Ősi feljegyzések Atlantiszról Platon

2018-11-06

A távoli múlt emlékei

 Ősi feljegyzések Atlantiszról Platon.jpg

 Kép forrása: Pinterest.com

 

"... akkoriban a tenger ott még járható volt. Ugyanis a szoros előtt, amelyet Héraklész Oszlopainak neveznek, egy sziget terült el, nagyobb, mint Ázsia és Líbia (Afrika) együttvéve, s erről a szigetről akkoriban még át lehetett kelni más szigetekre, ezekről pedig a túlnan fekvő egész világrészre... Ezen az Atlantisz nevű szigeten egy nagy és csodálatra méltó birodalom állt fenn, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más kisebb szigeten és ama szárazföld egyes részein is uralkodott; hatalma ezen kívül kiterjedt Líbiára, egészen Egyiptomig és Európára Türrhéniáig... Később azonban hatalmas földrengések és vízáradások támadtak, egy szörnyű nap és egy szörnyű éjszaka leforgása alatt... Atlantisz szigete elmerült a tengerben."

Platón híressé vált szavai ezek, melyet a Timaiosz néven ismert írásában vetett papírra. Az atlantisziak egyik legősibb kolóniája Egyiptomban volt, melynek kultúrája kezdetben megegyezett az atlantisziéval.

Egyiptom vallása és mitológiája Atlantisz ősi napkultuszának egyenes folytatása. A Trója és Mükéné romjainak feltárásával világhírnevet szerzett Heinrich Schliemann állítólag a következő feliratot találta a mükénéi Oroszlán-kapu közelében: "Az egyiptomiak Misortól származnak, Misor pedig a történelmi Thot isten gyermeke. Thot egy atlantiszi pap száműzetésbe vonult fia volt, akinek, miután szerelembe esett Kronosz király lányával, menekülnie kellett. Hosszú évekig vándorolt, míg végül eljutott Egyiptom földjére. Ő építette fel az első saisi templomot, ahol tanítványainak átadta szülőföldje bölcsességét." Schliemann a nyomára bukkant egy papirusztekercsnek is Szentpétervárott, mely a II. dinasztiabeli Senet fáraó idejéből való. Többek között az áll rajta, hogy Senet fáraó expedíciót küldött nyugatra, azzal a céllal, hogy kutassa fel Atlantisz földjének maradványait, ahonnan 3350 évvel ezelőtt (kb. i. e. 6300) az egyiptomiak ősei elmenekültek, elhozva magukkal szülőföldjük minden bölcsességét. Az expedíció öt évvel később sikertelenül tért vissza. Ugyanebben a múzeumban egy másik papiruszon az egyiptomi pap-történész, Manetho szavai találhatóak, aki oly módon utal egy 13.900 éves periódusra, mint Atlantisz bölcseinek (királyainak) uralmára. Ez a papirusz az atlantiszi civilizáció csúcsát az egyiptomi történelem kezdetére, azaz kb. 16.000 évvel ezelőttre teszi.


Az egyiptomi és atlantiszi kultúra kapcsolata mára már csak nyomokban fedezhető fel. Néhány vállalkozó kedvű nyelvész végzett összehasonlításokat a feltételezett atlantiszi eredetű települések nyelveiben, és több hasonlatosságot is felfedeztek. Az egyik legszembetűnőbb példa egy szóra, amely mind hangzásban, mind jelentésben azonos az Ó-és Újvilág számos, feltehetőleg atlantiszi eredetű nyelvében, az az apa, amely mint aht, tata és ata fordul elő nagyon kis eltérésekkel. Az óegyiptomi nyelv szava az apára az atef, ami szintén hasonlóságot mutat. Még szembeszökőbb mindez az anya szóban, amely a különböző nyelvekben mint ma, mama, mu, am, stb. fordul elő, az óegyiptomi nyelvben mut. Egy ősi maya könyv, a Popol Vuh így ír: "Azok, akik bámulják a napkeltét... csak egy nyelvet bírtak, mielőtt nyugatra jöttek. Itt a törzsek nyelve megváltozott; - különbözőképpen beszéltek. Minden, amit hallván megértettek, amikor eljöttek Tulanból, érthetetlenné vált számukra... Ó jaj, mi elhagytuk a beszédünket. A mi nyelvünk egy volt, amikor Tulanból eljöttünk, egy volt az országban, ahol születtünk." Tulan - A-tulan - Atlan..., a hasonlóság itt is feltűnik. Az aztékok ugyanezt Aztlánként említik.


A szavak hasonlóságán túl más közös emlékek is fellelhetőek. Megtalálható a közös vonás a művészetekben, az ünnepekben, még a játékokban is.
Az azték mítoszok szerint őshazájukból, Aztlánból nyolc törzs vándorolt el. Az ábrázolásokon fallal kerített, hegyek között álló város képe látható egy szigeten, mely pontos mása a Platon által leírt atlantiszi fővárosnak. A város falla kerített, és négy út vezet ki belőle, a négy égtájnak megfelelően. Ez a szimbólum, a Napkerék sok népnél megtalálható, többek között az egyiptomi, a kelta és az indián kultúrákban is.


