2017 - Augusztus
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
 
 
2017 - Szeptember
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
2017 - Október
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
 
 
 
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
 
 
 
 
 
Főoldal > Elementálok
A Tündérek tanácskozása
 
Tündérek birodalmának üzenete 
 


A Tündérek tanácskozása


A felhőtlen éjszakai égbolton szikráztak a csillagok, a telihold fénye világitotta meg az erdő közepén megbújó tisztást. Az egyébként mindig csendes réten ezen az éjszakán sosem látott jelenet tanúja lehettem. A fák közül egyre több fura lény lépett a tisztás füvére. Kicsik, nagyok, a szivárvány minden színében pompázók. Tündérek – hasított belém váratlanul a gondolat. Mosolyra is fakadtam magamban, méghogy tündérek, valami mese közepébe csöppentem talán?


A fák mögött megbújva tovább figyeltem az egyre színesebb jelenetet. Csoportokva verődve gyülekeztek egyre többen, mintha élénk társalgás zajlott volna közöttük. Néhány fával előrébb lopóztam, hogy jobban szemügyre vehessem a fura társaságot.


Egyes lények ráncosak voltak, mint a fakéreg. Mintha a fák gondolatait és érzéseit hordoznák magukban. Vicces – gondoltam magamban – miért érzem azt, hogy ők itt a fákat képviselik? Kicsit odébb fürge mozgású csapat száguldott keresztül a réten. Apró termetüket szárnyak csapkodásával tartották fenn a levegőben, hangjuk pont olyan csivitelő volt, mint a madaraké az erdőben. Ha jobban megnéztem őket, egyikük mintha sasformát vett volna fel, a másik egy fecskéét, megint egy másikban egy bölcs baglyot láttam. De ahogy behúnytam a szemem és újra kinyitottam, mintha ez csak káprázat lett volna, újra teljesen egyformának tűntek.


Lassan tudatosodott bennem, hogy amit látok, tényleg nem hétköznapi esemény. A rétre egyre több lény özönlött, egyesek olyan egzotikusnak tűntek, hogy meglátva őket azonnal azt éreztem, nagyon messziről zarándokoltak ide. Voltak pillanatok, amikor kétszer is megdörzsöltem a szemem, többek között akkor, amikor delfinekhez hasonló áttetsző lények úsztak be a levegőben a rétre. Az egyre nagyobb nyüzsgésben ugyan mindenki csak csendben duruzsolt, mégis olyan hatása volt a rétnek, mint egy felbolydult méhkasnak.


Aztán egyszer csak majdnem csend lett és láttam, hogy szinte egyszerre mindenki ugyanabba az irányba fordul. Emberek jöttek a rét felé. Néhány idősebb és sok fiatal. Furcsa fehér fény vette őket körül és mindannyian valamiféle ezüst zsinórt húztak maguk után, aminek a vége eltűnt a sötétben. A rövid csendet az előbbinél is nagyobb hangzavar követte. Az emberek elkedtek szaladni, mindenki a tisztáson tartózkodó lények más-más csoportjához. A jelenet azt juttatta eszembe, mint amikor a repülőtéri váróban megérkeznek egy járat utasai és a barátok, családtagok egymás nyakába borulva üdvözlik egymást. Itt is valami ilyesmi történt…


Hozzám legközelebb a kérges bőrű fatündérek álltak, had nevezzem most őket így. Egyébként ők alkották a tisztáson a legnagyobb csoportot. Többen is futottak hozzájuk, egy hosszú barna hajú, barna szemű lány volt számomra a legfeltűnőbb. Pörgött-forgott, szinte táncolt a fatündérek között, mindegyiket megölelte, volt, akinek még a karjába is felugrott. Határtalanul boldognak tűnt. Néztem a lányt és valamiért olyan ismerősnek tűnt.


