2017 - Február
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
 
 
 
 
 
2017 - Március
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
 
2017 - Április
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
Főoldal > Ikerlángok/Lélektársak
Duáltörvény
 
III. FEJEZET

Felelősség a duáltörvényben
IV. FEJEZET

"A férfi sorsa a nő" 
 

III. FEJEZET

Felelősség a duáltörvényben

Részlet a Duáltörvény c. könyvből

 

A házasfelek a gyermeknemzéssel az élet nagy titkába nyúlnak bele, s ezzel kötelezettséget vállalnak Isten előtt. - A házasság felbontásának kivételes esete. - A házasféllel szemben elkövetett minden bántalom a duálféllel leendő összekapcsolódást hátráltatja. - A szeretet egyetemes kiegyenlítő hatalmasság.

A testben megnyilatkozó hatalmas vonzóerőtől, amely a két nemet egymás felé hajtja, senki és semmi nem tud szabadulni, mert ez a gravitáció benne van az egész mindenségben, mivel azok az erők, azok a fluidok, amelyek a bűnbeesés után képződtek, s amelyek a duálok kettészakadásával egymástól elváltak, az elválás után is kénytelenek magukat kifejezni, mivel az élet törvénye megkívánja tőlük, hogy önmagukat adják, önmagukból mindig a jobbat, a tisztábbat hozzák felszínre.

Tehát ezt a törvényt nem játszhatja ki senki.

Vannak ugyan, akik ki akarják játszani és félre akarják tolni; de éppen, mert az akaratukkal, tévelygő elgondolásukkal félreállítják, ugyanezek az erők, amelyek, mint mondtam, kifejezésre vágynak, belesodorják a hasonnemű szellemfluidok kapcsolatába, úgyhogy a hasonlókkal próbálnak összekapcsolódni, hogy ne jöhessenek létre azok a fájdalmas ered-mények, amelyek a kétneműek kapcsolódásából keletkeznek, mert a terheket nem akarják hordozni, amelyeket gőgjükben át sem tudnak tekinteni. És mivel nem találják meg azt a célt, nem találják meg a szenvedéseikre a kiengesztelődés és kiegyenlítődés feleletét, tehát belekerülnek ebbe az útvesztőbe, és fluidokat sűrítenek egészen eddig, ameddig ezek a fluidok a saját izzó életerővel túltöltött burkaikban fel nem robbannak, és szét nem szórják azokat a szellemeket, akik tudatlanságukban ilyen elferdült és lehetetlen állapotokat hoztak létre.

Mert az ilyen fluidtömörítéseket, amelyek magukban elzárják a fejlődés lehetőségét, robbanásszerűen oszlatja szét időközönként a fejlődés törvénye.[1]

Mert ezeknek a szellem- és embercsoportoknak a fejlődése mind-mind egy nagy közös fluidburokba van bezárva. Ez a fluidburok, ez a tömörítés mind keményebb és keményebb páncéllal veszi őket körül, úgy hogy akik ebbe egyik vagy másik életükben belejutnak és innen kerülnek a testöltés törvényébe, azok annak ellenére, hogy ép testet formál körülöttük a természettörvény, az ő lelki hajlandóságuknak engedve újra csak fölkeresik ezeket a lehetőségeket.

Azonban mind nehezebben és nehezebben jutnak testhez, mivel ezeket a női fluidok taszítják maguktól, úgyannyi-ra, hogy ők önmagukban, a szféráknak mintegy a fenekén, az érzéki emberszellemeknek gyűlöletétől űzetve és hajszoltatva, kénytelenek üregekben meghúzódni, s ezek a felizgatott, tüzessé vált fluidok úgy bosszulják meg rajtuk magukat, hogy a kielégületlenség szomjúságával küzdve, kénytelenek hosszú-hosszú ideig a szenvedő szférákban nélkülözni az életnek egyéb enyhébb lehetőségeit, amíg csak meg nem térnek, és nem kérik-könyörgik ki azokat a lehetőségeket, amelyek révén szabadulhassanak ezekből a fluidokból, amelyeket ők maguk tömörítettek.

Mert időközben felrobbannak és szétszóratnak; s hogyha normális testöltés nem is áll számukra készen, nyomorék, félig nyomorék alakban, vagy a testöltés állapotain túlmenve tudnak csak hosszú idő múlva normális testöltéshez jutni[2]. A paráznaság bűne, mint egy lenyűgöző erő, mint szenvedtető hatalom úgy odakeményedik az ember lelke köré, mint valami nehéz vaspáncél, amely csak nehéz, nagy fájdalmak és szenvedések olvasztókemencéjében tud a lélekről leválni.

Hogy ez a páncél leválhassék az érzéki lelkekről, a természettörvény az ilyen egymáshoz hasonló emberlelkeket, akik telve vannak bűnnel, bűnre való hajlandósággal, gyűlölettel, szertelenséggel, indulatossággal, bosszúval, önzéssel, egy-egy életre egymáshoz kapcsolja, hogy egymásban és egymás által ütközéseket szenvedjenek, hogy egymással súrlódva a gond, fáradtság és gyötrődés által váljék le a lelkükről az a sok hiábavalóság, az a sok szertelenség, amely mintegy levezető csatornául sokszor éppen az érzékiséget szélesíti ki az emberek életében. Pedig hogyha ez az érzékiség nem a törvényes mederbe szorítva, hanem csak úgy szabadon árasztja el az életet, akkor az ebben résztvevő emberlelkek csak nyavalyák, betegségek, pusztulások és szenvedések lezajlása után jutnak el ahhoz a ponthoz, amikor egy-egy ilyen embercsoporttal a természettörvény mintegy leszámol.

A testben jelentkező érzékiségnek törvényes levezető útja a házasság: gyermekek nemzése, gyermekek szülése, gondozása, táplálása, fenntartása, felnevelése, az ezzel együtt járó munkával, áldozatokkal, fáradságokkal, véres verejtékkel.

