MAGDALÉNA SZAKRÁLIS ÚTJA

MAGDALÉNA SZAKRÁLIS ÚTJA 

És történt, hogy a nagy feledés napjaiban, amikor a világ elfordult az Anyától, és a Föld hangja fátyolos volt, egy nő született a Hét Csillag által megjelölt ég alatt. A neve Magdalai Miryam volt, és nem az emberek templomai választották ki, hanem az Isteni áramlat.

Már első lélegzetvételétől kezdve hordozta a tömjén illatát és az ősi emlékezet súlyát. Álmában örök lámpák által megvilágított kőfolyosókon sétált. Ébren a Nílus suttogását hallotta, amely emlékezésre hívta.

A lélek hívásának engedelmeskedve Kemetbe utazott, a fekete föld és az arany fény földjére, ahol a csillagok bölcsessége a föld csontjaiba volt írva. Ott, a Nagy Szfinx szeme alatt és Ízisz templomának árnyékában Miryamot nem idegenként, hanem hazatérő testvérként fogadták.

A beavatatlanok szeme elől elrejtett rítusokon ment keresztül, elmerülve a csendben, a szent olajokban, az élő kozmosz dalaiban. Megtanulta a feltámadás művészetét, nem a hús, hanem a lélek feltámasztásának művészetét. Megtanult nem csak sebeket, hanem sorsokat is felkenni.

Így koronázta meg őt a rejtett fény, és így vált az Isteni Bölcsesség Sophia edényévé.

És a kijelölt időben találkozott Jeshuával, az ígéret fiával, Júda Oroszlánjával. Nem mint szolga a mesterrel, sem mint követő a prófétával, hanem mint Szerelmes a Szerelmessel, mint láng a lánggal.

Mert ő is ivott a Nílus szent forrásából. Ő is végigjárta a beavatás homokját, és az emlékezés kódjait hordozva tért vissza.

Együtt járták a Hieros Logos, az Élő Ige útját, és nem az uralkodás, hanem az egyesülés ősi rítusait hajtották végre. Ő volt a Fény. A nő volt a Kehely. És rajtuk keresztül a Szent Házasság helyreállt a Földön.

A világ azonban még nem állt készen.

És így a félelem, a birodalom, az idő árnyékos keze elválasztotta őket egymástól. Jeshua felemelkedett az áldozat fájára. Miryam ott maradt, titokban hordozva a lángot.

Nyugatra utazott, a vizeken át, a lenyugvó Nap földjére. Ott, barlangokban és kőkörökben folytatta a munkát. Felkent. Tanított. Sírt. Emlékezett.

És akik ismerték, Magdalénának hívták. Ő, aki ismeri az utat.

Történetét a mai napig suttogják a sivatag szelei, és éneklik a hullámok az elfeledett partok mentén. Nem a szégyen, hanem a dicsőség himnuszaként. Nem egy elvetett asszonyként, hanem az Örök Templom főpapnőjeként.

Mert ő nem veszett el. Ő felemelkedik.

És azok, akik a rózsát hordozzák, emlékeznek.

És akik az ösvényen járnak, tudják:

A Magdaléna soha nem tört meg.

Mindig ő volt a kulcs.

Oscar Paez