem jutott, és ebben, mint tükörben, elfogulatlanul meg nem szemlélte önmagát, a saját lelkét, vágyait, törekvéseit, cselekedeteit.

Mert az Igazság a legtökéletesebb világosság, amely a valóságot tükrözi vissza. Megmásíthatatlan, eltörölhetetlen, megsemmisíthetetlen, mert igazság. Mindent magában foglal, ami volt, ami van, és ami lesz, tehát az igazság, az örökkévalóság. Megőrzi a szépet, a jót, a boldogítót, s előhívja, életre kelti mindazt, ami a lehetőségek végtelen sorozatában a felszínen megjelenni tartozik. Minden teremtett lelkek beletartoznak, és kisebb vagy nagyobb részét teszik ki ennek az igazságnak, mert "vannak". Minden, ami létezik, ami "van", az igazság törvényében van, tehát Istenben van. Mert Isten az Igazság.

Ami nincs, de mégis úgy látszik, mintha volna, az a hazugság; az igazság árnyéka csupán, erőtlen semmi.

És mégis ennek az erőtlen semminek a hatalma nyomorítja meg hosszú lejáratú fejlődési turnusokra az emberi lelket, mert elhiszi, valóságoknak tartja azokat az igazságokat mutató árnyékokat, amelyek sokszor kívánatos formákban vonulnak el a lelki szemei előtt.

Az ember "bűnbeesett" szellem, mert elfordult Teremtőjétől, beletévedt az árnyak völgyébe, és ott a mélyben keresi azt a boldogságot, azt a megelégedést, amely az ő Istentől való származásának megfelelő állapot.

A hazugságok mindenben az igazságot, azaz az igazság tükrében megjelenő boldogító valóságot utánozzák - többé-kevésbé hűen, de azok nélkül az eredmények nélkül, amelyeknek elérése érdekében létrehozattak.

A felületesen gondolkozó, tökéletlen emberi lélek beéri a látszattal is, és az első pillanatokban csakugyan örömérzés hatja át egész valóját képzelt boldogsága felett, de amikor már csakugyan a magáénak akarja tudni, valósággá akarja tenni ezt az utánzatot, akkor látja, mint foszlik szét, mint semmisül meg az a képzelet alkotta, szépnek látszó, hamis valóság.

Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy csalódtak, és elkezdik tagadni a szépet, a jót, a boldogító, s keserű lelki érzéseikkel később ők maguk igyekeznek megfojtani minden boldogságot ígérő eszmét és lehetőséget.

Pedig ha az ember nem volna a tévelygések útvesztőjébe annyira belesüppedve, könnyebben megtalálná a kivezető utat, amelyet az isteni kegyelem mutat meg azoknak, akik mindenkor és mindenben keresik az igazságot.

Az igazságkeresés annyi, mint meg nem elégedés a látszattal, hanem a látszat mögött lévő valóság kutatása, s e réven a látszatigazság mindenkori céljának felismerése. Mert ha a képzelet megalkotta a hazugságot, kiszínezte és kívánatossá tudta azt tenni, akkor bizonyosan célja van vele. S mi más volna a célja a hazugságnak, mint a megtévesztés, olyan dolgok ígérése, amikre az ember lelke vágyik, olyan eredmények elérhetőknek és hozzáférhetőknek mutatása, amelyektől messze esett, de amelyek valaha az övéi voltak, annak a kilátásnak megcsillogtatása, hogy megszabadulhat azoktól a kínzó és terhes valóságoktól, amelyek alatt roskadozik?!

Ha van ilyen hazugság, mely ilyen megtévesztésre törekszik, akkor az mindig az igazság tükrében megjelenő valóságot utánozza, de tökéletlenül; ha pedig van egy ilyen valóság, akkor azt Isten útján el is lehet érni. Isten útja az igazság útja, az igazság útja az Élet útja; az Élet útja pedig a törvények egymásba kapcsolódása által egészül ki tökéletessé, széppé és boldogítóvá.

Az ember lelkét a bűn tette nyomorékká. Ezért nem képes az Élet szépségeit meglátni, annál kevésbé a maga hasznára fordítani.

Pedig de sok szép és boldogító érték van a földi élet szenvedéssel és megpróbáltatásokkal teljes utam is elrejtve! Csak a tévelygés porától és a bűn szennyétől kellene azokat megtisztítani! Mennyi öröm, mennyi égi derű töltené be a földi életet, ha nem a látszat színes szappanbuborékát akarnák az emberek magukévá tenni, hanem az igazság törvényét ismernék el megmásíthatatlan hatalomnak, megkerülhetetlen és bevehetetlen erősségnek!