Ezekben a küzdelmekben használódik el az a szertelenségekre hajló erő, az a magát mindenáron kiélni törekvő, törtető akarat, amely öntudatlanul az élet felé hömpölyögve maga alá akarja gyűrni mindazt, amit ez a változandó világ hordoz és felszínre vet; amely mindenre rá akarja nyomni a maga bélyegét, mindent át akar itatni, s az egész életet meg akarja telíteni tévelygéssel, bűnnel, szenvedéssel, hiábavalósággal; el akarja söpörni a rendet, meg akarja dönteni az Isten törvényét, amelyet a természetbe beleadott; le akarja rombolni a korlátokat, amelyek a kivágott úton vezetik az emberlelkeket és a természet erőit a megtisztulás, a megvilágosodás és javulás állomásai felé.

Isten megadta a tízparancsolatban, hogy az ember mit cselekedjék, és mit nem szabad cselekednie. Így azt mondja a parancsolat: "Ne paráználkodjál", azaz ne telítsd a természet erőit bűnös lelked kiáradásával, hanem élj hűségben, élj szeretetben házastársaddal, akit szíved szerint választottál; légy hozzá hű, szeresd őt, mint a magad testét.

Mert hiszen ki volna más a nő, akit a férfi egyszer szeretett, akivel testi és lelki erőit összeolvasztotta, mint az ő saját teste, akivel közösséget nyitott meg a természet erőiben, akivel - hacsak egy pillanatra is - közös céljuk, közös útjuk volt?! Mert hiszen ők ketten belenyúltak az élet nagy titkába és testi közösségükkel életforrást nyitottak meg, megtermékenyítették a sejtvilágot, mire ez a sejtvilág a láthatatlanból szellemi maggal telítődött, s ez a szellemi mag felöltöztetve ezzel a sejtvilággal, új alakulatot, új teremtést, új testi megjelenést: embert hozott létre.

Az az ember, aki kettőjüktől születik, az ő testi életük folytatása.

Amikor a kezedből kiveszi a halál az eszközt, amellyel a világ előrehaladásán munkálkodtál, átveszi azt a te gyermeked, és ugyanazok szerint a gondolatok és indíttatások szerint folytatja a testi életet és a világ továbbformálását a maga életével abban az elgondolásban, abban az érzésben, amit tőled örökölt, amely abban a pillanatban töltötte el a szívedet, a lelkedet, amikor őt nemzetted, vagyis amikor a te lelked érzései azokat a sejteket éltették, amely sejtekből a te utódod született. Mert azok a sejtek a te lelked vágyát, érzését tükrözték vissza az életfolyamban.

Tehát amikor egybeolvadtál az életed párjával, akkor az élet folyamatát, az élet továbbfolytatását nyitottad meg a láthatatlan világ számára; belenyúltál a láthatatlan titkok rendezésébe, és te is megváltoztattad a világ ábrázatát azzal, hogy embert nemzettél; és ha nemzettél, ha életet emeltél ki a homályból, az ismeretlenből, akkor Valakivel szemben kö-telezettséged és felelősséged is van: a világ Teremtőjével, a te Isteneddel szemben; ez a kötelezettséged, ez a felelősséged pedig korlátokat von mind a te életed, mind annak élete köré, akit nemzettél. Ez azt jelenti, hogy ha életet nemzettél, akkor ennek az életnek a folytatását, a folytonosságát olyan tendenciával kell telítened, amely összhangban van azzal az iránnyal, amelyet eléd is szabott a te Teremtőd.

Hogyha engedelmeskedel és keresed ennek az iránynak minden fő és melléktörvényét és igyekezel azt betölteni, akkor Isten akarata szerint éltél és betöltötted az életeddel és a benned megnyilvánuló életakarás kifejező fluidjaival a világ színterét. Részt kértél magadnak az életből; és hogyha ezt az életet megkaptad, akkor ez az élet körülötted folyik, benned megnyilvánul és kifejezési formát nyer, s akkor te hatalmas tényezője lettél valaminek, amit nem ismersz, nem tudsz, amiből te is emberré lettél.

Ez az életfolyam köt össze azzal a hatalmas, nagy Titokkal, Akit nem ismersz, de érzed a hatalmát, mert érzed magadban az ő törvényét.

Ez a törvény, mint a folyam sodra maga folyton előrenyomuló hatalmas erejével hordozza a te életed sajkáját, és azokét, akiket nemzettél, és az egész emberiség életsajkáját, akik mind az Élet nemzettei.

Az életet pedig Isten adta, Isten nemzette, mert az Tőle árad, Tőle folyik. Ez az életfolyam téged, ember, odavisz vissza Őhozzá, ahonnan kiindultál, ahonnan származtál.

Ebben az életfolyamban élni, cselekedni, keresni-kutatni az Isten akaratát, Isten törvényét: ez a te kötelességed, mert ez az életfolyó van benned is, ez nyilatkozik meg minden porcikádban és a teremtett világ minden atomjában.

Ha ez az élet nem boldog, ha ez szenved, ha fájdalommal és gyötrelemmel van telve: ezek mind a te lelked hibás irányából származó termékek. Ezeket a termékeket felszívni, el-fogyasztani, megsemmisíteni, és helyettük az életeddel újat, Istentől megáldottat felszínre hozni eredményül: ez az Isten akarata. Ebben kell foglalatoskodnod életedben, halálodban, újraszületésedben. Ez tulajdonképpen az élet célja.

Tehát emberszellemeknek életet adni, nemzeni, szülni, felnevelni, lelkükben a sok törvénytelen és szertelen vágyakozások és akarások helyett az életfolyamatot abba az irányba terelni, amelyet az ember Istentől kapott világosságával megismert: hatalmas, Isten akarata szerint való munka. Ebben a munkában a nőt az ő sok fájdalmával, bukottságának eredményével, szenvedésével az élettörvény odaállítja a férfi mellé, ahol tűr, szenved, szeret, kétségbeesik, majd reménykedik; hol felemelkedik, hol alásüllyed, hol a férjéért, hol a gyermekéért remeg, hol imádkozik, hol átkozódik; egyszer önmagát áldozza fel, máskor pedig tombol, tör-zúz, életeket, szíveket eredményeket ránt magával a mélységbe; mindegy: ez az érzés, az összetartozás érzése, ez az örök kapcsolat ott van veletek, emberek.

