A vallások alapvető egysége

2018-10-24

AZ ősi bölcsesség (Annie Besant)

 A vallások alapvető egysége.jpg

 Kép forrása: Pinterest.com

 

A helyes magatartáshoz helyes gondolkodás szükséges, a helyes élethez a dolgok helyes megértése. Az Isteni Bölcsesség, akár régi szanszkrit nevén Brahma Vidjának nevezzük, akár görög nevén Theosophianak, egyszerre ad a világnak kielégítő bölcseleti rendszert és mindent magába foglaló vallást és erkölcstant. A keresztény szentírásokról mondta egyszer valaki, hogy vannak olyan sekély vizei, amelyekben egy gyermek is gázolhat, és olyan mélységei, amelyekben csak óriások úszhatnak. A teozófiáról ugyanezt lehet megállapítani. Némelyik tanítása olyan egyszerű és gyakorlati, hogy minden átlagos értelmű ember megértheti és követheti, mások viszont olyan magasztosak és mélyek, hogy a legkiválóbbak is hiába erőltetik értelmüket, és kimerülten hanyatlanak le előttük.

Általánosan elismert tény, hogy a világ nagy vallásai igen sok vallási, erkölcsi és bölcseleti egyezést mutatnak. A tény általánosan elismert, magyarázatáról azonban sok vita folyik. Némelyek azt állítják, hogy a vallás az emberi tudatlanság talajából nőtt ki, a képzelet ekéje nyomán az animizmus és a fétisizmus nyers formáiból alakult ki fokozatosan. Az egyezések okának az általános természeti jelenségeket tartják, amelyeket tökéletlenül figyeltek meg, és képzeletük szerint magyaráztak. Az egyik iskola a vallások kulcsát a Nap és a csillagok imádásában látja, a másik a phallos tiszteletében. A félelem, a vágy, a tudatlanság, a csodálkozás arra vezette e tudósok szerint a vadembert, hogy megszemélyesítse a természet erőit. Félelmeit és reményeit, ködös képzelgéseit, ijedt kérdéseit a papok aztán ide-oda forgatták, a mítoszok szentírásokká váltak, a jelképek tényekké, és mivel alapjuk mindenütt azonos volt, az eredmény is természetesen azonos lett. Így vélekednek az összehasonlító mitológia tudorai és bizonyítékaik özönével csak elhallgattatják, de nem győzik meg a laikusokat, akik látják, hogy nem tagadhatják az azonosságokat, de homályosan érzik, hogy ez így nem lehetséges. Lehetséges volna-e, hogy az ember legdrágább reményei és legmagasztosabb elképzelései vademberi képzelgések és vak tudatlanság szülöttei legyenek csupán? Lehetséges-e, hogy az emberiség nagy vezetői, a mártírok, a hősök téveszmékben éltek, dolgoztak, szenvedtek és meghaltak puszta asztronómiai tények megszemélyesítéseiért, vagy a barbárok jól leplezett trágárságai miatt?

A vallások közös alapjainak másik magyarázata azt állítja, hogy van egy eredeti tanítás a nagy szellemi Tanítók őrizetében, akik a fejlődés régen elmúlt korszakaiban nőttek naggyá, és akik tanítói, vezetői voltak a gyermekded emberiségnek a Földön, átadva az emberi fajoknak és nemzeteknek a vallás alapvető igazságait abban a formában, amelyik legjobban megfelelt az illető faj vagy nép sajátosságainak. E nézet szerint a nagy vallásalapítók mind egyetlen Testvériség tagjai és küldetésükben sok más, náluk alacsonyabb szinten lévő tagja is segítségükre volt, beavatott és a tanítványság különböző fokain álló, szellemi meglátásban, bölcseleti tudásban és az erkölcsi bölcsesség tisztaságában kiváló emberek. Ezek vezették a gyermek nemzeteket, ezek adták nekik törvényeiket, ők voltak királyaik, tanították, mint filozófusok, vezették, mint papjaik. Minden régi nemzet emlékezik ilyen hatalmas emberekre, félistenekre, hősökre, nyomukat megtaláljuk az irodalomban, az építészetben, a törvényhozásban.

Nehéz tagadni az ilyen emberek létezését az általános hagyománnyal, a még meglévő szentírásokkal és a már javarészt romokban lévő történelem előtti maradványokkal szemben, hogy más tanúságot, amelyet a tudatlanok elvethetnek, ne is említsünk. A keleti szent könyvek nyújtják a legnagyobb bizonyítékot íróik nagysága mellett, hiszen ki tudta, vagy ki tudná ma megközelíteni vallásos gondolataik magasztosságát, bölcseletük értelmi ragyogását, erkölcsi felfogásuk széles körét és tisztaságát? És ha azt látjuk, hogy ezek a könyvek lényegileg azonos tanításokat tartalmaznak Istenről, az emberről és a világról, habár igen változatos külső megjelenési formákban, egyáltalában nem ésszerűtlen, ha ezeket a tanításokat egyetlen központi és eredeti forrásra vezetjük vissza. A tanítások e tárházának az Isteni Bölcsesség nevet adjuk, illetőleg görög formájában teozófiának nevezzük.