A törvények egybekapcsolódásának hálózatában mint hatalmas és erős vezető szál a duáltörvény áll, amelyből sok más szál indul ki és ágazik szét s kapcsolódik össze közvetlen és közvetett módon távolabbi törvények szálaival, hogy átszínezzen, kiegyenlítsen és megtisztítson olyan érzéseket, amelyek még a lélek mélyén hozzáférhetetlenül pihennek.

Hatalmas és titokzatos erő ez a törvény. A magasabb és az alacsonyabb életformákon egyaránt uralkodik, de míg a magasabb rendű életformák eredményeiben mint öröm és boldogság, ragyogó tisztaság, Isten iránt való teljes odaadás, a legteljesebb szeretet és elválaszthatatlan egység mutatkozik, addig az alacsonyabb életformákban mint kényszerítő erővel érvényesülő hatalmasság, mindent felforgató vihar, mindent elsöprő, maga alá temető áramlat, mely felkapja és magával sodorja a szépet és a csúnyát, leplezetlenül feltárja a lélek bűneit és hibáit, s a lélek sebeit még gonoszabbra vivő tévelygések kórokozó csíráival oltja be s így megteremti a szenvedések és gyötrelmek poklát az emberi lelkek között.

De mindez azért van, hogy ezeken a gyötrelmeken keresztül kényszerítse a bukott lelkeket az igazság keresésére.       Mindenütt és mindenben az igazság vezeti az embert a helyes megismerésre. Bármilyen félelmetes és zord kanyarulatokon kell is keresztülhaladni, bármennyire el akarja is az ember kerülni ezeket a szenvedéseket, mindenütt szembetalálja magát velük. És ez azért van, mert ezek nem a külsőben kialakított helyzetek és állapotok, hanem a belsőből kivetített árnyképek, amelyek az ember földi sorsát és különböző állapotait rögzítik meg azok szerint az elvek szerint, amelyeket magáéinak vallott, és amelyek szerint az életét kialakította, vagy kialakítani akarta.

A mulandóban sokszor elérheti az ember azt, amit akar, akár helyes, akár helytelen az elgondolása - de az örök isteni törvény kérlelhetetlenül felszínre hozza azokat az eredményeket, amelyeket az ember az érzéseivel, gondolataival és cselekedeteivel létrehozott. Ez az az árnykép, amely az emberi élet útján sokszor mint megmásíthatatlan végzet áll eléje, éspedig többnyire olyankor, amikor már más elgondolások szerint, más célok elérését tűzte maga elé.

Minden, ami boldogító: egyszerű, tiszta és világos, tehát természetes. Így a duáltörvény is annyira egyszerű, annyira tiszta és annyira világos, hogy a tisztaszívűek előtt ez természetes, magától értetődő igazság. De az ellene sokat vétkező, mélyen bukott emberlelkek előtt mélyen fekvő, áttekinthetetlen, nagy titok ez, amelyet megérteni nem képesek. Ezért lázadoznak ellene, kijátsszák, megcsúfolják, tagadják és semminek állítják. Amikor pedig már a vázlatát kezdik megérteni és elfogadják mint igazságot, akkor a saját ködös, tisztátalan érzésvilágukon keresztül igyekeznek ezt az ő földi, bűnös természetük szerint értelmezni, és ezzel az utóbbi tévedésükkel még messzebb esnek a valóság megértésétől, mint tudatlanságuk idején.

A férfi meg a nő együvé tartozásának titka mindig foglalkoztatta és foglalkoztatni fogja a Földön élő emberek képzeletét. Mert amint az emberi lélek fejlődésével elhagyja az egészen vastag anyagiasság és durva állatiasság állapotait, s lelki érzései színes csillogással tükröződnek vissza a vágyaiban és törekvéseiben, a férfi meg a nő összetartozása mindinkább a lelki térre helyezkedik át, s mindinkább és érzésvilágban teljesednek ki azok a vágyak, amelyek a kettőt egymás felé vonják. Itt már a lélek megsejti és hiányolja az ő kiegészítő részét, és az életet hiányosnak, céltalannak látja, ha a vágyai és ehhez fűzött reményei nem juthatnak el a beteljesedésig.

A lélek még tisztultabb fokozatain ez a sóvárgó vágy mindinkább a benső világban éli ki magát, az eszmények világát népesíti be, színezi át és teszi mind magasabb rendűvé. Már nem érzi magát egyedülvalónak, magányosnak a lelki, a szellemi ember, mert lelkével a teremtettség minden legkisebb élő pontocskájával egynek érzi magát a szeretettörvény összetartó erejénél fogva.