De ezt az érzést, amely a testben, a Földnek ebben a mélyre süllyedt fokozatában túlnyomórészt az érzékiség formájában, a tiszta duálszeretetnek ebben a lefokozott, elsalakosodott formájában tud csak kifejezésre jutni, ebből a formájából ki kell emelni, meg kell tisztítani, ragyogóvá kell tenni, szellemi szeretetté, hatalmas lelki vonzalommá kell átformálni, mert ez az érzés köti össze az össszetartozó két életelemet; ez az érzés kapcsolja egybe a világokat, a ti világaitokat; ez az érzés tapaszt atomot atomhoz, ez az érzés nemzi és szüli újjá napról napra a változandóság világát, ez az érzés teremt anyagi és félanyagi világokat; ez az, ami otthont nyújt a kettőnek, hogy egyben kifejezhesse magát és a folytonos fejlődéssel, hullámzással létrehozza mindig a harmadikat, az eredményt.

Ezen az érzésen keresztül tisztul az anyag, ezen az érzésen keresztül oltódik és nemesedik a gyümölcs, a virág, az állat, az ember; ez az érzés az, amely megszünteti a háborúságot és kibékíti a két ellentétes pólust egymással, s ezzel a kibékült érzéssel, összhangban való együttmunkálkodással kibékül az egész bűnös, megfertőzött világ természete.

Ebben az érzésben szűnik meg a gyűlölet, az önzés; ebben az érzésben terjeszkedik a szeretet, amely az embert az emberrel kibékíti, az engesztelődést, a fejlődés törvényét szolgálja s az egymás megértését: a szeretetet magasra emeli.

Mert ez a szeretet csak akkor képes az ember tudatában megvilágosodni, amikor testvért lát egymásban, amikor nemzedékek, népek, fajok elkülönözöttségükben meglátják azt az okot, ami őket egymástól elválasztotta, a meg nem értést, a meghasonlást, az önzést, a gyűlöletet, a gőgöt, a szeretetlenséget, s küzdenek ezek ellen az akadályok ellen.

Amikor a lelkek csoportjai mindezektől megtisztulnak, akkor meglátják egymásban az Isten teremtményét, a velük egyforma szellemgyermeket, és mindnyájan Istent ismerik el teremtő Atyjuknak, s ráeszmélnek, hogy csak egymásért élve és munkálkodva szolgálhatják a maguk javát, a maguk boldogságát is.

De még mielőtt ez megtörténik, ennek a két erőnek: a férfinak meg a nőnek kell egymásra ismernie abban a nagy szeretetben, amelyet névről ugyan ismer az emberiség, de a kifejezésre juttatásig még nem érkezett el. Ennek a szeretetnek összpontosulva, összevonzatva az örök nagy szeretetérzésben: a hűséges szerelemben kell kifejezésre jutnia; a két félnek egymás lelkéhez simulva, összeolvadva kell megértenie, hogy egymásért vannak, hogy külön nem élhet sem egyik, sem másik, s külön célokat nem követhetnek.

Amíg szerteszórja őket a bűn, a tévelygés szelleme, s míg az eshetőségek világában bukdácsolnak, addig azokat az alkalmakat keresik, amelyek egy kis ideig kibúvót ígérnek az alól a kötelezettség alól, amely minden emberre reánehezedik a világba való belépésével, amit el kell végeznie, amit mint feladatot be kell töltenie; s azokat a sátán által kínált olcsó örömöket hajszolják, amelyek egy pillanatra boldogságot látszanak adni a léleknek, s az emberi szem előtt mint kívánatos, illatos virágok mintegy leszedésre kínálkoznak, anélkül, hogy értük a talajt megmunkálni kellene.

Ha azonban csakugyan leszedik a virágokat és továbbállnak a munka elől, akkor elkövetkezik reájuk egy olyan idő, amikor a természettörvény kamatostul behajtja rajtuk azokat a fizetési kötelezettségeket, amelyek elől menekülni akartak, s az örömök helyébe csalódások, fáradalmak, gyötrődések sorakoznak fel azok nélkül az eshetőségek nélkül, amelyekben magukat az élet kívánatos dolgaiból csak egészen szerényen is kárpótolhatnák.

De mivel az ember lelke sok oldalról van megsebesülve, ez a sokoldalú sebesülés izgatja és tájékozatlanná teszi a szellemet; nem tudja, hogyan válasszon, mit cselekedjék, hogyan rendezze be az életét; hiszen védekeznie kell azok ellen a támadások ellen, amelyek őt az élet rendes folytatásában vagy élvezésében minduntalan meggátolják, és feladatainak elvégzésben akadályul állanak elébe. Sokan szeretnének a becsületesség, a jóság, az igazság útjára lépni, de úgy gondolják, hogy nincs módjuk rá, nem tehetik meg, mert hiszen benne élnek az igazságtalanságban, a gonoszban, azok között a szűk korlátok között, amelyek összesajtolva tartják a lelküket, és nem cselekedhetnek hajlamaik, elgondolásaik és vágyaik szerint.

Ezeknek azt mondom: nincs semmi eredmény áldozat nélkül. Hogyha valaki földi előnyökért rosszul kötött házasságot, helytelenül választotta meg az élete párját, és belátja a rossz következményekből, hogy mit hozott neki a tévedése, hordozza türelemmel azokat a következményeket, amelyek tévedéséből fakadtak, s bízza a sorsát Istenre: amikor Isten elégnek látja - mert már elég mélyen a lelkébe vésődött a tanulság - lesz gondja megtérő és javulni vágyó gyermekére, és elhozza számára a szabadulás idejét. Ha az örömöket nem taIálja meg, semmi esetre se próbálkozzék másfelé, hogy örömökre és kiegyenlítődésre váró lelkének kielégülést leljen.

