AZ EGYÜTTÉRZÉS

AZ EGYÜTTÉRZÉS

Az univerzum összekötő ereje

Egy fagyos, tibeti reggelen, egy imaházban, szemtől szemben ültünk a kolostor rendfőnökével. Néhány perccel korábban kísértek végig minket egy kanyargós kőfolyosón, egy kicsiny, hideg és halványan megvilágított helyiségbe vezettek – teljes sötétségben, óvatosan lépkedve a csúszós padlón, amely veszélyesen sima volt az évszázadok során rárakódott jakzsírtól. Ennek a kolostor szívében rejtőző ősi helyiségnek a hideg, ritka levegőjében tettem fel a rendfőnöknek a kérdéseimet.

– Mi kapcsol össze minket egymással, a világunkkal, és az univerzummal? Mi az az „anyag”, amely elszállítja a testünkből az imádságainkat és összetartja a világot?

A rendfőnök egyenesen rám nézett, miközben a tolmács lefordította a kérdéseimet tibeti nyelvre. Ösztönösen a vezetőnkre néztem, aki a közvetítőnk volt az egész beszélgetés során. Nem voltam felkészülve a fordításra, amit szinte azonnal visszahallottam.

– Együttérzés. – mondta. – A gese (nagy tanító) azt mondja, az együttérzés az, ami összekapcsol minket.

– Az hogy lehet? – kérdeztem, magyarázatot keresve a hallottakban. – Úgy érti, hogy az együttérzés a természet ereje vagy valamiféle érzelmi tapasztalat?

Hirtelen élénk magyarázat következett, miután a tolmács lefordította a kérdésemet a rendfőnöknek.

– Az együttérzés az, ami mindent összekapcsol. – ez volt a rendfőnök végső válasza. És ennyi volt!

Csaknem tízpercnyi heves párbeszédet követően, amiben a tibeti buddhizmus legmélyebb elemei is felmerültek, összesen ez a hat szó volt a válasz!

Néhány nappal később ismét belekeveredtem egy ugyanerről szóló beszélgetésbe, amikor ugyanazokat a kérdéseket tettem fel egy másik kolostor magas beosztású szerzetesének. A rendfőnök jelenlétében tapasztalt formalitások helyett ekkor a szerzetes cellájában voltunk – egy apró szobában, ahol evett, aludt, imádkozott és tanult, amikor éppen nem a közös helyiségben tartózkodott. Mostanra a tolmács már ismerte a kérdéseimet és azt, hogy mit próbálok megtudni. Ahogy körülültük a jakvaj lámpásokat a halványan megvilágított szobában, felnéztem a mennyezetre. A melegükért és fényükért égetett lámpások a számtalan év során vastag koromréteggel vonták be a mennyezetet, amely alatt azon a délutánon üldögéltünk.

Ahogyan a rendfőnöktől is megkérdeztem néhány nappal korábban, ugyanazt a kérdést tettem fel a szerzetesnek (persze tolmácson keresztül):

- Az együttérzés egy teremtő erő vagy egy átélt tapasztalat?

A szerzetes felnézett a mennyezetre, amelyet percekkel korábban én is fürkésztem. Nagy levegőt vett, néhány percig gondolkodott, próbálva összegyűjteni magában minden bölcsességet, amit azóta tanult meg a kolostorban, hogy nyolcéves korában ide került. (Ekkor a húszas évei közepén járhatott.) Hirtelen lehajtotta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. A válasza rövid volt, erőteljes és rendkívüli jelentőségű.

– Mindkettő – mondta. – Az együttérzés erő az univerzumban és emberi tapasztalat, egyszerre.

Azon a napon, egy szerzetes cellájában, a világ másik felén, csaknem 4500 méterrel a tengerszint felett és órákra a legközelebbi várostól, olyan bölcsességet hallottam, amelynek egyszerűsége miatt a mai napig elkerülte sok nyugati hagyomány figyelmét. A szerzetes elárulta, mi kapcsol össze minket mindennel az univerzumban, valamint azt a tulajdonságunkat, amely olyan erőssé teszi az érzéseinket és érzelmeinket. A kettő egy és ugyanaz.

Gregg Braden: Az isteni mátrix c. könyv részlet