Az atlantisziak ismerték a búzát és a többi gabonafélét. Ennek maradványa többek között az egyiptomi Osiris mítoszban is fellelhető. A dél-amerikai indián kultúrákban szintén isteni eredetűnek és rendkívül fontos momentumnak tartják a gabonát. Mítoszaikban messziről jött, fehér bőrű, szakállas, hosszú fehér ruhába öltözött emberekkel találkozhatunk - ez a leírás többek között az ősi druida papokra is emlékeztet. Ezeket az embereket az indiánok később általában a Napistennel azonosították, mint az Osiris esetében is történt Egyiptomban. A szakállas, fehér istent a perui indiánok Viracocha (a Tenger Habja) néven tisztelték, ő tanította meg az embereket az országban vándorolva a földművelésre és a művészetekre. Egy maja mítosz szerint Votan - a Popol Vuh-ban Kukulkan - a Tollaskígyó érkezett a tengerentúlról, és megalapította Palenque városát. Kukulkan neve szintén összefüggésbe hozható a másik nagy atlantiszi eredetűnéppel, a keltákkal, akiknek volt egy igen nagy kultúrhérosza, bizonyos Cú Chullainn (kiejtve Kuhulin). Az is elgondolkodtató, hogy a druida papok kígyók leszármazottainak tartották magukat, akárcsak a maja Kukulkan, illetvve az egyiptomi fáraók, akiknek homlokán ott trónolt a hatalmo jelképeként az uraeus-kígyó. A kelta mítoszokban bőven találhatunk más megegyezéseket is az atlantiszi eredetre utalóan: a kelták ősei, a Túatha De Dannan népe az "északi szigetekről" érkeztek eredetileg Írország földjére, ahonnan mindenféle különös tudományt örököltek. A távoli földről érkezett idegenek a legtöbb mondában azután megpróbálták meghonosítani saját, elveszett kultúrájukat. Utakat, templomokat, városokat építettek, és új törvényeket hoztak. Tudásukat könyv formájában is megpróbálták megőrizni, ezek azonban - úgy tartják, elvesztek - mint Thot könyvei, Virakocha kódexei vagy a druidák legendás Ferilt könyvei. Az írásos anyagokat egyedül Tibet őrizte meg. Az atlantisziak könyveiket vékony fémlapokból állították össze, ilyen hasonló fémlapok ma is megtalálhatóak a legeldugottabb tibeti kolostorok féltve őrzött kincsei között. A könyvtárak azonban csak a felsőbb kasztbeliek számára voltak fenntartva. A kiválasztott kevesek ezenkívül nagy tudású mesterek és beavatottak segítségével ismerkedhettek meg a világi és okkult tudományokkal. Kiváló építőmesterek voltak, és majdnem mindegyik tanult atlantiszi művelte valamilyen fokon az asztrológiát. Mindezek az ismeretek a későbbi Egyiptomban is elterjedtek.


Az Atlantisz leszármazottjai által alapított kultúrák mind fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. A legismertebbek az egyiptomiak és az asszírok. Az egyiptomiak időszámítása a napkörökön, az asszíroké a holdon alapult.


A vízözön legendáját a világ minden ókori népe jól ismerte. A pusztulás előjeleit jó előre látták Atlantiszban, azonban csak kevesen hittek neki. Ezek a kevesek azonban hajóra szálltak, és útnak indultak a világ számos részébe. Egy ilyen atlantiszi menekültekből, elsősorban beavatottakból álló csoport alapította meg a mitikus Isteni Dinasztiát Egyiptomban, és emelte magasabb szintre a törzsi kultúrában élő egyiptomi népet. Az egyik történetben, melyet a X. században jegyzett fel Egyiptomban Abuúl Hasszán Masz-Udi arab utazó és földrajztudós, egy Saurid nevűkirályról esik szó, aki megálmodott egy katasztrófát, majd tudósaival kiszámította, hogy előbb tűz- majd vízáradatnak kell bekövetkeznie. Ekkor piramisokat építtetett, melyekbe ezután bemenekültek a király és a bölcsek könyvekkel, a tudományok ábráival, talizmánjaikkal és mindavval, amit az emberi nem jövője számára meg kellett menteni. Saurid király valószínűleg Osiris-szal, vagy eredeti nevén Usirral azonos, aki az Isteni Dinasztia egyik legnagyobb uralkodója volt. Szintén ennek a mitikus ősegyiptomi dinasztiának volt a tagja az a Thot nevűfáraó, akit az özönvíz után az írás és bölcsesség isteneként tiszteltek, majd később Hermész Triszmegisztosszal azonosítottak.


A XIII. században egy Gregorios Bar Kochba nevűszerzetes, valószínűleg régebbi hagyományok alapján a következőeket jegyezte fel: "Mondják, három Hermész volt; közülük az első (Thot) Felső-Egyiptomban élt, és megjósolta az özönvizet, s mert félt, hogy a tudományok elvesznek, gúlákat épített, amelyekre minden művészetet és mesterséget felrótt, s azután eltemette a tudományok eme kincstárát, hogy utódai számára fennmaradjon." .


Lehetséges, hogy egy ómexikói felirat is az egyiptomiakra vonatkozik. Egy Strath nevűwashingtoni tudós egy mexikói őserdőben számos romot fedezett fel, melyeknek több feliratát megfejtette. Az egyik felirat egy száműzött atlantiszi királylányról beszél, akit messze Keletre (esetleg Egyiptomba) küldtek, ahol vezeklésképpen óriási kőkolosszusokat építtetett.
Az ókor számára gyakorlatilag Gibraltár a világ végét jelentette. Az Atlanti-óceánban nyugodott le a nap, és a hitvilág ide helyezte a holtak birodalmát, a túlvilágot. Itt keresték az örök élet titkát, az életfát, itt terült el Osiris országa, Amenti, a babiloni Arallu, a zsidó Seol, a görög Hades, a kelta Avalon. Itt volt Sekhet-Hetep, a "lelkek örök hazája", ahová a "halál vizén" át eveztek a holtak lelkei az ősi kereszt jelével, a Tau-val díszített bárkáikon.

Atlantisz elsüllyedését a kutatók a vízözönnel hozzák összefüggésbe. Az egyiptomi monda így szól róla: Ra, az istenek királya tanácsot tartott, mit kellene tenniük a gonosz emberiséggel. Elhatározták, hogy Ra szemét, Hathor istennőt elküldik a rosszak kiirtására. Hathor pusztítani kezdte az embereket, akik a pusztába menekültek. Egy nap alatt nem tudta bevégezni a munkát, ezért visszatért. Ekkor Ra, részvétet érezve a megmaradtak iránt, éjszaka hétezer korsó sörbe egy dedi nevűgyümölcsöt kevert, és a főzetet kiöntötte a földre, úgy, hogy az mintegy négy láb magasan mindent elborított. Mikor Hathor reggel újból elindult, látta a vörös áradatot, és mivel azt hitte, hogy embervér, olyan sokat ivott belőle, hogy már meg sem ismerte az embereket, és dolgavégezetlenül ment haza. Így menekült meg az emberiség a teljes pusztulástól.


Egy másik monda szerint Tum isten a legnagyobb mélységekbe szállt le, hogy azok vizével megsemmisítse az emberiséget. Minden ember elpusztult, kivéve azokat, akiket Tum felvett a bárkájába. Ez a mítosz figyelemreméltó hasonlóságot mutat a Bibliai Noé történetével.