Ezzel nem azt mondom, hogy bizonyos esetekben nincsen helye az elválásnak. Van helye, mert hiszen a bűntől és az ördögtől megszállott lelkeket nem minden esetben lehet megszabadítani; de csak ha már minden lehetőséget kipróbált, minden törvényes eszközzel kísérletezett, és már az élete forog kockán, akkor cselekedje lelkiismerete szerint azt, amit az emberi törvények megengednek.

De ha már egyszer szeretet kötötte össze a két lelket, és ez a szeretet nemcsak pusztán a test kívánsága és az ösztöni életnek kedvező lehetőség után való vágyakozás volt, hanem abban a lélek is részt vett a maga fejlettségi foka szerint, akkor tűrjenek és keressék Istenben a kiegyenlítődés és kiengesztelődés lehetőségét, térjenek meg mindketten bűneikből. És ha a bűneikből megtérnek, vagy legalábbis megtérni szándékoznak, akkor az Isten Szentlelke mindannyiszor összeolvasztja és felgyújtja bennük azt az érzést, amely egyszer valaha szeretet volt.

Mert tűrés és szenvedés nélkül nem lehet kiengesztelni a törvényt; tűrés nélkül nem lehet meghódítani a boldogságot. Mert azt ismerje és tudja meg mindenki, hogy ha egyszer szeretet kapcsolt össze két embert, illetőleg szerelmi érzés élt a felfokozott szeretetben, akkor abban a szeretetben élni, abban a szeretetben tűrni, abban a szeretetben továbbfejleszteni a jót, az igazat, abban a szeretetben áldozatot hozni annyit jelent, mint mindegyiknek a saját lelki másik feléért való tűrés, annak a boldogságnak elérhetésére hozott áldozat, amely majd a jövőben zavartalan, örök és igaz boldogságot fog neki nyújtani.

Minden egyes fájdalom, amit élettársad szívében vágsz gonosz indulatból, amely a lelkedet vele szemben elfoglalja, minden egyes szenvedő érzés, amelyet hitvestársad lelkébe mint a mérget belecsepegtettél, a magad lelkébe hatolt bele, a magad lelkének a másik felét sebezte meg, mert ez árnyékot vet a te lelkedre, és ez az árnyék az, amely közéd és a lelked másik fele közé áll; ez az árnyék az, amely útjába áll annak, hogy egymást felismerhessétek.

Minden hiba, minden tévedés, minden visszaélés, amely ezzel az érzéssel kapcsolatban az emberek között bekövetkezik, elválasztó, szenvedést okozó áradat, amely a boldogság kapuját torlaszolja el előttük.

Szent legyen előttetek a szeretet és a szerelem, mint Istentől adott törvény, amelyet Ő írt a szívetekbe. Annál inkább szent legyen, mert Isten úgy akarja, hogy ebben a törvényben kiengesztelődve és megtisztulva felemelkedhessetek és megérthessétek az ő nagy szeretetét.

Szent a szeretet, amely a szülőt a gyermek iránt áldozatokra képesíti; szent a szeretet, amely a gyermeket a szülő iránt hálára és nagy önmegtagadásra indítja. Szent a szeretet, amely az embereket egymáshoz kapcsolja, és arra indítja, hogy értékelni tudják egymás lelkének nemes és jóravaló felbuzdulását, és támogassák egymást a jóban, az igazban. Szent, mert Istentől való a szeretet és a szerelem.

A szeretetérzésben ismer az ember önmagára, és benne találja fel az Isten nagy akaratát, az Isten törvényét, mert kiengesztelődve, kiegyenlítve érzi a lelkét mindennel, ami élet, mindennel, ami felfelé emel; megérteti vele a hibáit, a tévedéseit; kiemeli öt a bűn nyomorúságából, s felfokozza benne a vágyat Isten felé, felfokozza benne a vágyat, hogy engedelmeskedjék Istennek.

Így észrevétlenül alakul ki körülötte lassan-lassan az Éden, a paradicsomi boldogság, mert a szeretet mindent újjáteremt, mindent megszépít, mindent megtisztít, mindent ragyogóvá tesz; az életnek minden formáját, minden kifejezését széppé és ragyogóvá teszi, mert az életben, amely körülötte és benne van, minden-minden az Isten gondolatát, az Isten akaratát törekszik kifejezésre juttatni a szeretet által.

De amíg nincsen benned szeretet, illetőleg a szereteted nem elég nagy, hogy ezt meglásd, addig mindenben megütközöl, mert az ellentétes törekvés, az ellentétes érzés, amely a lelkedben él, elhomályosítja az értelem- és érzelemvilágodat, és mindenben ellenséget láttat veled, s nem látod meg, hogy Isten mindent a te javadra és boldogságodra adott, még azokat a szenvedéseket is, amelyekkel a rosszat, a törvénytelent, a boldogtalanságot égeti ki a lelkedből.

 

IV. FEJEZET

"A férfi sorsa a nő"

 

Minél jobban áthatja a lelket az Istenhez való ragaszkodás, annál biztosabbak a megérzései. - A fejlett szellemek szeretete azért rendíthetetlen, mert egymásban Isten Lelkét szeretik. - A férfi meg a női lélekfél míg alacsony fokozaton áll, csak az érzékiségben tudja kifejezni az összetartozás érzését. - A fejlődés útján a felülről eredő értékeket mindketten a női félen keresztül kapják. - A női szellemek színvonala mutatja egy-egy embercsoport szellemi fokozatát. - A keleti népek elmaradottságának oka: a nők aláértékelése. - Az alacsonyabb rendű világokon nagyon könnyű, a magasabb rendűeken nagyon nehéz a testöltés törvényébe bejutni. - A nő lelkén áramlik keresztül a fejlődés folyama. - Miért nem tudja magát kivonni a férfi a nő befolyása alól? - A férfi kétféle nőtípusa. - Az ideális nő hivatása a férjjel, apával, esetleg nagyapával szemben. - A férfi érdeke, hogy a vele összekapcsolt nő minél magasabb szellemi fokozaton álljon. - Mindenki a duáljáért munkálkodik, aki a házasságban kifogástalanul betölti hivatását, bárki legyen is az élettársa. Az a férfi, aki megbecsüli és szereti a házastársát, sokkal gyorsabban halad előre, mint aki a tudományokkal vagy az aszkézissel töri-zúzza magát. - A szeretetben leélt házasélet mindkét fél duálértékét óriási módon megnöveli. - Az ilyen házasélet után a férfiszellem bölcsebbé, higgadtabbá, lágyabbá lesz, s így könnyebben megérzi és megtalálja a duálját. - A férfi ebben a kiegyenlítettségben bizonyos semlegességre tesz szert, s így magasabb rendű egyéniséggé fejlődik. - Ez az útja a fennkölt és ragyogó élet elérésének.