A teozófía, mivel forrása és alapja minden vallásnak, egyikkel sem lehet ellentétben, sőt inkább még megtisztítójukká lehet, feltárva értékes belső jelentését sok olyan tanításnak, amelyet külső megjelenésében eltorzított a tudatlanság és a hozzátapadt babona. Mindegyikben felismeri és védelmezi saját magát, és mindegyikben a rejtett bölcsességet törekszik felfedni. Attól, hogy valaki teozófussá válik, nem szűnik meg egyúttal kereszténynek, buddhistának, hindunak lenni, csupán mélyebb betekintést nyer a saját vallásába, erősebben kapcsolódik spirituális igazságaihoz, jobban megérti tanításait. A teozófía hajdan létrehozta, most pedig igazolja és megvédi a vallásokat. Ő a szikla, amelyből mindegyiket kifaragták, az üreg nyílása, amelyből kiásták azokat. Az intellektuális kritika ítélőszéke előtt igazolja az emberi szív legmélyebb sóvárgásait és érzelmeit, bizonyítja az emberbe vetett reményeinket, megnemesítve adja vissza Istenbe vetett hitünket.

Ezt a megállapítást a világ szentírásainak tanulmányozása mindinkább igazolja, úgyhogy már csak egynéhány szemelvény is elég a gazdag anyagból a tétel igazolására, és arra, hogy a további kutatáshoz útmutatást adjon. A vallások fő spirituális igazságait a következőképpen foglalhatjuk össze:

1. Van egy örök, végtelen, megismerhetetlen, valódi Lét.


2. Ebből származik a megnyilvánult Istenség, amely az egységből kettősséggé, a kettősségből hármassággá fejlődik.


3. A megnyilvánult Hármasságtól származik számos spirituális lény, akik a kozmikus rendet igazgatják.


4. Az ember a megnyilvánult Isten visszfénye, és ezért alapvetően szintén hármasság, belső és valódi énje örök és mégis azonos a világ Énjével (a Világ-lélekkel).


5. Az ember testetöltések sorozatán át fejlődik, amelyekbe a vágy húzza, és amelyektől a tudás és az áldozat szabadítja meg, amikor a potenciális istenségből ténylegesen istenivé válik.

Kínát, amelynek civilizációja ősréginek mondható, hajdan a turániak népesítették be, az elpusztult Atlantiszon lakott, és onnan szétágazott negyedik nagy főfaj, az atlantiszi negyedik alfaja. A mongolok, ennek a főfajnak utolsó alfaja, később felfrissítette népességét, és így Kínában igen régi hagyományokat találunk, amelyek megelőzik az ötödik, vagyis árja főfaj letelepedését Indiában. A Csing-Csang-Csing, a Tisztaság Könyve szépséges töredéke egy régi szentírásnak, csak úgy árasztja magából a nyugalom és a béke szellemét, ami oly jellemző az "eredeti tanításra". A fordításhoz fűzött bevezetésben Legge [1] azt mondja:

Ezt az írást Ko Yüannak (vagy Hszüannak) tulaj donítják, a Wu-dinasztia korabeli taoistának, akiről azt mesélik, hogy elnyerte a halhatatlanságot, és rendszerint így is nevezik. Csodatevőnek is tartják, roppant mérték letesnek és szokásaiban igen különösnek. Amikor egyszer hajótörést szenvedett, száraz ruhával emelkedett ki a vízből és a víz színén járt. Végül aztán világos nappal felment a mennybe. Mindezt nyugodtan tarthatjuk későbbi korok kitalálásainak.

Sok ilyen történetet mesélnek a különböző fokú beavatottakról, és ezek egyáltalában nem szükségszerűen "kitalálások", most azonban jobban érdekel bennünket az, amit Ko Yüan maga mond könyvéről:

Amikor elnyertem az igazi Taot, tízezerszer mond tam el ezt a könyvet. Az Ég szellemei ezt gyakorolják, és az alsóbb világok tudósaival nem közölték. Én a Keleti Hwa Isteni Királyától kaptam, ő az Aranykapu Isteni Királyától kapta, ő pedig Nyugat Királyi Anyjától kapta.

Mármost, az "Aranykapu Isteni Királya" címet az a beavatott viselte, aki az atlantiszi tolték birodalom uralkodója volt, és használata azt a gondolatot veti fel, hogy a Tisztaság Könyvé -t onnan hozták Kínába, amikor a turániak elváltak a toltékoktól. Ezt a feltevést megerősíti egy rövid értekezés tartalma, ami a Taoval, szó szerint "az Úttal" foglalkozik. A régi turáni és mongol vallásban az Egyetlen Valóságot illették ezzel a névvel. Ezt olvassuk:

A Nagy Taonak nincs testi formája, de ő teremtette és táplálja a mennyet és a földet. A nagy Taonak nincsenek szenvedélyei, de ő szabja meg a Nap és a Hold futását. A Nagy Taonak nincs neve, de ő okozza minden dolog növekedését és fennmaradását. (I.1.)

Ez a megnyilvánult istenség, mint egység, de ezt követi a kettősség:

A Taonak két formája van: a tiszta és a zavaros, és két állapota: a mozgás és a mozdulatlanság. A menny tiszta, a föld zavaros; a menny mozog, a föld nyugalmi állapotban van. A hímnemű tiszta és a nőnemű zavaros; a hímnemű mozog, a nőnemű nem. Az alapvető (tisztaság) leszállt és a (zavaros) kiáradás származott belőle, és így jöttek létre a dolgok. (I.2.)

