MITŐL FÉLSZ IGAZÁN?

Mitől félsz igazán, tudván, hogy egy napon mindent el kell engedned?

Minél idősebb leszek, annál gyakrabban kérdezem magamtól:

Mi marad valójában az életünkből a legvégén?

Nem az, amink volt. Nem a bankszámlánk, a házunk, az autónk, a címeink, vagy hogy hány ember csodált minket hanem mi magunk.

Az a személy, aki valójában voltunk.

Életünk jelentős részét azzal töltjük, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodunk, amiket végül el kell engednünk.

Félünk attól, hogy pénzt veszítünk, pedig egyetlen forintot sem viszünk magunkkal.

Félünk attól, hogy elveszítjük a hírnevünket, pedig idővel senki sem fog emlékezni arra, hogy mások mit gondoltak rólunk.

Félünk az elutasítástól, ezért elrejtjük az érzéseinket.

Félünk attól, hogy megsérülünk, ezért falakat építünk a szívünk köré. Aztán azon tűnődünk, miért nem ér el minket igazán senki.

Félünk a változástól, ezért egy olyan helyen ragadunk, ahol a lelkünk már régóta nem érezi magát otthon.

Talán nem is félünk annyira magától az élettől. Talán félünk, hogy elveszítjük az irányítást felette.

Tudni akarjuk, mi fog történni holnap.

Vágyunk a bizonyosságra. Garanciára, tervre.

Mégis, az élet soha nem ígért nekünk biztonságot.

Senki sem tudja, hogy a holnap reggel új életet hoz-e nekünk. És mégis néha úgy teszünk, mintha végtelen időnk lenne.

Elhalasztunk egy utazást, egy beszélgetést, egy kibékülést, egy új kezdetet, egy csókot, egy "szeretlek"-et, és néha még önmagunkat is, és  a "majd egyszer"-re várunk.

Mindeközben a "majd egyszer" talán életünk legnagyobb illúziója.

Mert csak egyetlen pillanat van, amikor az élet igazán megtörténik: a most.

Talán akkor nem a haláltól kellene a legjobban félnünk. Talán sokkal szomorúbb lenne egy napon az élet végén állni, és rájönni:

Itt voltam, de nem mertem igazán élni.

Működtem az érzés helyett; teljesítettem az elvárásokat a saját igazságom keresése helyett; csendben maradtam, pedig a szívem beszélni akart; maradtam, pedig valami bennem már rég el akart menni.

Szorosan kapaszkodtam azokhoz az emberekhez, akik el akartak menni, és nem engedtem be a szívembe azokat, akik igazán szerettek.

Nem akartam hibákat elkövetni, és talán emiatt követtem el a legnagyobbat:

Az életet a biztonság kérdésévé silányítottam.

De az élet nem biztonságos, a szerelem nem biztonságos, a bizalom nem biztonságos, egy új út nem biztonságos.

Ha igazán szeretsz, megsérülhetsz. Ha bízol, csalódhatsz. Ha kockázatot vállalsz, kudarcot vallhatsz.

És ha megnyitod a szíved valaki előtt, nincs garancia arra, hogy örökre veled marad.

De tudod, mi lenne az alternatíva? Nem kockáztatni semmit, nem szeretni mélyen, nem bízni igazán, nem ugrani, nem álmodozni. És egy nap rájöhetsz, hogy bár sok mindent elkerültél, ami fájhatott volna, mindent elszalasztottál, amitől igazán élőnek érezhetted volna magad.

Ma már hiszem, hogy a sebeink nem a sikeres élet ellentétei.

Vannak olyan sebek, amelyek bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy egyáltalán éltünk, hogy szerettünk, bíztunk, elestünk, és mégis felkeltünk.

Az emberek elvesztése is része az egésznek. Vannak, akik évtizedekig velünk maradnak, mások csak néhány hónapig. Vannak, akik az életünkben maradnak, mások csak a szívünkben.

Talán nem kell senkihez sem ragaszkodnunk. Talán egyszerűen hálásak lehetünk ezért az útszakaszért, amelyet együtt tettünk meg.

Mert végül mindent el kell engednünk. A javainkat, a szerepeinket, a történeteinket, az elképzeléseinket arról, hogy kiknek kellene lennünk, és végül még ezt a testet is.

Szóval mit szeretnél kezdeni az életeddel, mielőtt ez megtörténik?

A végén azzal a tudattal akarsz elmenni, hogy:

Megvédtem magam mindentől, ami fájhatott volna?

Vagy azt fogod mondani:

Szerettem, éreztem, sírtam, nevettem, kudarcot vallottam, újrakezdtem, hibákat követtem el, a saját utamat követtem, és a francba éltem.

Talán a bátorság nem arról szól, hogy többé ne érezzünk félelmet.

Számomra a bátorság azt jelenti, hogy a félelem velem lehet, de nem veszi át a hatalmat.

Mert egy nap már nem leszünk, de ma még itt vagyunk és pontosan ezért nem akarok minden napot úgy élni, mintha az utolsó lenne.

Minden napot úgy akarok élni, mintha az első lenne.

Nyitott szemmel, nyitott szívvel, kíváncsisággal arra, ami még eljön.

Várd a váratlant és élj. Nem majd valamikor most.

LOVEWRITE

Werner Schrägle