Az egyiptomiak azonban nemcsak egy vízözönről tudtak, mint ahogy a maják vagy a zsidók sem. A maja legenda 52.000 évenként megismétlődő hold-árvízről beszél. A zsidó mítosz három vízözönt ismer Kenan, Henoch és Noé idejéből, egy ómexikói imádság három világpusztulásról beszél, a tupi indiánok mondája lehulló holdakról, a saisi papok megváltozott mozgású égitestekről és az általuk okozott tűz- és vízkatasztrófákról beszéltek Platónnak. A hagyomány szerint Atlantisz is több részletben süllyedt el.
Az egyiptomiak minden tavasszal holdtölte első napján minden tárgyat, sőt állatot és ételt is vörös krétával dörzsöltek be, mert végtelen sok évvel azelőtt a földkerekséget tűz pusztította el. És kovásztalan kenyeret is ettek, mert ez volt a megmaradt emberek tápláléka.

Már csak a legendák és a mesék őrzik Atlantisz történetét. Tir na n-óg (a Fiatalság Földje) ír legendája beszámol egy nagy városról, mely most elsüllyedve fekszik a hullámok alatt, mint ahogy más kelta mesék is szólnak az Arany Kapuk Városáról. A csodálatos, virágzó szigetekről szóló mesék, az őshaza képe lassan a túlvilág, az istenek és mágikus képességgel rendelkező tündérek hona lett. Ide vágytak visszatérni a kelták haláluk után és ide utaztak a mesebeli hősök, hogy számtalan kaland és megpróbáltatás után erősebben, bölcsebben térjenek vissza hazájukba.


A távoli múlt emlékei gyakran keverednek a helyi mítoszokkal. Így az ősi Avalont Arthur király végső nyughelyével azonosítják. A brit kontinentális talapzat elsüllyedését Gradlon király történetével kapcsolják össze. Eszerint a király városát, Ys-t tenger pusztította el, mivel engedetlen leánya, Mahu a védőgát kulcsait szerelmének ajándékozta. Ezek a középkori mítoszok homályosak ugyan, de kapcsolhatóak a korábbi hagyományokhoz, mely szerint a gallok nyugati törzsei Atlantiszról jöttek és erre emlékezteti őket hatalmas menhírjeik hosszú vonala, amely Britannia nyugati partjáig húzódik és az óceán mélyén is folytatódik.


Manetho, egy II. Ptolemaios uralkodása (i.e. 285.-247.) idején élt egyiptomi pap feljegyzései és az úgynevezett Turini papirusz egy mondabeli dinasztiáról beszélnek, mely Menes, az első történelmi fáraó dinasztiája előtt uralkodott Egyiptomban. Ez volt a Sólyom-diansztia, megalapítóji nem mások, mint "Horusnak, az égi sólyomnak, Osiris fiának társai, akik Osiris-szal együtt jöttek Nyugatról", és akiket a turini papirusz "halott félisteneknek" nevez. Manetho szerint ez a dinasztia Menes előtt 5813-ban, a Turini papirusz szerint 5613-ban uralkodott. Ez i.e. 9000 környékét jelenti, mely megegyezik Platón adataival.


Más források szerint először az isteni királyok dinasztiája kormányzott, ez volt az aranykor; utána a félisteneké; s midőn meghaltak, szellemeik vezették a hős dinasztiák uralkodóit. Végül a történelmi fáraók következtek.


Herodotos arról írt, hogy Egyiptom papjai megmutatták neki királyaik szobrát, akik anya nélkül születtek, egymásból jöttek létre, és akik Menes, az első ember-király előtt uralkodtak. Ezek a szobrok Herodotos szerint hatalmas, fából épített kolosszusok voltak, pontosan 345 darab volt belőlük, és mindegyiknek megvolt a maga neve és története. Az egyiptomi papok biztosították róla Herodotost, hogy soha egyetlen történetíró sem értheti meg vagy írhatja le beszámolóját ezekről az emberfölötti királyokról, ha nem tanulmányozza előtte az Istenek Dinasztiájának három nemzedékét, a félisteneket vagy óriásokat, akik a fáraók előtt kormányozták az országot. Ez a három dinasztia volt a Három Faj.

Platon leirása"A legnagyobb vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három sztadion széles volt, a következő földgyűrű vele egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két sztadion széles, a száraz pedig ismét ezzel egyenlő volt; végül középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy sztadion széles volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi palota emelkedett, öt sztadion volt az átmérője."


"A királyi palotát a fellegvárban a következőképpen rendezték be. Középen Kleithónak és Poszeidónnak szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a nyilvánosság elől, s aranykerítéssel volt körülvéve_.Magának Poszeidónnak a temploma egy sztadion hosszú, három plethron széles s ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak." Platón leírása Atlantiszról

I.    TIMAIOSZ: Mint aki hosszú után végre megpihen, oly örömmel szabadulok meg előadásom szerencsés lebonyolítása pillanatában, Szókratész. Ahhoz az istenhez pedig, aki a valóságban már réges-régen, fejtegetéseinkben azonban csak az imént jött létre, könyörgéssel fordulok, hogy adja meg fennmaradását azoknak a szavaimnak, amelyek megfelelőek, ha ellenben eegyetsmást akaratlanul a dallamtól eltérően mondtunk, mérje ránk az illő büntetést. A méltó büntetés pedig az, ha azt, aki hamisan énekel, tisztán éneklővé teszik. Hogy tehát a jövőben helyesen szólhassunk az istenek születéséről, könyörgünk, adja nekünk orvosságul a legtökéletesebb és legjobb orvosságot: a tudást. Most pedig könyörgésünk elhangzása után - ahogy megállapodtunk - Kritiasznak adjuk át a szót.

II.    
III.    KRITIASZ: Átveszem a szót, Timaiosz, de miként beszéded elején te is elnézést kértél, mert nagy dolgokról kell szólnod, úgy kérem ezt én is tőletek, sőt mondanivalómat illetőleg még annál is nagyobb elnézést remélek. Jól tudom, hogy a kérésem szerénytelen, és a kelleténél nyersebben is fogom előadni, de mégis elő kell adnom. Mert van-e épeszű ember, aki azt merné állítani, hogy az én mondanivalóm több elnézésre szorul, mert nehezebb. Aki ugyanis istenekről beszél embereknek, könnyebben kelti azt a látszatot, hogy helyesen beszél, mint aki halandókról szól nekünk , halandóknak. Hiszen a hallgatók tapasztalatlansága és nagyfokú tudatlansága bőséges lehetőséget kínál annak, aki épp tárgyról akar valamit mondani, márpedig az istenekkel tudjuk, hogy hogyan állunk.