Nagyobb, tartalmasabb életeket csak kiegyensúlyozott lelkek élhetnek, akiknek munkája már jelentős értéknek számít az igazság törvényében. A duáltörvény hatalma ide is elkíséri őket; és minél magasabb rendű szellem-lelki tulajdonságokban gazdagok, annál messzebbre ható szellemi sugárzással világítják be az ismeretlent, amely sugárzás akaratlanul is vonzza a szorosan egymáshoz tartozó szellemeket, legyen bár az egyik a Földön, a másik mint testéről szabaddá vált szellem a szellemvilágban, hogy azután mint két egymásba olvadó fénycsóva tegyék meg útjukat a végtelenbe az örökkévaló életben . . .

Bevezetés

Az ember az ütközésekben mindig önmagával találja magát szemben - A lélek fogyatékosságai a másik teremtett lény lelkéből nem pótolhatók. - A szeretet, ha az csak a külsőből ered, könnyen gyűlöletté alakul át. - A teljes boldogság csak a tökéletességgel érhető el. - Miért kell a szellemnek emberré lennie? - Az ember élete: ütközéseknek kitett alkalom. -Sohasem szabad az embernek mástól várnia a boldogságát, hanem az önmaga lelkében tátongó hézagokat Isten világosságával kell betöltenie. - Minden, ami a földi világban szép és jó, magasabb világok levetített árnyéka. - Akik már a Földön szellemi életet élnek, azokra nézve a külső burok már itt köddé válik. - Míg a szellem a duálszeretet állapotára meg nem érik, addig a lelkében mindig hiányok mutatkoznak. - Bűn, őrültség, "idegesség". - A bűnös természet szakadatlan "tenni akarása". - A gonosz emberek a környezetüket is "idegessé" teszik. - A Gondviselés összekapcsolja a jót a gonosszal, hogy az áldozat ereje megtörje a bűnt.

Ameddig az ember érzésvilága fejletlen, addig az értelemvilága hiába ragyog, csillog és tükrözi vissza az emberi módon kifejezhető legtökéletesebb formában akár az isteni igazságot is; ameddig valami az érzésvilágban nincsen mint bizonyosság, mint törvény lerögzítve, addig az még nem az övé. Ameddig el nem jutott a bizonyosságra és össze nem gyűjtötte ezt a kikristályosodott elvet önmagában - mint ahogyan az üveglencse összegyűjti a Nap sugarait, összpontosítja a Nap melegét, és ezáltal egy pontban olyan hőfokot tud kifejleszteni, hogy meggyújtja és elégeti a gyúlékony anyagokat -, addig az még csak a külső világé, nem az ő érzésvilágáé.

Így kell a lélekben is ennek a kifejlődött érzésnek összpontosítva lennie, és így kell a léleknek az igazság bizonyosságát megéreznie és önmagában törvénybe iktatnia, hogy ez az érzésbeli bizonyosság legyen az a centrum a lélekben, amely körül a folyton mozgó és átalakulni készülő természeti erők hullámzása forogjon, hogy amit ez az igazság diktál, előír és elvben kialakít, ez a természet végül a szerint a kialakított elv szerint rakódjék le és formálódjék ki.

Amikor ez már-már kiformálódott, és azon a ponton, azon a részen kezd a lélek valami kicsit hasonlítani ahhoz az eszményi Emberhez, Aki előtte áll, Akit az Isten mint példát megmutatott, és Aki szerint az emberi lélek a paradicsomi állapotra visszaemlékező álmaiban néha-néha maga elé képzel, a jónak, az igaznak, a tökéletesnek alakját, akkor azon a ponton a lélek egymásután gyűjti fel és rakja le a kicsiny érzelmi részecskéket és törvényesíti az apró lelki sejteket. Mikor így kezd átalakulni, tulajdonképpen csak akkor indul meg a fejlődés útján.

De ameddig idáig eljut, ameddig a forrongásokon keresztül ez az elv ki tud alakulni, ameddig a tudat ezt meg bírja érteni és képes elfogadni, addig rengeteg tévedést, tévelygést, hamis utakon való erőpazarlást visz véghez.

Az ember tulajdonképpen mindig önmagával találja magát szemben azokban az ütközésekben, amelyek hol fájdalmat, hol bosszúságot, hol elégedetlenséget, hol türelmetlenséget okoznak neki. Mert hiszen az a lélek, aki önmagáhan már bizonyos formákat kialakított, bizonyos elveket kikristályosított, és az érzéseit, az elgondolásait, a reményeit, vágyait ezek szerint indított útnak, csalatkozhat ugyan ezekben az érzésekben és vágyakban is; de az meg éppen természetes, hogy ha valaki emberekben, vagy más teremtményekben keresi és akarja megtalálni a boldogságát és békességét, annak okvetlenül csalódni is kell, mert azok a hiányok, amelyek őbenne megvannak és betöltésre várnak, a másik teremtett lényből nem pótolhatók, nem egészíthetők ki.. Aki még ezeknek kiegészítését a másik lélektől várja, abban még mindig nem alakult ki az az isteni elgondolás, amit mindenkinek önmagában kell tökéletességre vinnie.