 

Minél jobban át van hatva az emberi lélek az Istenhez való ragaszkodás gondolatától és az ilyen irányú törekvéstől - ami nem máról holnapra, hanem hosszú idő alatt alakul ki az emberi lélekben - annál biztosabbak a megérzései és következtetései.

Nem mondom én ezzel azt, hogy sohasem téved vagy tévedhet, mert hiszen tökéletes ember nincsen a Földön; a tökéletlenségnek bizonyos rétegét mindenki felveszi, még azok is, akik magasabb szférákból szállnak alá, akik küldetésben vannak, mert miután ennek a Földnek az atmoszférájában kebeleztetnek be, ehhez tévedések és bizonytalanságok vannak hozzákötve.

Tehát minél többet tapasztalt, minél több jó következtetést vont le, minél erősebben hitt és bizakodott, és ebben a hitében és bizakodásában minél jobban megerősítette magát a jóban, azaz a valóság világában, ahol minden a maga formájában mutatkozik, és minél jobban meggyőződött arról, hogy nagyon jó volt, hogy a hitén keresztül a jóhoz kapcsolódott: annál jobban megerősödik lélekben; és mikor ismét a Földre jön, már magával hozza a jónak és igaznak bizonyos mennyiségét, amely benne már törvénnyé vált és az az élete folyamán az elveiben, megállapításaiban, törekvéseiben megnyilvánul.

Az ilyen emberek már ebben az igazságban élnek, így gondolkoznak, ezt látják helyesnek, és ez tart törvényt bennük és felettük.

Ezek az emberek - legyenek férfiak, vagy nők - azonnal felismerik és megérzik egymásban a jónak és igaznak a hasonlóságát; vonzódnak egymáshoz, csoportokba verődnek, barátságra lépnek egymással, sőt hogyha a munkájuk vagy vezeklésük úgy kívánja, előfordul, hogy házasságot is kötnek, és ilyenkor, ha az úgynevezett szerelemmel nem is, de nagy és mély szeretettel szeretik egymást.

Ez az a tiszta és igaz szeretet, amelyet semmi sem tud megmásítani.

És vajon mit szeretnek egymásban? A jót, az Istent, az isteni Lélek kisugárzását, az isteni Léleknek az egyénen keresztül való megnyilatkozását.

Mivel pedig az elfogadott elvek szerint veszi kezdetét egy-egy emberi lélek fejlődése és tisztulása, vagy pedig a süllyedése: tehát az a mérvadó, hogy a szellem mit fogad el irányelvül.

Mi ebből a következtetés?

Az, hogy az emberiség is csak arra a fokozatra juthat el, amit igaznak és jónak lát, vagyis amit elfogadni képes. Az ember önmagából semmit sem tud teremteni, felszínre hozni, csak azt, ami benne van. Azt mutathatja meg, azt pecsételi meg az életével, amit elfogadott, amire nézve a lelke nyitva áll.

A férfi meg a női lélekfél addig, ameddig alacsony fokozaton áll, csak a maga durva, test szerint való megnyilatkozásában képes magát kifejezni, és bűnössége folytán az összekapcsolódást csak az érzéki vonzalomban tudja elképzelni és létrehozni. Mihelyt azonban ebből az alacsony állapotból kiemelkednek, már lélekben egy magasabb rendű érzésben, abban a szeretetben és egymás felé való vonzódásban kell megtalálniuk az önmaguk kifejezését, amely többé nem csak az utódok létrehozásában - mint ennek a kétféleségnek csupán testi-emberi kifejezésében -, hanem a léleknek a kiegyenlítettségében, közös munkában, új alkotásban jelöli meg a fejlődésük útját, amely munka egymáshoz köti őket.

És mivel ebben a munkálkodásban, ebben az alkotásban a kettő egy, így mindketten részesülnek abból, amit az elfogadó fél a maga érzésén és a fejlődése által elért fokozatán keresztül szív magába a magasabb rendű igazságok világából, ahova fel tud emelkedni, ahol magát érzelmileg és értelmileg otthon érzi.

Ebből következik, hogy bármely égitestnek, így a Földnek is, valamint a Földön élő nemzeteknek, fajoknak, csoportoknak fejlettségi fokozatát az mutatja meg, amilyen fokozaton annak a csoportnak a női lelkei állanak.

Így, mivel a primitív pogány népeknél kezdettől fogva a nő mint a bűnre való ingerlés, az érzékiség felé ösztönző eszköz áll a felfelé törekvő férfi képzeletében, azért a férfi a nőt megvetésével sújtja, lenézi, magát tőle úgyszólván távol tartja mert tisztátalannak véli a nővel való kapcsolatot.

A férfiléleknek ez az elgondolása és érzése az önmaga felett való ítéletmondást jelenti, mivel a keleti ember, aki a nőt a bűnre való csábítás és kísértés eszközének tekinti, tulajdonképpen önmagát látja benne, mert hiszen hogyha ő a nőt nem mint testet, hanem mint lelket tekintené és emelné fel, és a nő lelkén keresztül ő maga is próbálkoznék keresni, kutatni, széttekinteni a láthatatlan világban, akkor meglátná és megtalálná azokat az eszközöket, amelyekkel felemelkedhetnék azokból az állapotokból, amelyekben vesztegelni kénytelen.