Hogy azonban világosabbá tegyem, amit mondok, kövessétek figyelemmel a következőket. Amit valamennyien mondunk, mindaz szükségképpen utánzás és másolás; vessünk hát egy pillantást a festőknek isteni vagy emberi testeket ábrázoló képeire, hogy vajon melyik tárgy esetében könnyebb, illetve nehezebb azt az érzést kelti a nézőben, hogy az utánzás hűen sikerült. Azt fogjuk látni, hogy ami a földet, a hegyeket, folyókat, erdőket, az egész eget illeti és mindazt, ami körös-körül az égen van és kering, meg vagyunk elégedve, ha valaki csak némileg is hűen tudja utánozni őket; továbbá minthogy ezekrőll semmi pontosat nem tudunk, nem is igen vizsgáljuk és kutatjuk az ábrázolásokat, hanem bizonytalan és csalóka körvonalakkal is megelégszünk. Ha ellenben a mi testünket próbálja valaki ábrázolni, éles szemmel észrevesszük a legcsekélyebb mulasztást - hiszen az emberi test állandóan a szemünk előtt van -, s így szigorú bírái leszünk annak, aki nem adja vissza mindenben a teljes hasonlóságot. Be kell látni, hogy így vagyunk a szóbeli előadással is: égi és isteni dolgok esetében csekély hasonlósággal is megelégszünk; a halandó, emberi dolgokat ellenben alaposan megvizsgáljuk. Mostani rögtönzött előadásomban is elnézést kell kérnem, ha nem tudok mindent megfelelően előadni; mert be kell látni, hogy nem könnyű, sőt inkább nehéz feladat emberi dolgokat a várakozásnak megfelelően előadni; mert be kell látni, hogy nem könnyű, sőt inkább nehéz feladat emberi dolgokat a várakozásnak megfelelően ábrázolni. Mindezt azért mondtam el, Szókratész, mert emlékeztetni akartalak benneteket ezekre a viszonyokra, hogy így ne kevesebb, hanem több elnézést kérhessek mondanivalóm számára. Ha tehát úgy vélitek, hogy méltányosan kérem ezt a szívességet, szívesen adjátok meg.

II. SZÓKRATÉSZ: Miért is ne akarnánk megadni, Kritiasz? S ráadásul adjuk meg ugyanezt harmadjára Hermokratésznak is. Hiszen világos, hogy nemsokára, mikor neki kell szólnia, ugyanazt fogja kérni, amit ti; hogy tehát valami más bevezetést találjon, s ne legyen kénytelen ismétlésbe bocsátkozni, úgy beszéljen majd, hogy előre készen áll számára az elnézés. De elárulom neked, kedves Kritiasz, hallgatóságod lelkiállapotát is: az előző előadó oly csodálatos tetszést aratott. Hogy valóban szükséged lesz az elnézésre ha ugyanezt szeretnéd elnyerni.
HERMOKRATÉSZ: Ez a figyelmeztetésed, Szókratész, nekem is szól. De csüggeteg ember soha nem állított diadalmi emléket, Kritiasz: vágj neki hát a beszédnek vitézül, és Paiónt meg a m híva segítségül, a régieket mint derék polgárokat mutasd meg s magasztald!


KRITIASZ: Kedves Hermokratész, te könnyen lehetsz bátor, hiszen csak a következő csatasorba vagy állítva, s így van még előtted valaki. Csakhogy hamarosan te is látni fogod, milyen nehéz ez a szerep. Most azonban hajtanom kell megnyugtatóés bátorító szavdra, és azok mellé. Akiket említettél, a többi istent is segítségül hívom, különösen Mnémoszünét. Hiszen mondanivalóm legfontosabb része ettől az istennőtől függ: ha képes leszek jól visszaemlékezni és hírül adni, amit hajdan a papok elmondtak, és amit Szolón elhozott ide, körübelül tudom, hogy hallgatóságomnak az lesz a véleménye: feladatomat megfelelően oldottam meg. Ezt kell tehát tennem és nem szabad tovább haboznom.

III. Mindenekelőtt arra emlékszünk, hogy nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki - mint mondják - a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között: ezt kell most előadnunk elejétől végéig. Már mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt és végigküzdötte az egész háborút, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha - mint említettük - Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt, és most mint áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozza a hajózásban azokat, akik innen indulnak ki a nagy, nyílt tengerre. A sok barbár népről és görögök akkori törzseiről - elbeszélésünk fonalát mintegy kigöngyölve - mindig akkor fogunk beszámolni, amikor előkerülnek, az akkori athéniak és ellenfeleiknek hatalmát és állami szervezetét azonban mindjárt az elején tárgyalnom kell. A kettő közül az itteni állapotokat kell előbb vázolnunk.