Így a szeretet érzése is tévedhet, sőt nagyon sokszor téved is, mert a szeretet itt, a bizonytalanságnak és a próbáknak ebben a világában - mivelhogy itt folyton-folyvást hiá-nyok támadnak, hézagok keletkeznek - nem elégülhet ki, s nem alakíthatja ki azt az eredményt, amiről a lélek álmodik, amihez a vágyaival támaszkodik. Azért szükséges, hogy az ember mindazt a szépet, jót és igazat, s mindazt a bölcsességet, amit a lelki szemeivel látni vél, és amelyhez a képzeletének szárnyain felemelkedik, mint ideált önmagában alakítsa ki, s önmagában igyekezzék megvalósítani. Mert amikor ezt önmagában megvalósította, akkor hézagtalanul jelenik meg a szeretet; és ha érez is csalódást és fájdalmat, az a fájdalom, az a csalódás nem sebzi meg a lelkét olyan mélyen, hogy benne mintegy összetörjön és megsemmisüljön az az eszmény, az a művészien kifaragott kristályserleg; nem törik össze, hanem abba a kristályserlegbe a saját lelkéből önt addig át nem élt, addig még meg nem látott értékes tapasztalatokat. nem olyan tapasztalatokat, amelyek kívülről támadták őt és fájdalmasan hatottak rá, - hanem olyanokat, amelyeket mint örök értékeket gyűjtött fel a lelkében, s velük mind jobban és jobban kitölti azt a hiányt, azt az űrt, amely az Istentől való eltávolodás következtében jött létre; betölti Istennel, az Isten szeretetével, az Isten bölcsességével, az Isten kegyelmével és igazságával. S akkor azzal a szeretettel, amely a lelkének sokoldalú ragyogásában megvilágosodott, megszínesedett, végeredményben önmagát boldogítja, önmagát teremti és formálja át mind jobban és jobban hasonlóvá ahhoz az Ideálhoz, akit neki az ő legbenső énjében az Isten megmutatott.

Ameddig az ember lelkében hiányok vannak, de szeretet tekintetében a másik lélekkel szemben felettébb való igényeket támaszt, addig okvetlenül csalódnia kell. Hiszen azokat a hiányokat, amelyek a lélekben mint valami szervi hibák ott tátonganak, a másik lélek nem töltheti be; mert rnég ha a legnagyobb szeretetáldozatot és odaadást nyújtja is az a másik lélek úgy, hogy egy életen keresztül úgyszólván kiüresíti és megszegényíti magát, ő azzal mégsem lesz gazdagabbá, nem lesz jobbá, mert a szeretet is csak áldozhat, de nem pótolhatja az ő lelkének hiányait, s így a boldogság, a kiegyenlítődés nem jöhet létre. Hiszen ha valaki folyton csak ad, ad, és soha elfogadni nincs alkalma, vagy ha van is, csak olyan dolgokat fogadhat el, amik újból csak lelkierőket emésztenek fel, akkor - mint ahogyan a méreg vegyileg felbont bizonyos anyagokat - ezek is csak rombolást végeznek a lelkében. Ugyanis a gonosz érzések, a rossz cselekedetek és folytonos rosszindulatú támadások a tűrő fél lelkében - ha van is benne szeretet, mivel még az sem tökéletes és hiány nélkül való - ezeket a hiányokat mint a méreg betöltik és a szeretetet felbontják, átváltoztatják, megsemmisítik.

Sokszor találkoztok az életben olyanokkal, akik nagyon szerették egymást, ez a szeretet azonban nem szellemi és lelki mély vonzalom volt, hanem csak a külsőből, a külső ember érdeklődéséből, a szemeken keresztül való tetszésből vette eredetét, vagyis mindkét fél lelki hibáinak és fogyatkozásainak hamis ragyogásán keresztül mesterségesen felépített szeretet volt. Az ilyen szeretetből nagyon sokszor gyűlölet válik, mert annak a tartalmát a folytonos támadások, a folytonos ütközések felemésztik, illetőleg vegyileg átváltoztatják, és a szeretet éppen az ellenkezőjévé, gyűlöletté válik. Hiszen mi más volna a gyűlölet, mint ugyanaz, ami eredeti formájában, anyagában szeretet volt? Az válik salakká, az válik ellentétessé ebben a szóban: gyűlölet.