Ezt a részt különösen a természet aktív és passzív oldalára való utalás teszi érdekessé, a teremtő szellem és a tápláló anyag megkülönböztetése, amivel későbbi írásokban gyakran találkozunk.

A Tao Te King igen egyszerűen tanít a Megnyilvánulatlanról és a Megnyilvánultról:

A Tao (az út), amelyen járni lehet, nem az örök és változatlan Tao. A név, amely kimondható, nem az örök és változatlan név. Amíg nincs neve, ő a menny és a föld Eredete, amikor van neve, ő minden dolog Anyja. E két aspektusában is mindig ugyanaz, amint azonban megindul a fejlődés, különböző neveket kap. Mindezeket együtt misztériumnak nevezzük. (I. 1, 2, 4.)

A Kabbala ismerőit ez az isteni nevek egyikére, az "elrejtett misztériumra" emlékeztetheti. Aztán tovább:

Volt valami meghatározhatatlan és teljes, ami a menny és a föld előtt keletkezett. Mily csöndes volt és alaktalan, egyedülálló és változatlan, mindenhová elérő és kimeríthetetlen! Úgy tekinthetjük, mint minden dolog anyját. Nem tudom a nevét és ezért a Tao névvel jelö löm. Iparkodva nevet adni neki, a Nagynak nevezem őt. Állandó folyással halad tova. Tovahaladván távolivá válik. Eltávolodván visszatér. (XXV. 1-3.)

Igen érdekes itt az Egyetlen Élet kiáradása és visszatérése, amivel a hindu irodalomban is találkozunk. Igen ismerős ez a vers is:

Minden az ég alatt Tőle, a létezőtől (és megnevezettől) származott, a lét Tőle, mint nemlétezőtől (és meg nevezetlentől) származott. (XI. 2.)

Hogy a világ létrejöhessen, a Megnyilvánulatlanból elő kell állnia az Egynek, akitől a kettősség és hármasság származik:

A Tao létrehozta az Egyet, az Egy a Kettőt, a Kettő a Hármat, a Három pedig minden dolgot. Minden maga mögött hagyja a sötétséget (amelyből jött) és a világosság felé halad (amelybe belemerült), amint az Üresség Lehe lete összhangba hozza őket egymással. (XLII. 1.)

" A Tér Lehelete" talán szerencsésebb fordítás volna. Mivel mindent Ő alkotott, mindenben benne foglaltatik:

Mindent áthat a nagy Tao. Jobbra-balra mindenütt meglelhető... Mindent beborít, mint egy ruhával, és nem kiáltja ki magát uruknak. A legkisebb dolog nevével is nevezhető. Minden dolog visszatér (gyökeréhez és eltű nik), és nem tudja, hogy Az akarja, hogy visszatérjen. Megnevezhető a legnagyobb dolgok nevével is. (XXXIV. 1, 2.)

Chwangce (Kr. e. IV. század) a Taotól származó szellemi lényekre utal, amikor a régi tanításokat ismerteti:

Saját magában van gyökere és alapja. Mielőtt a menny és a föld lett volna, régtől fogva, Az már régen létezett. Tőle származik a szellemek titokzatos léte, Tőle az Isten titokzatos léte.

Aztán következik e lények nevének felsorolása, amelyekből azonban nem idézünk, mert a kínai vallás ismerői úgyis tudják, milyen nagy szerepet játszanak benne.

Az embert hármasságnak tekinti a taoizmus, felismeri benne a szellemet, a lelket és a testet. Ez a felosztás a Tisztaság Könyvé -ben világosan követhető, mégpedig abban a tanításban, hogy az embernek meg kell szabadulnia a vágytól, hogy egyesülhessen az Eggyel:

Az ember szelleme szereti a tisztaságot, elméje azon ban megzavarja azt. Az ember elméje szereti a nyugalmat, de vágyai elzavarják azt tőle. Ha mindig eltávolít hatná vágyait, elméje magától megnyugodnék. Tisztítsa meg tehát elméjét, és szelleme magától megtisztul. Az emberek azért nem tudják ezt elérni, mert elméjüket nem tisztították meg, és vágyaikat nem távoztatták el maguk tól. Ha az ember el tudja távoztatni magától vágyait, és ha ezután betekint elméjébe, nem az övé az többé, ha kite kint testére, nem az övé az többé, és ha messzebbre tekint a külső dolgokra, úgy találja, hogy semmi köze többé hozzájuk. (I. 3, 4)

Miután megjelölte a "tökéletes csöndesség állapotába" való befelé fordulás fokozatait, ezt kérdi:

Hogyan keletkezhet vágy abban a tökéletes nyugalomban, ami független a tartózkodási helytől? Amikor pedig már nem keletkezik vágy, akkor igazi a csönd és nyugalom. Ez a (igazi) csöndesség állandó tulajdon sággá lesz és (tévedés nélkül) válaszol a külső dolgokra: bizony, ez az igaz és állandó tulajdonság az ember egész természetét hatalmába keríti. Ebben az állandó válaszo lásban és állandó nyugalomban van az állandó tiszta ság és nyugalom. Aki birtokában van ennek az állandó tisztaságnak, az fokozatosan az Igazi Tao inspiráció jába lép. (I. 5.)