Valamikor az istenek sorsolással az egész földet felosztották maguk között, vidékek szerint. Semmi viszály nem volt köztük, hiszen ellenkeznék a józan ésszel, ha istenek nem tudnák, melyikőjüket mi illeti meg, vagy tudnák bár, hogy mi a másé, mégis viszálykodnának és próbálnák maguknak megszerezni. Diké sorsolása folytán tehát elnyerték, ami kedves volt nekik és letelepedtek országukban. Letelepdvén pedig bennünket, jószágaikat és növendékeiket úgy nevelgettek, mint a pásztorok a nyájukat, azzal a különbséggel, hogy nem testi eszközökkel kényszerítették testünket, mint a pásztorok, akik ütlegekkel terelik a nyájukat, hanem úgy, ahogy élőlény leginkább hajlítható - mintegy kormánypadról irányítva s a rábeszélést használva kormánylapátul -, a lelkünkön lettek saját elgondolásuk szerint úrrá, s így vezették és kormányozták a halandók egész népét. Egyik isten tehát ezt, a másik amazt a vidéket kapta osztályrészül és mindegyik berendezte a magáét. Héphaisztosz és Athéné pedig, kiknek természete közös - hiszen egy apától valók, s a tudás és a mesterségek szeretete folytán is egy cél felé haladnak -,ketten nyerték közös osztályrészül ezt a földet, mint amely természeténél fogva megfelelő és hasznos az erénynek és a gondolkodásnak. E földre aztán őslakosokul derék embereket telepítettek, s elméjükbe helyezték az alkotmány rendjét. Ezeknek a neve fennmaradt ugyan, de tetteik a következő nemzedékek pusztulása s a hosszú idő folytán feledésbe merültek. Mert - mint már volt róla szó - csak a hegyekben maradt életben a lakosság és ez írástudatlan volt, s az ország uralkodóinak csak a nevét hallotta, tetteik közül alig valamit.
Ezek az emberek kedvüket lelték tahát abban, hogy ilyen neveket adtak gyermekeiknek, az ősök erényeiről és intézményeiről ellnben legfeljebb homályos szóbeszéd útján hallottak valamit. S minthogy sok nemzedéken át természetes létfeltételeiket is alig tudták megszerezni, csak azzal gondolkodtak, amine szűkében voltak, beszélgetéseik is csak ekörül forogtak, s a múlt eseményeivel nem törődtek. Mert a mondák elbeszélése és a régi dolgok kutatása a szabad idővel együtt jelenik meg a városokban, mikor az emberek azt látják, hogy az élet szükséges javai némelyek számára már készen állnak - előbb azonban nem. Így történt, hogy a régiek neve tetteik nélkül maradt fenn. Ezt annak alapján mondom, hogy Kekropsz, Erektheusz, Erikthoniosz, Erüszikhthón és a többiek nevével - ezeket úgy is emlegetik, mint Thészeusz elődeit - nevezték Szolón előadása szerint az egyiptomi papok a hajdankor embereit, midőn azt a régi háborút elbeszélték; s ugyanilyen összefüggésben emlegették az asszonyok nevét is. A hadviselés akkor közös tiszte volt nőknek és férfiaknak, s ennek a szokásnak megfelelően az akkoriak istennőjüket is fegyverzetben állították fel templomukban; az istennő szobra és alakja bizonyítéka annak, hogy mindazok az élőlényeknek a körében, ahol párosan élnek nők és férfiak, az illető faj sajátos képességeit természettől fogva az egész faj közösen képes gyakorolni.

IV. Lakoztak pedig akkor ebben az országban a polgároknak olyan osztályai is, akik kézművességgel és földműveléssel foglalkoztak - a harcosok osztálya ellenben isteni férfiak intézkedése folytán már kezdetben elkülönítve, külön lakott; megvolt mindenük, ami az élet fenntartásához és a műveltséghez szükséges, de magánvagyont egyikük sem szerezhetett; mindenütt közösnek tekintették, és a kellő ellátáson felül semmit se kívántak a többi polgártól; egyébként azokat a tegnap említett foglalatosságokat gyakorolták, amelyeket a gondolatban feltételezett őrökkel kapcsolatban mondtuk. Az is hihető és igaz, amit országunkról mondtak - először is, hogy határai akkor az Iszthmoszig terjedtek, a másik irányban pedig, a szárazföld felé, a Kithairón és Parnész ormaiig; onnan lefelé haladt a határ, úgyhogy jobb felől Orópia belül, bal felől, a tenger felé viszont az Aszóposz már kívül esett rajta.
Termékenységben pedig a mi országunk az egész földet felülmúlta akkor, úgyhogy képes volt maga ellátni egy nagy sereget, amely nem végzett földművesmunkát. Kiválóságának fényes bizonysága, hogy még ma is, a maradványa is felveszi a versenyt bármely vidékkel, mind abban, hogy mindenféle jó minőségű terményeket ad, mind abban, hogy jó legelői vannak mindenfajta állatnak. Akkor pedigmindezeket nemcsak szépségben, hanem nagy bőségben is adta.


De hogy lehet ezt elhinni és az akkori földnek milyen maradványa alapján lehet joggal állítani? Országunk teljes egészében hosszan előrenyúlik a szárazföld többi részéből a tenger felé, s mint valamely hegyfok, úgy terül el; körülötte fekvő tengermedence mindenütt hirtelen mélyül. Mármost sok és nagy vízözön támadt e kilencezer év alatt - mert ennyi év telt el attól a kortól mostanáig -, s ez idő alatt és e viszontagságok között a magaslatokról lesodort földréteg nem alkotott akkora iszaplerakódást, amely szóra érdemes volna, mint más tájakon, hanem mindig körben forogva eltűnt a mélyben. S ami megmaradt - akárcsak a kis szigeteken -, olyan az egykorihoz képest, mint egy megbetegedett test csontváza; kövér és porhanyó földet az ár magával sodorta, s a földnek csak lesoványodott teste maradt meg. Akkor azonban - még teljes épségében - hegyei magas dombok voltak, s a ma sziklásnak nevezett síkságait kövér föld takarta; hegyeit sűrű erdők borították, aminek még ma is látható bizonyságai vannak; mert akadnak olyan hegyek, amelyek ma ugyan már csak méheket táplálnak, de nem is olyan régen tetőgerendának alkalmas fákat vágtak róluk a legnagyobb házépítésekhez, s e háztetők ma is épek. Sok sudár, nemesített gyümölcsfát, a nyájaknak szinte kimeríthetetlen bőségben legelőt adott. És a föld minden évben élvezhette a Zeusztól jövő esőt is: nem kellett hagynia, hogy kárba vesszen, lefolyva, mint most, a kopár földről a tengerbe, hanem a sok vizet, amit kapott, magába fogadta, s agyagréteggel betakarva úgy gazdálkodott vele, hogy a talaj által felszívott vizet a magaslatokról a mélyedésekbe bocsátva mindenütt bőséges táplálékot nyújtott a kutaknak és folyóknak. A hajdani forrásoknál ma is fennmaradt szentélyek a jele annak, hogy ez az elbeszélünk igaz.