Mert minél alacsonyabb valamely világ, annál nagyobb tömegben vannak benne összesajtolva azok a szellemek, akiknek szükségük van az ütközésekre, a fájdalmakra, a tapasztalatokra, és annál nagyobb nyomást gyakorol a láthatatlan világból az a szellemfluid a Földön élőkre, annál nagyobb a testiség ingere és bővebb a gyermekáldás, és annál nehezebb a nőnek és férfinak együttélése, mert az érzéki ponton kell az életükért azt a bizonyos vámot lefizetniük, amit a Föld mindenkor meglévő természete tőlük megkíván.

Ellenben minél magasabb rendű egy világ, s minél magasabb rendű elvekkel átitatott szellemcsoportok öltenek rajta testet - mint pl. a félanyagi világokon - annál nehezebb a testöltés törvényébe bejutni, különösen annak, aki még nem egészen töltötte meg a lelkét azokkal a szükséges tudományokkal és törvényekkel, amelyekben próbát akar élni és magát kiképezni. Ott az elfogadó elv az egységben a maga helyén áll, mint egy felfelé kinyújtott kéz.

Tehát mind a férfinak, mind a nőnek be kell töltenie a maga rendeltetését, amely számára elő van írva. Azonban itt a földi világban - mivel az elfogadó mélyen alásüllyedt - magával rántotta azokat az erőket is, amelyek mint aktív ténykedő erők vannak hivatva formákat, eredményeket, vagyis testeket létrehozni.

Mert minden gondolatnak, minden elgondolásnak teste van, alakja van, hogy az mással is közölhető legyen. De mivel az emberiség a rosszat, a helytelent fogadta el, tehát ami ebből származik, az mind tökéletlen, szenvedést okozó és csalódást eredményező alakulatot hozott létre. Mivel pedig a női természet arra van berendezve, hogy rajta áramoljék keresztül a fejlődésnek, az átalakulásnak a lelke, azért őbenne semmi sem annyira állandó, hogy rögzítve lehessen. A férfiban kell rögzítődnie, a férfinak kell azt a jót vagy rosszat, amit a nő fluidjain keresztül elfogadott, kialakítania és feldolgoznia a világban.

Ezért nem vonhatja ki, de nem is képes magát kivonni a férfi a nő befolyása alól; tudtán és akaratán kívül a fluidokon, a rokonszenven, a szereteten keresztül befolyásolja őt a nő lelke, és a nő lelkén keresztül az az elgondolás, az az irány, amit a nő követ, ami felé a nő kinyújtotta a kezét, ami a nő lelkében mint vágy, mint gondolat, mint törekvés kialakult és megszületett.

A férfi érzi és tudja ezt, s azért a jobbik énjében tisztának, igaznak, becsületesnek és jónak óhajtja látni az anyját, a feleségét, a testvérét, a leánygyermekét; tisztáknak és jóknak óhajtja látni az őseit és az unokáit, de a benne lévő rossz, a benne kikristályosodott bukás folytán pusztítja a másik nemet, rombolja a nő lelkében az igaz és jó kialakított reformját. Mert egyik oldalról a gőg és büszkeség arra indítja, hogy elnyomja, megsemmisítse, büntesse a nőt, másfelől pedig az önzés és érzékiség folytán annak az elnyomott és büntetésre szánt női elvnek a bukásából származó, a testének kedvező előnyöket igyekszik megszerezni magának; így kizsákmányolja lelkileg és testileg; uralkodik, azaz uralkodni akar felette, irányítani akarja, parancsolni akar neki, és semmiben sem akarja megengedni, hogy az az elnyomott alárendelt állapotba süllyedt nő föléje kerekedjék, neki irányt szabjon. Süllyedt állapotában az előnyöket mind a szerelmi, mind az anyagi téren igyekszik magának megszerezni, és ezzel szemben elnyomással, zsarnoksággal, megvetéssel és lenézéssel fizet a nőnek. Kétféle nőt akar ismerni: az egyiket, akiben az utódait, nemzedékeit tovább akarja vinni, akit magához emel, és a másikat, akit elnyom.

Mivel azonban ez nagy igazságtalanság és nagy tökéletlenség, azért nagyon megbosszulja magát; az elnyomott női fluidok ravaszsággal felelnek, kétszínűséggel és hamissággal kerekedik felül a nő, és kilopja a férfi lelkéből a hitet, a remény és a meggyőződést. S mivel a nő süllyedt volta meggátolja a férfit abban, hogy felfelé tekintsen, tehát lefelé gravitál, és az alsóbb rétegekben alsóbbrendű vágyakkal és törekvésekkel, anyagiassággal és felületességgel töltődik meg a lelke, az élete.

Ennek következtében a férfinak szükségképpen csalódnia kell, mert az így megromlott ítélőképességével nem lélek szerint választja meg a feleségét, az eszményképét, s azután sem tartja magát tisztán az alsóbbrendű elfogadó erőktől, s így a házasságba is magával hurcolja azokat a fluidokat, amelyeket a házassága előtt összeszedett. Ekképp maga körül olyan fluidokat teremt, amelyekhez lelkileg nem képes kapcsolódni, mert azok nem elégítik ki őt, vagy ha mégis kapcsolódik, akkor az ő magasabb rendű és nemesebb törekvéseinek az esetek túlnyomó százalékában inkább csalódás lesz a sorsuk, ahelyett, hogy azok valami jót eredményeznének számára. Ennek következtében a hite, a bizakodása elcsenevészedik, és a szellemvilágban nagyon sokszor elhagyatva kénytelen a szellemi életét leélni, reménység és lehetőségek nélkül arra, hogy feljebb emelkedhessék.

Ilyen esetekben nagyon sokszor a leánygyermek veszi kezébe az apának vagy a nagyapának az ügyét, és vezeti őt ki azokból a tévelygésekből, amelyekbe elhibázott földi élete folytán jutott. Máskor a feleség; de csak akkor, ha sokkal magasabb rendű fogalmai, elgondolásai és törekvései voltak, és azok töltötték be a lelkét, úgy hogy benne a megbocsátás és a szeretet érzése nagyobb annál a szerelmi érzésnél, amely őket annak idején egymással összekötötte.