Ezért van szüksége az emberi léleknek itt a Földön is a megpróbáltatások után bizonyos pihenésre, megnyugvásra, amikor a másik fél iránti bizalom, azaz a szeretet egy kissé megnövekedhetik. Nem tesz semmit, ha egyelőre csak a külsőben, az anyagi életben növekedik is meg; és ha el is jön az az idő, amikor az élet ezt a külsőt megint próbára teszi, a léleknek az ütközésekből mindig igyekeznie kell a hitével mentenie azokat az érzéseket, amelyek maradandók, amelyek az övéi, és amelyeket a szellemvilágba is magával vihet.

Azért mindennek, ami itt ezen a Földön jó, igaz és kívánatos, igazi tartalmának, igazi értékének kell lennie; mert ha nincs igazi értéke, hanem úgyszólván csak a látszatból vetítődött a lélekre, akkor elkopik, elfakul, elfonnyad, megsemmisül, és a szellemnek nem marad belőle semmi.

Különösen azoknak, akik hisznek a lélek örök életében és ezzel kapcsolatban az Isten örök igazságában, az Isten megmásíthatatlan és áthághatatlan törvényében, arra kell törekedniük, hogy minden, ami nem isteni, ami nem tökéletes, nem igaz, nem Ötőle való, lekopjék róluk, megsemmisüljön és azok helyett az Isten gondolata, Isten akarata, az Istentől adott mennyei ajándék, az a boldogság ragyogjon elő a lelkükből és ragyogjon körülöttük, amely boldogság Őtőle való és Vele kapcsolja egybe őket. Ez a boldogság az, ami a lelket a lélekhez s minden teremtettet a Teremtőhöz kapcsol.

Ameddig ez meg nem valósul, ameddig ez az egész teremtettségben ki nem alakul, addig mindig tart a harc és a szenvedés, mert ami nem Istentől való, annak meg kell semmisülnie, ha mégúgy ragaszkodik is hozzá a lélek, ha mégúgy összenőtt is a maga tévelygésével; mert a téves elvnek nincs létjoga.

De mivel a rossz, a gonosz, az Istentől elvetett mégis ragaszkodik a léthez[1] - ennélfogva a megfertőzött, salakos elv mind a természetben, mind magában a lélekben elváltozásokat, elferdüléseket, elfajulásokat, a természetnek más irányban való fejlődését hozta létre, és ez az, anti egészen addig szenvedteti a szellemet, az embert, az állatot, a növényt és minden te-remtett élethullámzást, ameddig az élet ettől az elvtől el nem fordul és meg nem tagadja a vele való közösséget.

Ez az, ami ellen mi küzdünk, mert ennek a téves elvnek uralmáért harcolnak az emberek milliói és a szellemek milliárdjai, mivel ebben a téves hitben, az igazságnak ebben a megváltozott formájában, amely nem Istentől való, jól érzik magukat. Ez az a hazugság, ez az a tévelygés, amit olyan nagyon nehéz levetkőznie a szellemnek, és főképpen nehéz az embernek. A szellemnek azért nehéz, és azért teszi még szenvedésteljesebbé az állapotát, mert a szellemnek látnia kell, és tudomásul kell vennie minden pillanatban, s a pillanatnak minden részecskéjében kínosan kell éreznie azt a hatást, amit ez okoz neki. És hiába gondolja el, hiába ismerte fel, hogy az nem jó, nem helyes: megszabadulni mégsem tud tőle egészen addig, ameddig bizonyos próbákon keresztül nem ment, ameddig a szükséges ütközéseket végig nem szenvedte, és a saját szellemében, a saját lelkében elfogadott igazságokat ő maga diadalra nem vitte a hamissággal, a tévedéssel szemben.

Ezért kell emberré lennie; ezért kell a léleknek a hústestben kábult álomban élnie végig évekhez kötött életét, hogy azokban az adott helyzetekben és állapotokban, amelyek mint valóságok előtte állanak, a lélek a maga elraktározott nagy energiájával keresztültörhesse a hústesten is annak az elvnek, annak az elgondolásnak és ismeretnek a tartalmát, amelyet a szellemvilágban olyan nagy gonddal, olyan nagy elhatározással rakott félre, gyűjtött össze és sokasított meg, úgyhogy sokszor a megpattanásig felfűtötte önmagát azzal a nagy erővel, amelyet a levont élettapasztalatokból gyűjtött össze magának.

Tehát minden ember élete ilyen ütközéseknek kitett alkalom. És ti látjátok, hogy az ember milyen nehezen tud csak egy keveset is diadalra vinni a lelkében kialakult jóból és igazból abban az életáramban, amely a tévelygésekkel meg van fertőzve.