V. A föld tehát természettől ilyen volt akkor és - mint illett is hozzá - igazi földművesek művelték meg, akiknek ez volt a főfoglalkozása, akik szerették a szépet és tehetségesek voltak, akiknek földje kitűnő, vize bőséges, s akiknek országában az évszakok a legarányosabban oszlottak meg.
A város települése akkor a következő képet mutatta. Előszörs is az Akropolisz környéke nem olyan volt, mint most. Mert jött egyszer egy rendkívül esős éjszaka, földrengés és irtózatos vízár, mely a harmadik volt a deukalióni pusztulás előtt, e ez körben lemosva a földet egyszerre csupasz sziklává változtatta. Előzőleg az Éridanosz és Ilisszosz folyóig nyúlt el, magában zárta a Pnüxet is, és a Pnüxszel szemben lévő oldalon a Lükabéttosz volt a határa; egészen eltakarta a földréteg, és teteje, kevés kivétellel, sík volt.
Oldalain és lábainál a kézművesek és földművesek laktak, akik a közelben művelték a földet; a magaslatot azonban a harcosok rendje egyedül lakta, Athéné és Héphaisztosz temploma körül, de mint egy háznak a kertjét, egy fallal vették körül. Északi részén voltak a közös lakások, téli étkezőhelyiségek és minden épület vagy templom, ami csak kívánatos volt a közös állami életben. Mindez azonban arany és ezüst nélkül, mert azt semmire sem használták, hanem a fényűzés és a szolgai szegényesség között középúton maradva, csinos házakat emeltek, ezekben öregedtek meg maguk is, unokáik is, és aztán ugyanolyan állapotban adták tovább őket másoknak, akik hozzájuk hasonlóak voltak. A déli oldalt pedig szabadon hagyva, mint kerteket, testgyakorló helyeket és mint a nyári étkezések színhelyét használták. Forrás csak egyetlenegy volt a mai Akropolisz helyén - mikor a földrengések elapasztották, a mostani kis csermelyek maradtak helyette körben, de az akkori lakosok egymagában is bőven adott vizet, s télen-nyáron kellő hőmérsékletű volt. Ilyenképpen laktak mint polgártársaik őrei, s mint a többi görög önként elismert vezetői; ügyelve rá, hogy a harcképes férfiak és nők száma lehetőleg mindig állandó maradjon: legfeljebb húszezer körül.

VI. Ilyenek voltak ezek az őrök és ilyenformán kormányozták igazságosan mind a maguk államát, mind Görögországot. Testi szépségük és lelki kiválóságuk folytán egész Európában és Ázsiában tekintélyesek voltak és a leghíresebb összes kortársuk között.
Hogy pedig ellenfeleiknek milyen viszonyok közt éltek, és hogyan fejlődtek kezdettől fogva, azt szeretném most, ha az emlékezet cserben nem hagy, közreadni nektek mint barátaimnak, úgy, ahogy még gyermekkoromban hallottam, hadd legyen közkinccsé.


De elbeszélésem előtt röviden valamit meg kell magyaráznom, hogy ne csodálkozzatok, ha majd sokszor halljátok barbár emberek görög nevét: mert megtudjátok ennek az okát. Szolón, minthogy ezt az elbeszélést fel akarta használni a maga költészetében, megtudakolva e nevek jelentését, azt találta, hogy az egyiptomiak, akik legelőször foglalták őket írásba, lefordították őket a saját nyelvükre; erre ő is elővette mindegyik névnek a jelentését, s a mi nyelvünkre lefordítva jegyezte fel. Ezek az iratok nagyapámnál voltak, megvannak ma is nálam, s már gyermekkoromban tanulmányoztam őket. Ha tehát olyan neveket hallotok, amilyenek itt is szokásban vannak, ne csodálkozzatok: mert tudjátok már az okát. A hosszú elbeszélés kezdete körülbelül a következő volt.

VII. Az előzőekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget belseje felé, a síkság közelében, körübelül ötvensztadionnyi távolságban emelkedett egy hegy, amely minden oldalról alacony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt a földből születtek: Euénór volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé. Egyetlen gyermekük született csak, egy leány, Kleithó. Mikor a leány már férjhez menendő volt, meghalt apja-anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyulladt iránta egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette és körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűket vont ugyanis egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből - mintha körzővel csinálta volna -, a sziget közepétől kiindulva, mindenfelé egyenlő távolságban, úgyhogy a terület megközelíthetetlenné vált emberek számára, mert hajó és hajózás akkor még nem volt. A középen fekvő szigetet, isten lévén, könnyen berendezte és felékesítette, két forrásvizet fakasztva a föld alól, egy hideget s egy meleget, s mindenfelé terményt is bőségesen sarjasztott a földből.


Fiúgyermekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyja, Kleithó lakhelyét és a körülötte lévő fekvő tájékot - ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet jutatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt, amelyről az egész sziget és a tenger elneveztetett - tudniillik az Atlanti-tenger -, mert Atlasz volt az első király neve. Utána született ikerfivérének, aki a sziget szélét nyerte osztályrészül Héraklész oszlopaitól addig a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla nevezték el e vidéket is. A második párból az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak nevezte el; a harmadikból az előbb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhthón nevet adta; a negyedik párból az idősebbet Elaszipposznak, az ifjabbat Mésztórnak nevezte el; végül az ötödik párban az idősebbiknek az Azaész, a fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és Türrhéniáig.
Atlasztól szépszámú és egyéb tagjaiban is tekintélyes nemzedék származott. A király mindig a legidősebb volt, aki ivadékai közül ismét a legidősebbnek adta át az uralkodást, s így őrizték meg a királyi méltóságot sok nemzedéken át. Gazdagságot is szereztek akkorát, amilyen királyi családban sem azelőtt nem volt, sem azután nem lesz egykönnyen, s el voltak látva mindennel, amit csak a városban és az ország más részén szükséges volt megszerezniük. Mert sok minden jött be hozzájuk uralmuk következtében kívülről, de a legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához szükséges, maga a sziget megadta; először is, ami szilárd és olvadékony ércet csak előtár a bányászat, köztük olyat is, aminek ugyan ma csak a neve van meg, de akkor a puszta névnél több volt, tudniillik az orekhalkoszt, melyet a sziget sok helyén bányásztak a földből, s melyet az akkori fémek között - az aranyat kivéve - a legbecsesebb volt.
Továbbá, amit csak erdő az ácsok munkájához adhat, gazdagon adott mindent, s bőségesen táplálta az állatokat: a házi- és vadállatokat. Ezért elefánt is nagy számmal volt a szigeten; mert legelő nemcsak azoknak az állatoknak jutott bőven, melyek a mocsarakban, a tavakban, a folyókban vagy a hegyeken, vagy a síkságokon élnek, hanem ugyanígy ennek is, amely természettől a legnagyobb és legfalánkabb.