Az " inspirációjába " kifejezés beiktatása inkább homályosítja, mint megvilágosítja a jelentést, mivel a Tao-ba lépni megegyezik az egész elgondolással, és a szentírásokkal.

A taoizmusban nagyon hangsúlyozzák a vágyaktól való megszabadulást. A Tisztaság Könyvének egyik kommentátora megjegyzi, hogy a Tao megértése a teljes tisztaságon múlik: a teljes tisztaság elnyerése teljesen a vágytól való megszabadulástól függ, ez a könyv legelső tanulsága.

A Tao Te King azt mondja:

Ha mély titkát ki akarjuk kutatni, mindig vágyta lanoknak kell találtatnunk. Mert ha a vágy mindig velünk marad, külső szélét érinthetjük csupán. (I. 3.)

Az újraszületést nem tanították olyan világosan, mint ahogy várható volna, vannak azonban részek, amelyek arra utalnak, hogy a fő gondolatot természetesnek tartották az entitásról, vagyis hogy állati és emberi életeken megy át. Chwangce leírja egy haldokló finom és bölcs történetét, akihez így szólt barátja:

Valóban nagy a Teremtő! Mivé fog ő most téged változtatni? Hová visz el téged? Vajon egy patkány májává leszel-e, vagy egy bogár lábává?

Szcelai így felelt:

Ha a szülő azt mondja fiának, hogy menjen keletnek, nyugatnak, délnek vagy északnak, a fiú engedelmeskedik. Itt a nagy öntőmester, amint önti a vasat. Ha az érc hirtelen felugrana (az edényben), és így szólna: 'Belőlem kardot csinálj!'- az öntőmester ezt biztosan igen rossz néven venné. Ha pedig az anyaméhben formálódó forma kijelentené: 'belőlem férfi lesz, belőlem férfi lesz!'- a Teremtő ezen biztosan nagyon megütközne. Ha egyszer megértettük, hogy az ég és a föld nagy olvasztótégely és a Teremtő a nagy öntőmester, ugyan hová mehetnénk, ahol ne volna jó dolgunk? Mintha csöndes álomból jönnénk születésünkkor, és nyugodt ébredés lenne a halálunk. (VI. I. 6.)

Ha most az ötödik fajt, az árját vizsgáljuk, a legnagyobb és legrégibb árja vallásban, a brahminok vallásában ugyanezeket a tanításokat találjuk. A Chándogjopanishad az örök Létezőről azt jelenti ki, hogy "egy csupán az, és nincsen párja" és ezt írják róla:

Azt akarta, hogy én a világ kedvéért megsok szorozódjam. (VI. II. 1. 3.)

A legmagasabb Logosz, Brahman, hármasság: lét, tudat, üdvösség és

Attól származik az élet, az elme és minden érzék, az éter, a levegő, a tűz, a víz és a föld, mindezek támogatója. ( Mundakopanishad, II. 3.)

Sehol az istenségről oly magasztos leírást nem találunk, mint a hindu szentírásokban, mivel azonban ezek már közismertek, beérjük itt csak rövid idézetekkel.

Megnyilvánult, közeli, titkos helyen mozgó, a nagy menedék, benne pihen minden, ami mozog, lélegzik és bezárja szemét. Tudd meg, hogy Azt kell tisztelned, a létet és nem létet, a legjobbat, ami minden teremtmény értelme fölött áll. Ragyogó, finomabb a legfinomabbnál, benne vannak rögzítve a világok és lakóik. Ez az örök Brahman, Az az élet és hang és értelem. A legmagasabb, aranyos hüvelyben Brahman van, a makulátlan, az osztatlan: Az a világosságok világossága, és az Én isme rői megismerik őt... Az a haláltalan Brahman van elöl, Brahman van hátul, Brahman jobbra és balra, lent, fönt, áthatva mindent, ez a Brahman, bizony, maga a mindenség. (Mundakopanishad, II. II. 1, 2, 9,11 . )

A világ fölött van Brahman, a legmagasabb, a leg nagyobb, benne rejlik minden lényben teste szerint, a világ egyetlen Lehelete, az Úr, akit ismerve, az emberek halhatatlanságot nyernek. Én ismerem azt a hatalmas szellemet, a sötétség fölött ragyogó világosságot... Tudom, hogy ő a hervadhatatlan, az ősi, mindennek lelke, termé szeténél fogva mindenütt jelenvaló, akit a Brahmá- ismerők nem-születettnek, örökkévalónak mondanak. (Shvetashvataropanishad, III. 7, 8, 21.)


Amikor nincs sem sötétség, sem nappal, sem éjszaka, sem lét, sem nemlét, akkor Siva egyedül létezik, Az az elpusztíthatatlan, Azt tiszteli Szávitri, Attól jött az ősi bölcsesség. Sem fönt, sem alant, sem a középen ő meg nem érthető. Sem hasonlatot nem lehet rá találni, akinek neve végtelen dicsőség. Alakja szemmel meg nem állapítható, szemmel ő meg nem látható, akik ismerik Őt szívükkel és elméjükkel, a szívben lakozván, halhatatlanokká lesznek. (Uo. IV. 18-20.)