Azonban a jó is ott áll mellette. Hiszen az Isten nem hagyta magára a próbát élő emberlelkeket, hanem gyakran ad Magáról életjelt. De a léleknek ezekre az adott jelekre figyelnie kell; a léleknek ezeket az Istentől adott világos sugarakat fel kell ismernie; mert amely lélek ezeket fel nem ismeri, máris elesett, elbukott, messze esett vágyainak, elgondolásainak megvalósításától.

Aki azonban felfigyel azokra az Istentől adott világos sugarakra, amelyeket a különböző vallások kinyilatkoztatásaiban adott a földi ember lelkének, az a lélek már nagy reménységgel kezdhet abba a küzdelembe, amely reá vár.

Hiszen tudhatjátok az Üdvözítő szavaiból is, aki ezt mondja: "Aki hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz, élvén, meghalt." Mert az élet eredményeit nem viheti magával, hanem csak a halál eredményeit.

Bizony sajnálnivalók azok az emberek, akik minden titokzatos megnyilatkozás ellenére sem lesznek figyelmesek azzal a világgal szemben, ahová pedig egykor ők is megtérnek, amely világnak a törvényeit addig is követni tartoznak, ameddig élnek, s azután is, amikor a testeiket levetve ide megtérnek.

Ezt a titokzatos világot mindenki bent hordja a lelkében; ezt a titokzatos világot kell a megromlott és ferde irányba tévedt anyagias elvekkel, igazságokkal szemben diadalra juttatnia.

Ameddig az emberi lélek itt a Földön él - mivel itt az anyag törvényébe burkolt más emberlelkekkel érintkezik - ezer meg ezer eshetősége van a tévedésre és a megtévesztésre. Hiszen tévedsz te is, a másik is, és sokszor a legjobb akarat mellett, az egy cél követését és keresését munkáló emberlelkek között is nagyon sok az eshetőség arra, hogy egymással meghasonlásba kerüljenek. Ezeket az apró ködöket, a lélek ködeit kell átvilágítania annak a szeretetnek, amelynek mindegyikőtök lelkében mint világító fáklyának kell égnie, és átvilágítania a lelket azzal a bölcsességgel, azzal az igazsággal, amely előre mutat, Isten felé.

Mert ha ez a fáklya kialszik, vagy ha ez a fáklya nem mutat előre, akkor nem ismerhetitek fel egymást, mivel ebben az ellentétes és látszatos világban mindannyian a magatok világosságára, a magatok szeretetére vagytok utalva, hogy önmagatok előtt világítva az Istent kereső úton előrehaladjatok.

Tehát az embernek sohasem a másiktól kell várnia azt, ami az ő boldogságát az ő kielégülését szolgálja, ami az ő lelkében lévő hézagot betölteni van hivatva és ami őt boldoggá tudná tenni, hanem önmagában kell megtalálnia a hézagokat, és betöltenie azzal a világossággal, amit Isten ad lépésről lépésre a haladás útján a kereső-kutató ember részére.

Ezért szükséges, hogy az ember az ő teremtő Istenével lélekben mindig mintegy szent összeköttetésben éljen; folytonos imádkozásban az ő segedelmét, világosságát, az ő Szentlelkének erejét kérve lépjen mindig előre az élet útján, és azt cselekedje, amit ez a Szentlélek tanácsol, amikor megtölti a lelkét a felemelkedés szent pillanataiban, amit ez mond, s amilyen érzésekkel, törekvésekkel és vágyakkal ez tölti el a lelkét.

Hogyha így éltek és cselekesztek, akkor magatok körül mennyei magot hintetek el; és még hogyha ez a mennyei mag olyan talajba hull is, amelyben talán nem tud kikelni, akkor sem arathattok semmi esetre sem olyan erőteljes gyűlölet magvakat eredményül, mint azok, akik gyűlöletet vetnek. Mert a szeretet és jóakarat is tévedhet ugyan, de ennek még a tévedései is elnézést, megbocsátást és könnyű elfeledést hoznak létre. Akik jóakaratból tévesen cselekszenek, aminek hatása az ő lelkükre csak annyi, mint az írni tanuló gyermek bizonytalan és alaktalan vonásai a palatáblán: amikor látja a lélek, hogy valakinek kárára, fájdalmára, hátrányára szolgált az a téves vonás, azonnal kész a jóvátételre, s arra természetes felelet a megbocsátás és az elfelejtés, mert nyilvánvaló, hogy jóakaratúlag, a jó felé való igyekezetből történt, ami történt, s azt elfeledni minden jóra törekvő emberléleknek kötelessége. Ez az általános emberi, azaz az emberi életre tartozó rész és kötelesség, amit a Krisztus útján haladó, megismerésre szert tett léleknek követnie kell.