Épp azon merengtem, miért érzem őt ismerősnek, amikor egy vibráló hang térített magamhoz és a hang irányába fordultam. A tisztás egyik végében egy fémesen fényes tárgy ereszkedett lassan lefelé. Nem láttam rendesen, a látványt eltakarták a fák és a tárgy köré sereglő tündér-lények. Néhány perccel később láttam, ahogy a tárgy felől egy csoport lépked a rét közepe felé, miközben láthatóan nagy szeretettel beszélgettek az őket körbevevő tündér-csoportokkal. A csoportból néhányan tetőtől talpig overálba öltözött emberek voltak, de néhány idegennek tűnő lényt is láttam, akik az embereknél alacsonyabbak voltak, nagyobb volt a fejük és óriási mandulavágású fekete szemekkel mosolyogtak a körülöttük állókra. Kíváncsian vártam, mi fog történni. Alighogy a repülő tárggyal jött csoport beérkezett a rét közepére, szinte egyik pillanatról a másikra szinte csend lett a réten, csak halkan suttogó beszédfoszlányokat fújt felém a szél. A rét középső része üres maradt, egy nagy kört alkotott minden. lény, aki az elmúlt órában érkezett. Megakadt a szemem az ismerősnek tűnő barnahajú lányon, akit szem elől tévesztettem a nagy forgatagban. Most láttam, hogy kicsit messzebb tőlem törökülésben ül a földön, vele szemben az újonnan érkezett csoport egyik idegen lénye ül, fogják egymás kezét és valamiről elmélyülten beszélgetnek. A lány két vállán két aprócska tündér ült, mintha valami virágot formázna az alakjuk. Kalimpáltak a lábaikkal és láthatóan nagy figyelemmel hallgatták a beszélgetést.



Az rét üresen maradt közepén hirtelen nagy fényesség támadt, annyira vakító, hogy be kellett húnynom a szemem. Amikor újra kinyitottam, meglepődve láttam, hogy a fény közepén magas emberszerű lények öltöttek formát. Pont ilyennek képzelném az angyalokat – suhant át rajtam a gondolat. Nem láttam pontosan a körvonalaikat, néha szinte teljesen beleolvadtak a fénybe.


Most viszont akkora csend lett a réten, hogy a lélegzetvételemet is hallottam.


- Köszönöm nektek, hogy eljöttetek! – nem tudtam eldönteni, hogy egy mennydörgés vagy egy lágyan suttogó szellő hangján hallottam ezt a mondatot, de beleremegett a testem. Mindenki a rét közepén kavargó fényt figyelte, ahol a hang forrását sejtettem.


- Azért gyűltünk ma itt össze, mert viharfelhők gyülekeznek az égen. Hirtelen képek kezdtek el előttem pörögni. A csillagok között jártam. De ezt csak sejtettem, csillagokat nem láttam, vörösen gomolygó köd töltötte be a teret. A vörösen gomolygó ködben ezernyi űrhajó úszott, mindegyik ugyanabba az irányba. Elfordultam a mozgásuk irányaba és láttam a napot és a körüllötte keringő bolygókat, többek között a Földet. A vörösen gomolygó köd már a Föld határait súrolta. Láttam más, távoli bolygókat, amelyeket már beborított a vörös köd. Náluk már vörösen izzott az ég és szokatlan zajok töltötték be a bolygó légkörét.


Éreztem, hogy a réten mindannyian ugyanezeket a képeket látjuk.


Ha ideérnek, átalakítják a Földet – folytatta a hang. – A földi élet nagy része elpusztulna, nem bírná a gyors változást. Szeretnénk megmenteni, ami megmenthető. Azért hívtunk össze benneteket, hogy közösen beszéljünk arról, mit tegyünk.


Furcsa beszélgetés vette kezdetét. Mintha ezernyi gondolat, mondat kavalkádja hömpölygött volna körbe-körbe a réten. Mindenki beszélt és mégis mindenki csendben volt.


A közelemben álló fatündérekre figyeltem. - Mi vagyunk a legtöbben, az egész bolygón ott vagyunk. De nagyon gyorsan pusztulunk, az emberek nem figyelnek ránk. Azt hiszik, végtelenül sok van belőlünk, ha egyikőnk elpusztul, majd lesz helyette másik. Nem is gondolnak arra, hogy ha úgy alakul, a gyermekeik már csak a könyvekből ismernek majd bennünket. Nem csak a fejszéikkel tizedelnek bennünket, hanem az ártó gondolataikkal is. Nem tudunk növekedni, mert nem tudjuk befogadni a gondolataikat.


Hirtelen elsötétült előttem minden. Átéreztem a fák fájdalmát. Rendíthetetlenül állnak a helyükön, óvnak, védenek, segítenek bennünket. De az emberek nem érzik őket, nem érzik az érzéseiket. Eltávolodtak tőlük, már nincs meg az ősi egység.


Nem tudom, mennyi idő telt el, de úgy éreztem, mintha sok óra elteltével tértem volna újra magamhoz. Kerestem, kutattam a gondolataimban, de éreztem, hogy most nem fogok emlékezni arra, mi történt az elmúlt percekben. A rét sem volt ugyanaz, mintha mindenki máshol állna, mint amikor utoljára láttam.


Hallottam a rét közepén lebegő fénylények hangját. - Akkor legyen úgy, ahogy megbeszéltük… Most hozzátok fordulunk, akik az emberek között szolgáltok. Bírjátok rá az embereket arra, hogy szövetséget kössenek az Erdővel. A fák lesznek a segítőitek. Vigyétek ki az embereket a fákhoz és tanítsátok meg őket arra, hogy értsek a szavaikat, érzéseiket. Engedjétek, hogy a fák a segítőitek legyenek ebben az előttünk álló viharos időszakban. Öleljétek őket magatokhoz és osszátok meg velük a félelmeiteket, bánatotokat. Segíteni fognak rajtatok, ha engeditek.


Csendes morajlás futott végig a tájon, mintha a körülöttünk lévő erdők minden fája azt suttogta volna: igen. Még a föld is megremegett a lábam alatt.


- Köszönjük, hogy velünk voltatok ezen az éjszakán – harsogták a hangok a rét közepén. A szeretetünk és a Fény kísérjen benneteket a hazautatokon.


Hirtelen mozgásba lendült a rét apraja-nagyja. Ölelések, búcsúzó hangok sokasága. Egyszer csak megérinti valaki a vállamat. Hátrafordulok, széles mosollyal néz vissza rám a barnahajú lány. - De jó, hogy itt voltál velünk – mondja csivitelő hangon, miközben érzem, hogy ráncolni kezdem a homlokom. Honnan tudja, hogy itt voltam, amikor végig itt rejtőzködtem a fák között? Aztán bevillant, hogy volt néhány óra, amire nem emlékszem. Vajon mi történt közben velem?


Mire megszólalnék, már lépked is tovább, maga után húzva az ezüst fonalát. Aztán még egyszer hátrafordul: - Csinálj nekem holnap valami finom vacsorát, süssél zöldségeket, jó?


Meghökkentem a mondaton és fura, ismerős érzés áramlott végig bennem, melegség öntötte el a szívemet. De mire válaszolhattam volna, látom, hogy egyre gyorsabban távolodik, mintha most már az ezüst szál húzná őt maga után. Valamiért csak ekkor vettem észre, hogy a köldököm magasságában nekem is van egy ezüst szálam. Ahogy eljutott a tudatomig a felismerés, már éreztem is, hogy egyre gyorsabb tempóban húz maga után, száguld alattam a táj, az erdők…


Kutyaugatást hallok. Zihálva ülök fel az ágyamban, a szívem a torkomban dobog. Az ablakon a felkelő nap sugarai köszönnek be. Hajnalodik.


 


forrás: http://www.atalakulas.net/blog/a-tunderek-tanacskozasa