Az a gondolat, hogy az ember benső énjét tekintve azonos a világ Énjével - "Én az vagyok" - annyira áthatja a hindu gondolkodást, hogy sokszor az embert "Brahman isteni városának", a "kilenc kapus városnak" nevezik, az Istennek, aki a szív mélyén lakozik.

Egy módon látható (a Lény), amelyet bizonyítani nem lehet, amely örökkévaló, makulátlan, magasabbren dű az éternél, nem született, a nagy örök Lélek... Ez a nagy, nem született Lélek az, ami az értelmes (lélek) képé ben minden teremtményben lakozik, ugyanaz, ami éter ként a szívben lakozik [2] , benne alszik, mindennek leigá zója, mindennek uralkodója, mindennek legfelsőbb Ura, jó tettekkel nagyobbá nem tehető, sem rosszakkal nem kisebbíthető. Mindennek Uralkodója, minden lénynek legfelsőbb Ura, minden lény Megtartója, a Híd, a vilá gok Fenntartója, hogy rommá ne omoljanak. (Bhihadaranyakopanishad, IV. IV. 20, 22.)

Amikor Istent a világ kibontakoztatójának szerepében vizsgálják, hármas természete - Síva, Visnu, Brahma személyében - igen világosan kitűnik, vagy a víz alatt alvó Visnu képében, a belőle sarjadó lótuszban, a lótusz kelyhében Brahmával. Az ember ugyancsak hármas, és a Mundakopanishadban az Énről az írják, hogy azt a fizikai test, a finom test és a mentális test határozza meg, és aztán mindegyikből kiemelkedik a "kettősség nélküli" Egybe. A Trimurtiból, a Szentháromságból származnak az istenek, akiknek feladata a világ ügyeinek kezelése, és akikről ezt írja a Brihadaranyakopanishad:

Imádjátok őt, ti istenek - akik után az év elgördülő napokkal kiteljesül -, a világok Világosságát, a halha tatlan Életet. (IV. IV. 16.)

Az újraszületés tanát a brahmanizmussal kapcsolatosan alig kell említeni, hiszen egész életbölcselete a léleknek sok születésen és halálon át tartó vándorlásán alapul, és bármelyik könyvet vesszük kézbe, ezt a tanítást mindegyik magától értetődőnek tartja. Vágyai kötik az embert a változás kerekéhez, és ezért tudással, odaadással és a vágyak kiirtásával kell magát felszabadítania. Amikor a lélek megismeri Istent, felszabadul. A tudással megtisztított értelem meglátja őt. Az odaadással párosult tudás megleli Brahma lakóhelyét. Aki megismeri Brahmant, Brahmanná válik. Ha a vágyak megszűnnek, a halandó halhatatlanná válik és eléri Brahmant.

Az északi buddhizmus teljesen egyezik a régebbi vallásokkal, de a déli buddhizmusból úgy látszik, kiveszett az Egyetlen Létező eszméje, amelyből aztán a logoszi hármasság származik. Az első Logosz ott Amitábha, a Végtelen Világosság, a második Avalokitesvara vagy Padmapáni (Chenrezi), a harmadik Mandzsuszri, a teremtő bölcsesség megszemélyesítője, aki Brahmának felel meg. A kínai buddhizmusból hiányzik az ősi Létező eszméje, aki a Logosz fölött áll, de a nepáli buddhizmus Ádi-Buddhától származtatja Amitábhát. Eitel szerint Padmapáni a könyörületes gondviselés megszemélyesítője, és részben Sivának felel meg, de mint a buddhista Szentháromság egyik tagja, inkább ugyanazt a gondolatot látszik képviselni, mint Visnu, és azzal is hozzá hasonlít, hogy a lótuszt viseli (tűz és víz, vagy szellem és anyag, a világ két alapvető alkotórésze). Az újraszületés és a karma tana annyira alapvető a buddhizmusban, hogy nem is érdemes itt velük bővebben foglalkozni. Csak éppen a felszabadulás útját emeljük ki, és azt, hogy mivel Buddha Urunk hindu volt és hindukhoz szólt, a brahmanizmus tanításait tanításaiban állandóan magától értetődőknek veszi. Megtisztító és újító volt, nem pedig képromboló, és az Ősi Bölcsességnek nem alapvető igazságait támadta, hanem csak azokat, amelyeket a tudatlanság rakott rá.

Azok, akik a jól tanított törvény útjain járnak, elérik a születés és a halál nagy tengerének túlsó partját, pedig nehéz azon átkelni. (Udánavarga, XXIX. 37.)

A vágy megköti az embert és ezért meg kell tőle szabadulni.

Nehéz annak megszabadulni a vágyak bilincseitől, akit szorosan fogva tartanak vágyai, mondta az Áldott. Az állhatatosak, akik nem törődnek a vágyak nyújtotta boldogsággal, lerázzák őket, és hamarosan a Nirvánába távoznak... Az emberek vágyai nem maradandók, mulandók azokban, akik tapasztalják azokat. Szaba duljatok meg hát attól, ami nem állandó és ne lakozzatok a halál helyén. ( Uo. II. 6, 8.)


Aki elpusztította magában a (világi) javak utáni vágyat, a bűnt, a testi szemek kötelékeit, aki gyökerestül irtotta ki magából a vágyat, állítom, brahmana az. (Uo. XXXIII. 68.)