Azontúl azután vannak az embernek még más kötelezettségei is azokkal szemben, akik az ő barátai, lelki testvérei, akikkel egy igazságot, egy világosságot nyert az Úrtól, akikkel lélekben összeforrva, összeolvadva, az imádságban összefonódott a lelke Isten előtt. Ezek is egyet képeznek; és ha már a külső világban annyira fontos az ember részére a szeretet kötelessége, mennyivel inkább az a barátai és testvérei iránt, akik az ő lelkének részei?!

Mert hiszen minden, ami a világon szép és jó, a magasabb világok levetített, durván körülrajzolt árnyéka csupán. Hogyha az ember a testvéreivel, a barátaival szemben tanúsított szeretetért szintén szeretetet nyer - akiknek a lelkében lévő irány az ő lelkének irányával egyező - azaz akikkel egy úton halad - itt már a bizalom, a szeretet, a lélek megnyilatkozása mint valami összefolyó, összekapcsoló erő nyilatkozik meg; itt a lelkek már egy ideálisabb, magasabb eszmekörben találkozhatnak egymással, kívül hagyva az anyagért való mindennapi tülekedő harcot és elfeledkezve az élet küzdelmeiről, mert hiszen nem ellenségek, nem idegenek egymáshoz, hanem együtt haladó, egymáshoz tartozó testvérek. Tehát itt már szeretetet nyernek egymástól, itt már bizalomról és lelki kapcsolódásról van szó, és itt már nagyobbak az igények a szeretet tekintetében egymással szemben.

S hogyha már itt ennyire köddé válik a külső burkolat, mennyivel inkább köddé válik azokkal szemben, akik a léleknek egészen közeli hozzátartozói, akik a léleknek kiegészítő másik részét, másik felét képezik, azaz akik szerelmi érzés tekintetében egymást kiegészítő felek?! Itt a léleknek fel kell adnia mindazokat a külső korlátokat, amelyeket önmagának teremtett, s védekeznie kell a hibák, a gyarló emberi szempontok betolakodásával szemben. Ezeknek a külső korlátoknak fel kell olvadniuk abban a szeretetben, abban a megértésben, amely a két emberlelket egymáshoz fűzi; itt már nemcsak a külső emberi érdekek egybeolvadásának és közösségének, hanem a lelki érdekek közösségének is létre kell jönnie és egy egységet alkotnia; mert ha ez az egység nincs meg, hogyha ez az egység valamiképp csorbát szenved, vagy bármily úton-módon megszakad, akkor fájdalom és bizonyos lelki tompaság következik be.

Hiszen az Isten úgy teremtette az embert, hogy itt a mulandó életben is rátaláljon valamiképpen a lelkének kiegészítő részére, mert a léleknek az a része mindig és mindenhol hiányt érez egészen addig, amíg a duálszeretet állapotára meg nem érik.

Régebbi tanításaimban már említettem, hogy erre a léleknek meg kell érnie, mert ha fejletlen duálok találkoznak egymással, akkor a lélek külső rétegeiben meghúzódó tévelygések, bűnök, ferde vágyak és törekvések - ha mégoly nagy és egybeolvadó volt is köztük időközönként a szeretet, és ha mégoly nagy fájdalmat okozott is annak a szeretetnek erőszakos elszakadása - eltávolítják őket egymástól. Mert hiszen a bűn és tévelygés nem kedvez ennek a mennyei érzésnek; és mindig a szeretet kényszerül szenvedni, mert a bűn erőszakos, s a bűn hatalma - ameddig a lélek ezzel meg van terhelve - nagyobb, mint amekkora a szeretet érzése. A bűn támad, aktív mozgást végez, mert ez áll érdekében; nem lehet passzív, mert ha a bűn passzívvá válnék, akkor az igazság törvénye lesodorná és lehetetlenné tenné a lélekben való érvényesülését. Ezért a bűn nem hagyja békén az ember lelkét; a bűnös lélek folyton mozog, folyton alkotni akar, folyton spekulál, folyton új ideákon töri a fejét, s ezzel a nagy aktivitással legtöbbnyire tönkreteszi az idegszférát, s a folyton nyugtalanító akarás révén örültséget is hozhat létre.

Nézzétek meg korotokban a lelki betegeket: a bűnős, beteg lélek nem mindig akar-e, nem mindig olyan alkalmakon és lehetőségeken töri-e az eszét, amelyekkel a törvényt kijátszhatná, és törvénytelen úton-módon megszerezhetné magának az uralkodást, a gazdagságot, a mások tetszését, szóval mindazt, ami kívánatos ebben az időleges életben?!