Számtalan formája van ezeknek a megoldásoknak. Gyakori eset, hogy az apa a leánygyermekében látja azt az ideált, akit követni, akihez az ő tiszta és szép érzéseit hozzákapcsolni jónak látja, mert az élete folyamán a nőhöz főzött gondolatai és megállapításai annyira alacsonyrendűek, már eleve annyira lenézők és elítélők voltak, hogy nem volt képes valami testen kívülit, valami a testi fogalmakat meghaladó jót és igazat beleképzelni abba a személybe, aki a felesége volt. Pedig ez mind nem abban a személyben lévő hiba volt, hanem a férfiban magában, a férfi elképzelésében és megállapításában.

Így óriási űr, óriási szakadék támad, illetőleg marad a házasságban betöltésre váró érzésben.

Mi teszi ezt?

A bűn, a mindkét részről való tévelygés.

Hiába emeli fel a fejét a férfi, hiába érzi magát nagyobbnak, bölcsebbnek, tökéletesebbnek: azért nem több, nem nagyobb, nem tökéletesebb, mint a hozzá kapcsolt nő, mert az a nő az ő kiegészítő része, és legtöbbnyire az a nő mutatja meg a férfi tulajdonképpeni fokozatát, akivel házasságban, illetőleg érzelmi közösségben él. (Bár vannak kivételes esetek is.) Mert az a nő az ő gyermekeinek anyja, annak a nőnek a fluidjaiban van az ő lelki és testi otthona; az van mellette, annak a vágyai, törekvései inspirálják az ő vágyait és törekvéseit lelkileg és testileg - akaratán kívül is - annak a nőnek elgondolásai - bármennyire akarnak is tőlük szabadulni, bármennyire lenézi is azokat -, belenyúlnak az ő lelkének elgondolásai közé, helyet kérnek maguknak, és megteremtik a jelent, a jelenből pedig megteremtik a jövőt.

Így tehát érdeke a férfi lelkének, hogy a hozzá szorosan kapcsolt másik fél, a nő, feljebb emelkedhessék, oda, arra a magaslatra, ahova őt a férfi elképzelése megálmodta; kell, hogy a nő tiszta, istenfélő, vágyódó lelke abból a magasabb világból táplálkozva hozhassa le magának a mindennapi életbe azokat a megoldásokat, amelyekkel az élet útjain lépésről lépésre együtt haladhat a férfival.

S hogyha az imádkozó női lélek az Istennel összekapcsolódva a maga egyszerűségében és csendességében fel tudja fogni lelkében azokat az igazságokat, amelyek ha nem is messze nyúló igazságok, hanem csak az élet mindennapi problémáinak megoldására valók, amelyek az életet egy kicsit elviselhetőbbé, törhetőbbé, békésebbé és szebbé teszik: akkor az életével máris nagyot, szépet és igazat művelt, és a férfi lelkét is csendességre, istenfélelemre és bizonyos lágyságra készít elő.

Az ilyen női lelket a férfinak maga mellett nemcsak megtűrnie, nemcsak az életének kiegészítő részéül kell tekintenie, mint olyan szükségességet, amelyet az élet parancsolt reá, hanem mint Isten nagy ajándékát.

Hiszen - mint már az előbbi tanításaimban is mondottam - nem mindenki élhet a duáljával, de mindenki dolgozhat a duáljáért a házasságban, a duáltörvényben, a szerelmi törvényben; mert hiszen a tökéletlen, éretlen duálfelek hiába is találkoznak, a találkozásból a hasonló bűnök és tévedések folytán csak nagyobb rombolás és szétesés származik, amelyekben mindkét fél zúzódásokat és sebesüléseket szenved.

De bármilyen primitív legyen is az a női lélek a maga egyszerűségében, az ő megérzése és az Isten felé irányuló elfogadó beállítottsága révén mégis érzékenyebb, tisztább és könnyebben befolyásolható, mint a férfi, mert a szeretete nagyobb és tisztább, a hite mélyebb, a reménye pedig, amely az ilyen lelken keresztül az eshetőségek világába mintegy nyitott ajtót talál, könnyebben megleli a férfi részére is azokat a közel eső lehetőségeket, amelyekkel az az életének mind a közel, mind a távol eső problémáit megoldhatja, mint ha a férfi a maga fejlett értelmével és eszével a külső világban keresgélné azokat a megoldásokat, amelyek lépésről lépésre adódnak.

Az a férfi, aki az asszonyt, a feleséget a maga kiegészítő részének, az ő lélek szerinti felének tartja, s azzal a szeretettel és megértéssel kezeli, mint a tulajdon énjének egy részét, sokszorta gyorsabban halad előre a hitben, a szeretetben, a bölcsességben és a lelki megvilágosodásban, mint hogyha a tudományokkal és az aszkézissel töri-zúzza és kínozza magát, s ha éjt nappallá tesz és önmagát felőrlő munkát végez is csak azért, hogy kiemelkedhessék a Föld légköréből - a duáltörvény tekintetében pedig fejletlen.

Az a férfi, aki a nővel szemben félreteszi az önmagát fölöttébb értékelő gőgöt, s a nőhöz, aki őt szereti, szintén szeretettel, megértéssel, elnézéssel, sőt a hibáit nemcsak megbocsátó, hanem észre sem vevő bizalommal közeledik, s ezzel a nő lelkében megelégedettséget és kielégítettséget tud létrehozni: az ilyen bizalommal, megértéssel és szeretettel eltöltött életnek nemcsak az emlékét viszi magával, hanem annak a másik léleknek a megelégedettségét, kielégültségét, ragaszkodását is, s így egymás lelkére mintegy új fényt vetnek, mintegy új erőket sugároznak, amelyek addig hiányzottak belőlük. Ez mindkettőnek a duálértékét fel nem becsülhető mértékben emeli.