A brahmana pedig olyan ember, aki "utolsó testében él", és aki

Ismervén előző életeit, meglátja a mennyet és a poklot, a muni, aki megtalálta a módot, hogy miképpen vessen véget a születésnek. (Uo. XXXIII. 55 .)

Az exoterikus héber szentírásokból nem tűnik elő túlságosan a háromság eszméje, habár a kettősség megvan, és az Isten e szentírásokban nyilván nem a Megnyilvánulatlan, hanem a Logosz.

Én vagyok az Úr, és nincs másik úr. Én adom a világosságot, és én teremtem a sötétséget: én csinálok békét, és teremtem a rosszat: én vagyok az Úr, aki mindezeket csinálja. (Ézsaiás, XLVII. 7.)

Philonál azonban egészen világos a Logoszról szóló tan, és a negyedik evangéliumban is megtalálható:

Kezdetben vala az Ige (Logosz) és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige... Mindent ő alkotott és nélküle semmi sem alkottatott. (János evangéliuma I. 1, 3.)

A Kabbala azonban világosan tanítja az Egyet, a Hármat, a Hetet és aztán a sokat:

A Legősibbnek, a Legismeretlenebbnek van formája és mégsincs neki. Van formája, ami által fenntartja a világot. Nincs formája, mert föl nem fogható. Amikor először fölvette ezt a formát, (Kether, a Korona, az első Logosz), kilenc ragyogó Fény áradt ki belőle (a Bölcsesség, a Hang, amely Ketherrel a Háromságot alkotják, és aztán a hét magasztos Sephirot)... Ő az ősök közt a legő sibb, a rejtelmek rejtelme, a legismeretlenebb az ismeret lenek között. Van formája, ami hozzá tartozik, mivel (általa) megmutatkozik nekünk, mint a mindenek fölött álló Ősi Ember, az ősök legősibbje és a legismeretlenebb az ismeretlen dolgok között. És mégis, abban a formában is, amelyben megismerteti magát, az Ismeretlen marad. (Isaac Myer: Kabbala, a Zoharból 274-275.)

Isaac Myer kimutatja, hogy a "forma" nem "az Ősök legősibbje," aki az Ain Soph.

Három Fény van a Szent Magasságban, és a három eggyé egyesül, és ők a Thóra alapja, és ez nyitja meg mindenkinek az utat... Jöjjetek és lássátok az ige miszté riumát. Három fokozat ez, és mindhárom külön létezik, és mégis mind egy és egybe van fonódva, nincsenek egymástól elválasztva. Három származik az Egytől, az Egy a Háromban létezik, az az erő a Kettő között. A Kettő az Egyet táplálja, az Egy sok oldalt táplál, ezért Minden az Egy. (Uo. 373, 375, 376.)

Köztudomású, hogy a zsidók vallották a sok istenről szóló tant: Ki hasonlít hozzád, óh Uram, az istenek között? (Exodus, XV. 11.) és az alárendelt lények sokaságának tanát, amelyeket "Isten fiainak", az "Úr angyalainak", a "tíz angyali rendnek" neveztek.

A világ keletkezéséről a Zohar ezt tanítja:

Kezdetben volt a Király Akarata, még mielőtt az Ő Akaratából kiáradó létezők lettek volna. Az rajzolta meg és véste ki mindazon dolgok formáját, amelyeknek a rejtett állapotból meg kellett nyilvánulniuk a kvadráns (szent tetractys) vakító világában. (Uo. 194, 195.)

Semmi sem létezik, amiben ne volna benne immanensen az istenség, az újraszületésről pedig azt tanítják, hogy a lélek, mielőtt a földre jött, az isteni gondolatban létezett. Ha a lélek a megpróbálás idején egészen tiszta tudott volna maradni, elkerülhette volna az újraszületést, ez azonban úgy látszik, csak elméleti lehetőség, mert:

Minden lélek alá van vetve a körforgásnak, de az emberek nem ismerik a Szent útját: legyen Ő áldott! Nem tudják, miképp ítéltettek meg állandóan, mielőtt e világba jöttek volna, és miután elhagyták azt. (Uo. 198.)

Ennek a hitnek nyomai mind a zsidó, mind a keresztény szentírásokban megtalálhatók, mint pl. abban a hitben, hogy Illés vissza fog jönni, és később, hogy Keresztelő János személyében tért vissza.

Egyiptomban a legősibb időktől fogva megtaláljuk a híres Szentháromságot: Ra-t, mint az első Logoszt, Ozirisz-Iziszt, mint a kettős második Logoszt és Horuszt, a harmadik Logoszt. Így szól Amon-Ra híres himnusza:

Az istenek meghajlanak méltóságod előtt, dicsőítvén Annak a lelkét, ami teremtette őket... és így szólnak hozzád: Béke legyen az istenek tudatos Atyái öntudatlan Atyja minden kiáramlásával... Te, lények teremtője, imádjuk a lelkeket, akik tőled áradnak ki. Te nemzettél bennünket, óh, nagy Ismeretlen és mi üdvözlünk téged, imádván minden Isten-lelket, aki tőled száll alá, és ben nünk lakozik." (Idézve a T itkos Tanítás III. 485. oldaláról)

Az "Istenek öntudatos Atyái" a Logoszok, az "öntudatlan Atya" az Egyetlen Létező: öntudatlan, de nem azért, mert kevesebb, hanem mert végtelenül több mindannál, amit mi öntudatnak nevezünk, és ami korlátozott.

A Holtak Könyvé -nek töredékeiben tanulmányozhatjuk az emberi lélek újraszületésének eszméjét, zarándoklását és végső egyesülését a Logosszal. Aninak, az írnoknak, a békességben diadal masnak híres papirusza tele van olyan részletekkel, amelyek olvasóját a többi vallás szentírásaira emlékezteti, utazása az alvilágban, visszatérése testébe, saját magának azonosítása a Logosszal:

így szól Ozirisz Ani: Én vagyok a Nagy, a Nagynak Fia, Én vagyok a Tűz, a Tűznek Fia... Összeillesztettem csontjaimat, egésszé és egészségessé tettem magamat, újra fiatal lettem, én vagyok Ozirisz, az örökkévalóság Ura . ( XLIII. 1, 4.)

Pierret recenziójában a Holtak Könyvé-ről ezt a meglepő részt találjuk:

Én vagyok ama titkos neveken nevezett lény, aki év milliókon át készíti magának lakóhelyét. Szívem, ami anyámtól jössz hozzám, szívem, ami földi létemhez szükséges vagy... Szívem, ami anyámtól jössz hozzám, szívem, ami átváltozásomhoz szükséges vagy...

A zoroasztriánizmusban megtaláljuk az Egyetlen Létező fogalmát, amelyet Végtelen Térnek képzelnek el, ahonnan a Logosz, a teremtő Ahura-Mazda származik:

Legnagyobb a mindentudás és a jóság tekintetében és páratlan az ő dicsőségében: Ahura-Mazda lakóhelye a világosság (fény) országa. (The Bundahis, Sacred Books of the East, V. 3, 4; V. 2.)

Neki adóznak legelőször tisztelettel a Jasna-ban, a zoroasztriánus liturgiában:

Tisztelettel adózom Ahura-Mazdának, a teremtőnek, aki ragyogó és dicsőséges, a legnagyobb és a legjobb, a leg szebb, amit felfoghatunk, a legerősebb, a legbölcsebb és az egyetlen, akinek teste tökéletes, aki csalhatatlanul eléri cél jait, az ő igaz rendelkezései szerint. Ahura-Mazdának, aki igazságosan ítél lelkünk fölött, aki messze küldi örömhozó kegyelmét, aki teremtett és formált bennünket, táplált és védelmezett bennünket, aki a legbőkezűbb Szel lem. (Sacred Books of the East XXXI. 195, 196. old.)

Azután következik a tiszteletadás az Amesasz-pentáknak és a többi istennek, a legmagasabb megnyilvánult istenséget, a Logoszt nem hármas-egynek állítja. Itt is, mint a zsidó vallásban, megvolt a hajlandóság arra, hogy szem elől tévesszék ezt az alapvető igazságot. Szerencsére azonban megtalálhatjuk az eredeti tanítás nyomait is, habár a közhitből később ki is veszett. Dr. Haug " Essays on the Parsis" című művében megállapítja, hogy Ahura-Mazda vagy Ormazd a Legfelsőbb Lény, és hogy belőle állt elő a két ős-ok, amelyik, bár külön böző, egyesült és létrehozta az anyagi dolgok és a szellem világát.

Ezeket ikreknek nevezték, és ezek mindenütt jelenvalók, Ahura-Mazdában és az emberekben egyaránt. Az egyik a való dolgokat hozza létre, a másik a nem való dolgokat, és ezek váltak a későbbi zoroasztriánizmusban a jó és a rossz ellentétes szellemeivé. A korábbi tanításokban nyilván ők alkották a második Logoszt, mivel annak jellemzője a kettősség.

A "jó" és a "rossz" csupán a világosság és a sötétség, a szellem és az anyag, a világ alapvető "ikerpárja", az Egyből származó Kettő.

A későbbi fogalmat bírálva, dr. Haug ezt mondja:

Ez az eredeti zoroasztriánus elképzelés a két teremtő szellemről, akik csupán két része az isteni lénynek. Idők folyamán azonban félreértések és hamis értelmezések következtében elváltozott és eltorzult a nagy alapító eme tanítása, Szpentómainjus, a "jó szellem" neve Ahura- Mazda nevévé vált, és aztán természetesen Angrómainjus, a "rossz szellem", mivel Ahura-Mazdától teljesen külön vált, állandó ellenfelévé lett, így állt elő az Isten és az Ördög kettőssége.

Dr. Haug nézetét igazolja a Gátha Ahuvanaiti, amelyet a többi gáthával együtt "az arkangyalok" adtak Zoroaszternek:

Kezdetben volt egy ikerpár, két szellem, mindegyik a maga külön tevékenységével, ők a jó és a rossz... És ez a két szellem egyesülve megteremtette az elsőt (az anyagi dolgokat), az egyik a való dolgokat, a másik a nem valót... És hogy segítse ezt az életet, jött Armaiti nagy gazdagsággal, a jó és igaz elme, ő az örökkévaló, teremtette az anyagi világot... Minden tökéletes dolog felhalmozódott a Jó Értelem ragyogó hajlékában, a bölcsek és az igazak, akiket a legjobb dologként ismernek. (Jasna, XXX. 3, 4, 7, 10.)