Az "idegesség" ennek a lelkileg beteg kornak legnagyobb sebe, amiről már-már azt mondják a földi orvosok, hogy "nem tehet róla, nem beszámítható, mert ideges". Ezt a bűnt az Istentől való eltávolodás hozta létre. Mert az Istennel való kapcsolat nyugalmat, békét teremt, és bizakodást, tudást, reménységet nyújt az ember lelkének. Az Istenben bízó embernek nem sürgős a maga célja, mert ő nagyobb lelkierővel rendelkezik, és ki tudja várni, amíg az Isten elhozza az ő igazságának napját; ezzel szemben a bűnös embernek minden perce ki van számítva, mert ha nem tud a kellő pillanatban belépni, ha nem tudja a kedvező alkalmakat kihasználni, akkor fél, hogy a kedvezőnek látszó lehetőségek elmúlnak felette; neki tehát törnie kell magát, tolakodnia kell, hogy az élet minden percét, minden pillanatát kihasználja, és az eshetőségek minden kicsiny hézagát felismerhesse, hogy megjátszhassa azt a kaleidoszkóp-szerűen előállott szerencsés és kedvező pillanatot, amellyel a célját elérhetni reméli.

A gonosz emberek mellett - akik egy folyton aktív áramlatot teremtenek maguk körül - a többiek is idegessé válnak, mert az emberi természet ösztönszerűen kénytelen védekező álláspontra helyezkedni a folytonos támadásokkal szemben. Ezeknek a folytonos támadásoknak a kivédése, az ezekkel szemben való erőgyűjtés szintén nagyon igénybe veszi az idegszférát; és ha nem is ugyanolyan formájú idegességet vált ki, de bizonyos idegkimerültséget hoz létre a környezetben is.

Így tekintve a dolgokat nyilvánvaló, hogy az idegesség nagyon sokféle, majdnem annyi, mint amennyiféle az ok, mert ugyanannyi az okozat is, mivel minden lélek másként veszi át ösztöni formában és munkálja ki a saját lelki erői szerint azokat az egyensúlyi helyzeteket, amelyeket kénytelen magában kidolgozni.

Tehát az ilyen örökké aktív lélek nemcsak a cselekedeteivel, nemcsak a természetbe beírt tetteivel okoz bajokat és károkat, hanem lelki károkat is okoz, és olyan értékeket rombol össze, amelyeket később ő maga is igen sokszor elővenne, amikor már körülötte minden romba dőlt.

Hiszen a próbáknak ebben a világában minden lélek arra van beállítva, hogy mindennemű káros tévelygésektől megszabadulhasson, s belátva azok hiábavalóságát, megtérjen belőlük, magára vegye az isten törvényének kötelezettségét, és a szerint éljen új életet.

Ebből a célból majdnem rendszer az, hogy a rossz felé törekvő, magukban rosszat hordozó szellemnek a jóban előrehaladottabb szellemeket kapnak társul a Gondviseléstől, hogy a jó példa és a folytonos ráhatás következtében megváltozhassanak, és káros tévelygéseiktől megszabadulhassanak. Mert ez csak a testi életben lehetséges, mivel a szférai életben a szellemek elveik szerint el vannak különítve.

Azonban az is előfordulhat, hogy nem a tévedéssel terhelt lélek tér meg, hanem az ő megmentésére segítségül küldött tisztább lélek esik áldozatul, és idő előtt elhagyja a földi síkot. Ilyenkor a bűnös lélek elkésve ismeri fel azt az áldozatot, amelyet a tűrő, bízó, hittel élő, szeretetteljes szellem hozott mellette, s akkor ébred rá, hogy azok a nemes érzések hogyan mentek veszendőbe az ő számára. S hogyha a megkeményedett lélek még ekkor sem képes belátásra jutni, akkor a szellemvilágban - ahol már más törvényen keresztül kénytelen szemlélni az élet igazságát - kényszerül a keserves tanulságot felismerni, hogy milyen sok értékes alkalmat fecsérelt el hiábavalóságok után való kapkodásával.

Ezért adta Isten nektek, embereknek, ezen a módon is a bizonyosságot az örökkévaló életről, hogy akik mellettetek éltek, akik a tiéitek voltak, életjelt adhassanak magukról, s egy pillanatra megállítsanak benneteket azokban a földi törekvésekben, amelyek titeket is hajtanak; hogy gondolkozzatok az élet mulandóságáról és arról, hogy mindenről el kell számolnotok.

Boldog az, aki ebben a mulandó életben olyan értékeket szerzett magának, amelyeket majd az örökkévalóban elővehet, és amelyekkel a boldogságát megvásárolhatja!



[1] Mivel szellem teremtette meg, tehát él és van, és helyet kér a teremtettek között az életben, ezért az életért küzd, ezért a létezésért harcol.

 

 

 

 Részlet: