A SZÜKSÉGES HATÁROK MEGHÚZÁSA

A SZÜKSÉGES HATÁROK MEGHÚZÁSA 

AMIKOR ELKEZDJÜK MEGVÉDENI A BELSŐ BÉKÉNKET

Eljön az idő az életben, amikor végre rájövünk, hogy a saját békénk megőrzése nem önzőség. Hogy a határok felállítása nem jelent kegyetlenséget, és hogy a nem kimondása nem tesz minket rossz emberekké. Talán túl sokáig hittük azt, hogy jó embernek lenni annyit tesz, mint többet elviselni, mint ami egészséges számunkra folyamatosan megértőnek lenni másokkal szemben, megbocsátani, engedni és hallgatni , csak hogy elkerüljük, hogy bárkit is megbántsunk, vagy hagyni, hogy a kapcsolatok szétessenek.

Amíg egy napon rá nem jövünk, hogy minden erőfeszítésünkben, hogy megértsük másokat, talán önmagunkat vesztettük el.

Elkezdjük észrevenni, hogyan érezzük magunkat bizonyos kapcsolatokban.

Mennyi energiát vesz ki belőlünk; milyen gyakran kell elnyomnunk a saját szükségleteinket, igazolnunk mások viselkedését, vagy szemet hunynunk a mélyen megbántó dolgok felett. És talán először engedjük meg magunknak, hogy elismerjük, hogy nem minden, amit ilyen sokáig eltűrtünk, a szeretet kifejezése volt.

Néha egyszerűen a veszteségtől való félelem volt. Attól való félelem, hogy ha határokat szabunk, a másik személy elmegy. Hogy ha elmondanánk az igazat, már nem törődnének velünk. Hogy ha már nem lennénk annyira segítőkészek, megértőek és elérhetőek, rájöhetnénk, hogy valójában egyáltalán nem is akarnak minket.

És mégis, gyakran ilyenkor derül ki az igazság.

Amikor elkezdjük azt mondani, hogy elég, amikor elengedjük azt, ami kimerít minket, és felhagyunk azzal, hogy mindenáron megmentsük a kapcsolatainkat minden elkezd természetes módon megváltozni.

Vannak, akik eltávolodnak. És ez fájhat, mert gyakran azok hagynak el minket, akiket mélyen szerettünk olyan emberek, akiknek számtalan esélyt adtunk, és akikkel a közös jövőt képzeltük el.

Ha azonban valaki egyszerűen azért megy el, mert már nem fér hozzá a korlátlan elviselési hajlandóságunkhoz, akkor talán nem veszítettük el azt, ami igazán jó volt számunkra. Csupán azt a szerepet vesztettük el, amelyet valaki más szükségleteinek kielégítésében játszott szerepet.

És ez hatalmas különbséget jelent...

Az igazi barátság nem követeli meg tőlünk, hogy folyamatosan elérhetőek legyünk. Az igazi szerelem nem követelheti meg, hogy feladjuk önmagunkat. Aki igazán tisztel minket, lehet, hogy nem örül minden egyes határnak, amit felállítunk, de megértheti, hogy nekünk is megvannak a saját szükségleteink, korlátaink és pillanataink, amikor azt mondjuk, hogy "elég".

Lehetséges szeretni valakit, mégis úgy dönteni, hogy többé nem toleráljuk, ahogyan bánik velünk.

Ez nem gyűlölet.

Ez önbecsülés.

A határoknak nem kell szigorúaknak vagy drámaiaknak lenniük.

Néha teljesen némák. Egyszerűen azt jelentik, hogy feladjuk olyan dolgok elmagyarázását, amiket már tucatszor elmagyaráztunk. Abbahagyjuk a próbálkozást, hogy bebizonyítsuk az értékünket valakinek. Abbahagyjuk annak üldözését, aki eltávolodik. Abbahagyjuk a próbálkozást, hogy megmentsünk valamit, amit régóta összetartottunk, kizárólag magunk erejéből. Talán a legnehezebb elfogadni, hogy nem mindenki, akit szeretünk, képes folytatni ezt az utat velünk.

Vannak, akik csak egy bizonyos fejezet részét képezik történelmünknek. Tanítanak nekünk valamit, felébresztenek valamit bennünk, adnak nekünk valamit és elvesznek tőlünk valamit. Aztán eljön a pillanat, amikor az útjaink egyszerűen elválnak. Nem kell tagadnunk minden szépet, ami köztünk volt. Nem kell ellenséggé tennünk a múltat csak azért, mert már nem akarjuk ugyanazon az úton folytatni.

Mondhatjuk magunknak: Szerettelek. Fontos voltál nekem. De nem kell elveszítenem önmagam eközben.

Amikor abbahagyjuk a mindenáron való ragaszkodást az emberekhez, a kapcsolatok természetes módon tisztulni kezdenek. Némelyik elhalványul, mások elmélyülnek, és újak jelennek meg olyanok, ahol először nem kell valaki másnak lennünk ahhoz, hogy elfogadjanak minket.

Nem kell kisebbítenünk magunkat azért, hogy valaki más nagyszerűen érezhesse magát. Nem kell csendben maradnunk csak azért, hogy megőrizzük a békét. Nem kell folyamatosan bizonyítanunk, hogy méltók vagyunk a szeretetre. És mindenekelőtt nem kell többé összekevernünk a békét azzal a csenddel, amely a saját természetünk elfojtásából fakad.

Az igazi béke akkor jön el, amikor már nem kell magunk ellen cselekednünk.

Védjük tehát ezt a békét. Nem azzal, hogy bezárjuk a szívünket és mindenkit távol tartunk, hanem azzal, hogy megkülönböztetjük, ki előtt nyitjuk meg a szívünket. Ki támogat minket. Ki tisztel minket. Ki marad velünk akkor is, ha már nem "érezzük jól magunkat". Aki nemcsak azt szereti, amit adunk, hanem azt is, akik valójában vagyunk. És ha valaki azért megy el, mert végre határokat szabtunk, nem kell gyűlölnünk érte.

Egyszerűen elengedhetjük. Talán így tesszük meg az első igazi lépést az önmagunkhoz való visszatérés felé.

Mert néha az életben a legnagyobb változás nem az, ha új embert találunk. Hanem az, ha abbahagyjuk önmagunk elhanyagolását azok kedvéért, akiket féltünk elveszíteni.

És ha ezt megértjük, nem kell senkinek sem bizonyítanunk az értékünket. Csak fel kell ismernünk végre magunkban.

Emilia Nora Elina

www.jove.sk