Ezenkívül ami jó illatút csak terem ma is a föld, gyökereket, füvet, fát, nedveket, szivárogjanak bár virágokból vagy gyümölcsökből, azt ott is megtermette és dúsan növelte. De hozott gyümölcsöt és száraz gyümölcsöt is, amely táplálásunkra szolgál, és mindazt, amit a kenyér mellett fogyasztunk, a amit közös néven zöldságnek nevezünk; és azt a fán termő gyümölcsöt, mely italt, ételt, olajat ád; és a gyümölcsfáknak azt a nehezen megőrizhető gyümölcsét, mely játékul és gyönyörüségünkre szolgál és mindazt, amit a tele gyomor serkentésére étkezés után a bágyadtság jőleső ellenszeréül adunk - mindezeket a napfényben fürdő sziget csodaszép példányokban és határtalan tömegben teremte. Mindezt megkapva a földtől, templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat építettek, s az egész országot a következő módon rendezték be.

VIII. Először is áthidalták azokat a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak, hogy utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé. A királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és őseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s egyik nemzedék a másiktól átvéve, a már meglévő pompát tovább díszítve, lehetőleg mindig felülmúlta elődjét, míg csak a palotát - nagysága és a mű szépsége tekintetében - bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a tengertől a legkülső gyűrűig egy csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven sztadion hosszú volt, és lehetővé tették a hajózást a tengertből odáig - mint valami kikötőbe -,kitágítva a tprkolatát, hogy a legnagyobb hajók is befussanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a hidak közelében, annyira, hogy egy háromsor-evezősnek átjárója legyen egyikből a másikra, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt lehetett hajózni, mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből.


A legnagyobb vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három sztadion széles volt, a következő földgyűrű vele egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két sztadion széles, a száraz pedig isét ezzel egyenlő volt; végül középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy stadion széles volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi palota emelkedett, öt sztadion volt az átmérője. A szigetet, a gyűrűket s a hidat, mely egyplethronnyi széles volt, körös-körül teljesen körülvették kőfallal, a hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek mindenütt, ahol a tenger áthatolt.


A szükséges követ pedig a középső sziget széléről körös-körül s a külső és belső gyűrű mélyéből fejtették részben fehéret, részben feketét, részben pirosat. A kőfejtéssel két üreget vájtak hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be. Az épületek, részben egyszerűelk voltak, részben azonban a kövek keverésével színessé tették őket a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. A legkülső gyűrű körül lévő fal egész kerületét mint valami kenpccsel, bronzzal vonták be, a legbelsőt olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat oreikhalkosszal, amelyek tűzszerű fénye van.

IX. A királyi palotát a fellegvárban a következőképpen rendezték be. Középen Kleithónak és Poszeidónnak szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a nyilvánosság elől, s aranykerítéssel volt körülvéve. Ez volt az a hely, ahol hajdan Poszeidón és Kleitó nemzette és a világra hozta a tíz uralkodó nemzetségét. Itt rótták le - áldozatul e tíz ősnek - minden évben mind a tíz országrészből az évszakok első terményeit. Magának Poszeidónnak a temploma egy sztadion hosszú, három plethron széles s ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak. Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal volt díszítve; a falakat, oszlopokat és a padlózatot teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti, körülötte pedig száz Néréisz delfineken - mert az akkoriak szerintem ennyien vannak .Ezenkívül azonban még sok más szobor is volt ott mint magánemberek fogadalmi ajándéka. Kívül, a templom körül a tíz király feleségeinek és összes leszármazottaiknak aranyszobra állt és magánembereknek és a királyoknak sok más nagy fogadalmi ajándéka a városból és a külső területekrőlm amelyek fölött e királyok uralkodtak. Az oltár mind nagyságban, mind megmunkálásban e berendezésnek megfelelő volt, éppen úgy a királyi palota: illett a birodalom nagyságához s illett a templom díszes voltához.


A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek. Körös-körül medencéket helyeztek el, egyrészt nyitottakat, a szabd ég alatt, másrészt - a meleg fürdők számára - fedett, téli medencéket; külön a királyi családnak, külön a magánembereknek; külön a nőknek, ismét külön a lovaknak s egyéb igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a megfelelő berendezéssel. Az elfolyó vizet részben Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld kitűnősége folytán csodálatosan szép és magas volt, részben a külső övezetekbe, a hidakon elhelyezett vezetékek segítségével.


Itt sok istennek sok templomot meg számos kertet és testgyakorló helyet emeltek, részben csak emberek számára, részben lovasgyakorlatok részére, külön mindegyik szigetgyűrűn; egyébként a nagyobb sziget közepén is volt egy-egy sztadion széles elkülönített lófuttató pálya, mely hosszában körülhúzódott az egész gyűrűn, és itt tartották a kocsiversenyeket. Körülötte mindkét oldalon a testőrök nagyobb részének laktanyái voltak; a megbízhatóbbakra a fellegvárhoz közelebb eső kisebbik gyűrűn bízták az őrködést, végül azoknak, akik kitűntek hűségükkel, a fellegváron belül, a királyi család közelében adtak lakást. A hajótárolók tele voltak háromsorevezős hajókkal és a hozzájuk szükséges felszereléssel; s minden kellően készenlétben állt.


A királyi palota körüli városrész tehát így volt elrendezve; ha pedig az ember áthaladt a három külső kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől kezdve körben haladt, s mindenütt ötvensztadionnyira volt a legnagyobb gyűrűtől és kikötőtől, és ott zárult össze, ahol a csatornának a tenger felőli torkolata volt. Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól volt népes, a csatorna és a legnagyobb kikötő pedig csak úgy nyüzsgött a mindenünnen érkező hajóktól é kereskedőktől, úgyhogy a kikötő éjjel-nappal mindenféle nyelvű beszédtől és százféle lármától volt hangos.

X. A városra és a régi településre vonatkozó dolgokat tehát elsoroltam, körübelül úgy, ahogy a papok Szolónnak elmondták. Próbáljuk megmost már emlékezetünkbe idézni, hogy az ország többi részének milyenek voltak a természeti adottságai és milyen volt a kormányzása. Először is az egész terület - mint mondták - negy magasságban feküdt és meredeken emelkedett ki a tengerből; a város körüli része teljesen sík, s ahogy ez körülvette a várost, úgy vették őt körül körben a hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig. A síkság egyenletesen sima felszínű volt, s egészében véve hosszúkás alakú, egyik oldala háromezer sztadion, a másik, a tenger felől felfelé húzófó oldala pedig középen kétezer sztadion. Ez a terület az egész sziget déli oldalán feküdt, s védve volt az északi széltől. A körülette emelkedő hegyeket pedig úgy dícsérik, hogy számban, nagyságban ás szépségben túltették az összes mai hegyen, hogy sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és rétek, elegendő táplálékul minden házi- és vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben.