Azután az ilyen kielégített és megelégedett női érzések a férfilélekben nyugodtságot, biztonságot, bölcsességet és világos látást ébresztenek, mert azokra a fluidokra, amelyekkel összekapcsolódnak, tökéletesítőleg, érlelőleg hatnak. Ennek következtében a férfi adó, ténykedő erői biztonságosabbak, bülesebbek tesznek és az a bizonyos féloldalúsága megszűnik, mert az ő férfiúi lelkierői nem lesznek annyira éhesek, mert betöltődtek. Ennek a folyománya lesz azután az elkövetkezendő időben, hogy a férfi szerelmi érzései - mivelhogy nem éhesek - nem kapkodnak mohón, nem tapadoznak és ragadoznak azokhoz a női lelkekhez, akik külsőleg tetszetősek és megnyerő formában jelennek meg előtte, mert most már van hozzá ideje és megvan a belső kiegyenlítettsége arra nézve, hogy könnyebben és okosabban, a maga igazi érzéseivel tudja megérezni és megtalálni a hozzá illő, őt kiegészítő részt.

A férfi ebben a lelki kiegyenlítettségben bizonyos semlegességre tesz szert, azaz önmagában is egy én lesz, tehát sokkal inkább egyéniséggé válik, sokkal inkább be tudja tölteni azt a hivatást, amit a Gondviselés rábízott, ti., hogy a világnak, és a világ állapotainak formálásában tevékenyebb és hatékonyabb részt tud venni, mert nem befolyásolják az ő féloldalú fejetlenségei - önmagában is sokkal inkább egészet képez, mint az a férfi, aki a duális oldalán fejletlen.

Az ilyen férfiszellem a testi állapotba való bekapcsolódásakor több békességet és nyugodtságot hoz magával, s nemi vonatkozásban inkább önmagába bezárkózott lesz, semhogy a másik nemű fluidok rá nézve kísértést jelentők lennének. Ha pedig nagy dolgok vannak rábízva, amelyekben a családi élet, a feleség, a gyermekek akadályt jelentenének, könnyen le tud róluk mondani, mert hiszen ő már lélekben is valaki, ti. a lelkében ott vannak és ott élnek a női fluidokkal kiegyenlített, semlegesített erők, már benne vannak a megelégedett, megnyugodott, kielégült női fluidok, és nincs arra szüksége, hogy új ingerek, új szerelmek által új női hatásokat vegyen fel.

Ekkor válik igazi férfivá, aki önuralommal és bölcsességgel rendelkezik; most már önmagában egy én; mert már nagy mértékben benne vannak a kétféle nem magasabb rendű erői.

Csak ezekből lehetnek azok a nagy, missziós szellemek, akik valami nagy dolognak a véghezvitelére küldetnek, akik valami nagy dolgot adtak és adnak a világnak. Az ilyen férfi - ha a testén keresztül megnyilatkozó, vagy magáról életjelt adni kívánó nemiség az új testben ki is bontakozik - könnyűszerrel, egy gondolattal a tudatnak egy eldugott szögletébe tudja azt száműzni, úgy hogy ennek az érzésnek hovatovább mindig kevesebb és kevesebb megnyilatkozási lehetősége marad, mert a lelki és szellemi nagy kötelezettségek elfoglalják a lelkét, a gondolatvilágát, a vágyvilágát, és uralják az akaratát.

Az ilyen férfi magasabb rendű egyéniség, mint az a nő minden csillagával és ragyogásával együtt, aki mint kísértő követi őt. Ez a férfi már nem reagál az ilyen kísértésre. Megbecsüli, értékeli mindazt a szellemi jót és szépet, ami a női lelken keresztül is mint hatóerő a világba jut; a lelkében talán kialakul a női ideál, s talán egy pillanatra vágyódva is tekint felé az eszmény felé, akit a lelkében elérni és magáévá tenni óhajtana, de azt ritkán találja meg a Földön.

Mivel pedig kiegyenlített érzelmi fluidokkal rendelkezik, a szellemvilágban is a nagy, szép és igaz eszményi munkának élhet, és nem zavarják őt azok a gondolatok, azok a be nem teljesített vágyak, elmulasztott kötelességek, amelyeket a női erőkkel, a női fluidokkal szemben kielégületlenül hagyott hátra. Ott is meglátja a magasabb rendű női erők munkáját, s megbecsüléssel, szeretettel, örömmel és boldogsággal vesz részt ennek a munkának az alátámasztásában, előresegítésében, és minden eredménynek örül, amit így az ő érzéseinek és gondolatainak belekapcsolásával teremteni tud.

Nem mondom, hogy nem áll meg egy pillanatra a hozzá hasonló női lelkek közt, s nem néz szét, hogy nem hasonló érzésű és vágyú női szellem közeledik-e feléje; s nem mondom, hogy nincs nagy barátság, nagy megértés és szeretet köztük az ilyen kiegyenlített fluidokon keresztül; azonban nem kerekedik felül az a türelmetlenül sürgető és mindent maga alá gyűrni akaró vágy, amellyel a megálmodott női ideált keresi; van békessége kivárni azt az időt, amikor azok a fluidok közelednek feléje, amelyekről a lelkében már kialakított egy ideált. És bizonyos munkák elvégzése és bizonyos igazságok megszerzése után el is következik az idő, amikor csakugyan ott áll előtte a megálmodott álomkép.



[1] Mindez a VIII. fejezetben részletesebben van kifejtve.

[2] Itt tudni kell, hogy a tűrhetően törvényes életet élő emberszellemek körülbelül ugyanannyi időt töltenek a szellemvilágban, mint amennyi ideig testi életük tartott: nagyon törekvő és hitben élő szellemek azonban sokkal hamarabb jutnak bele az újra testöltés kegyelmébe, míg nagy bűnösök és megátalkodottak sokkal később, úgyhogy vannak esetek, amikor évszázadok, sót évezredek múlnak el, míg egy-egy nagy bűnös ismét testhez juthat. Ezt az óriási időbeli eltolódást jelenti az a kifejezés, hogy "a testöltés állapotain túlmenve". Ugyanilyen sors vár azokra is, akik a természettörvény ellen olyan súlyosan vétenek, hogy az életprincípiumot az önmaguk és mások számára teljességgel megrontják.