Mármost ez a síkság a természet munkája és sok király gondoskodása folytán hosszú idők során a következőképpen alakult. A természet hosszúkás négyszög alakúra formálta, oldalai többnyire egyenletesek voltak, ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, körös-körül árkot ásva kiegyenlítették őket. Az árok mélysége, szélessége, hossza - bizony, szinte hihetetlen kimondani is, hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül ekkorát tudott alkotni, de amit hallottunk, el kell mondanunk -, tehát, mondom, a mélyésge, ameddig leástak, egy plethron, a szélessége mindenütt egy sztadion; minthogy pedig az egész síkságot és a várost mindkétfelől érintve, beletorkollt a tengerbe. Felső (a hegyek felé eső) oldalából vagy százlábnyi széles, egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felőli részébe torkolltak, ezek egymástól százstadionnyira voltak. Rajtuk keresztül szállították hajón a hegyekből a városba a fát s a többi terményt is, úgy, hogy egyik csatornából a másikba összekötő csatornákat vágtak keresztben, szintúgy a városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esőit használták fel, nyáron pedig a földből felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból.


Ami a népességet illeti, el volt rendelve, hogy a síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként állítsanak egy vezetőt; egy-egy telek nagysága tízszer tíz szatdion volt, telek pedig összesen hatvanezer. Azt mondják, hogy a hegyekben s az ország többi részéb számtalan sok ember élt, s ezek mind vidékek és falvak szerint ezeknek a telkekhez, ezek alá a vezetők alá voltak beosztva. A törvény úgy rendelkezett, hogy háború esetén minden vezető egy harci szekér kiállításának hatodrészéről gondoskodjon, összesen tehát tízezer harci szekérről, állítson ki két lovat és lovast, egy pár lovat kocsi nélkül, hozzá egy kispajzsos gyalogharcost, és a két lóhoz egy kocsist, továbbá két nehézfegyverzetű katonát, két-két íjászt és parittyást, három-három könnyűfegyverzetű katonát kő- és dárdadobásra, végül négy hajóst az ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi város hadügyét így szervezték meg, a többi kilenc területét másképp, amit hosszú volna elsorolni.

XI. A hatóságokat és méltóságokat eleve a következőképpen szervezték meg. A maga osztályrészében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az embereknek s nagyrészt a törvényeknek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A királyoknak egymás közti hatalmi viszályát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg., melyeket a hagyomány és egy, az ősöktől oreikhalkosz oszlopra vésett felirat őrzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide minden ötödik, illetve hatodik évben összegyűltek (hogy mind a páros, mind a páratlan számnak megadják a magáét), tanácskoztak a közügyekről és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyikük a hatáskörét. Ha ilynre akadtak, törvényt ültek. A törvénykezésre készülve előbb a következő biztosítékot adták egymásnak. Poszeidón ligetében bikák legelésztek szabadon. A tízek egyedül maradva könyörögtek istenükhöz, hogy a neki kedves áldozatot foghassák meg, majd vaseszköz nélkül, fával és hálóval vadászni kezdtek a bikákra, s a tetejénél, a felirat fölött levágták. Az oszlopon a törvényen kívül egy esküforma állt, amely súlyos átkot szórt a törvény megszegőire. Mikor szokásaik szerint a bika összes tagját feláldozták, egy vegyítőedényből italt kevertek, és mindegyikükért egy csepp vért kevertek bele. A többi részt a tűzbe vetették, de előbb körös-körül megtisztították az oszlopot. Ezután aranycsészékkel merítve a vegyítőedényből és áldozatot loccsantva a tűzbe megesküdtek, hogy az oszlopon álló törvények szerint fognak ítélni és büntetést kiróni, ha korábban valamelyikük áthágta a törvényeket; a jövőt illetően pedig, hogy egyetlen írott rendelkezést sem fognak szándékosan áthágni, nem fognak a törvények elenére uralkodni, és nem fognak másnak, csak annak, aki atyjuk törvényei szerint uralkodik, engedelmeskedni. Amikor mindegyikük megfogta ezt a maga és ivadékai nevében, ivott és a csészét az isten templomának ajándékozta. Ezután a lakomával és egyéb szükséges dolgokkal foglalatoskodtak. Mikor pedig besötétedett, és az áldozati tűz kialudt, mindnyájan gyönyörő szép sötétkék ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s minden tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és ítéltettek, ha közülük egyik a másikat törvényszegéssel vádolta. Az ítéleteket, amikor megvilágosodott, aranytáblára írták, s díszköntösükkel együtt elhelyezték a templomban. Az egyes királyok előjogaira vonatkozó sok különleges törvény között a legfontosabbak mégis azok voltak, hogy soha egymás ellen fegyvert nem fognak, hanem inkább mindnyájan segítik egymást, ha közülük valaki valamelyik városban megpróbálná megbuktatni a királyi családot; és hogy, mint elődeik, közösen tanácskoznak háborúról és egyéb ügyekről, azírányítást Atlasz nemzetségére bízva. Halálra azonban a király senkit sem ítélhetett rokonai közül, csak ha a tízek közül több mint a fele jónak látja.

XII. Ezt a nagy hatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a mi vidékeink ellen indította, a hagyomány szerint a következő okból. Sok nemzedéken át, amíg az isten (Poszeidón) természete elég erős vot bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal. Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanusítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, s minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való dőzsöléstől, s nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodtak, ha ellnben igyekezetük és megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is elpusztulnak az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának következtében gyarapodott is minden, amit az előbb felsoroltunk. De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbenek és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.
Az istenek istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy eg derék nemzetség ilyen nyomorúságos állapotba jutott, s büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfenségesebb székhelyükre, amely a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a keletkezésben és összehíván őket, így szólt hozzájuk.

A cikk a Platón válogatott művei című könyvből származik. Kövendi Dénes fordítása.