Itt látható a három Logosz: Ahura-Mazda, az első, a legmagasabbrendű Élet, a benne és tőle származó "ikrek", a második Logosz, aztán Armaiti, az Értelem, a világ teremtője, a harmadik Logosz. (Armaiti először a bölcsesség volt, és a bölcsesség istennője. Később, mint teremtőt, a földdel azonosították, és a föld istennőjeként tisztelték.) Aztán megjelenik Mithra és az exoterikus hitben némileg elhalványítja az eredeti igazságot. Róla mondják, hogy ő az, akit Ahura-Mazda teremtett, hogy fenntartsa és őrködjék e mozgó világ fölött, vigyáz Mazda teremtményére. (Mihir Yast XXVII. 103.; Sacred Books of the East XVII.)

Eredetileg alárendelt istenség volt, az Ég Világossága, amint Varuna maga az ég volt, egyike a nagy uralkodó Lényeknek. E lények legmagasabbika a hat Amersapenda, és köztük a legnagyobb Vohúman, Ahura-Mazda Jó Gondolata. Ezekre van bízva az egész anyagi teremtés.

Az eddig lefordított könyvekből úgy látszik, hogy az újraszületést nem tanították, és a párszik között sincs elterjedve ez a hit. Megtaláljuk azonban azt a képzetet, hogy az emberi szellem szikra, amelynek lánggá kell lennie, és újra egyesülnie kell a legnagyobb Tűzzel, ennek pedig szükségképpeni velejárója a fejlődés, amelyhez újraszületés szükséges. A zoroasztriánizmust sohasem fogjuk addig megérteni, amíg a " Kaldeai Orákulumot" és a vele kapcsolatos egyéb iratokat meg nem találjuk, mert ott van igazi gyökere.

Ha nyugat felé menve Görögországba érkezünk, ott az orfíkus rendszert találjuk, amelyet a nagy tudású G.R.S. Mead ír le Orpheus című művében. Az Egyetlen Létezőnek a "Kimondhatatlan Háromszorosan Ismeretlen Sötétség" nevet adták.

Az orfeuszi teológia szerint minden dolog egy hatalmas princípiumtól származik, amelynek az emberi fogalmak ostobasága és szegénysége szerint nevet adunk, holott teljességgel kimondhatatlan, és az egyiptomiak vallásos nyelvezetében "a háromszorosan ismeretlen sötétség", amelyet szemlélve minden tudás tudatlansággá olvad.

Ettől származik az "Ősi Háromság", az Egyetemes Jó, az Egyetemes Lélek, és az Egyetemes Elme, vagyis a logoszi Hármasság. Mead így ír róla:

Az első Háromság, ami megnyilvánítható az értelem számára, csupán visszfénye vagy helyettesítője a Megnyil váníthatatlannak, és hiposztáziái:

a) a jó, ami lényegen felüli,

b) a Lélek (a világlélek), ami önmagától eredő lényeg,

c) az Értelem (vagy Elme), ami oszthatatlan mozdu latlan lényeg.

Ezt követi a mind lejjebb szálló háromságok sorozata, amelyek mind csökkenő mértékben mutatják az első jellegzetességeit, és végül az ember, akiben potenciálisan benne van a világ összessége és lényege... "Az emberek és istenek faja azonos" (mondja Pindarosz, aki pythagoreánus volt, és akit Sz. Kelemen idéz a Stromatában)...Ezért aztán az embert mikrokozmosznak, kis világnak nevezték, megkülönböz tetésül a világegyetemtől, a nagy világtól (makro kozmosz).

Az emberben megvan a "nous" vagy igazi értelem, a "logosz", vagy racionális értelem és az "alogosz", vagy irracionális értelem. A két utóbbi megint háromságot képez és így áll elő a bonyolultabb hetes felosztás. Az embernek is három teste van e tanítás szerint, a fizikai és a finom teste, valamint a fénylő teste, az augoeides, ami:

A kauzális teste vagy karmikus öltözéke a léleknek, amelyben felhalmozódik sorsa, jobban mondva minden elmúlt okozás magva. Ez a fonál-lélek, ahogy gyakran nevezik, az a test, amelyik az egyik születésből a másikba átmegy.

Ami pedig az újraszületést illeti:

Az orpheuszi misztikusok, akárcsak minden ország minden misztériumának hívei, hittek az újraszü- letésben.

Mead ezt bőséges példákkal bizonyítja és kimutatja, hogy Platón, Empedoklesz, Püthagorasz és mások is mind tanították. Az ember csak erényesség révén szabadulhat meg az élet kerekéből.

Taylor, Plotinus válogatott művei -hez írt jegyzeteiben, Damasciust idézi Platónnak az Egy fölötti Egyről, a megnyilvánulatlan létről szóló tanítását illetően:

Platón talán, valamiképpen, az egyen, mint közvetítőn át az egy fölötti kimondhatatlanhoz vezet bennünket, amiről most szó van. ... Azt, ami az egy fölött van, teljes csöndességben kell imádni... Az egy önmagától akar létezni, nem mástól; az egy fölötti Ismeretlen azon ban teljességgel kimondhatatlan, és elismerjük róla, hogy sem ismerjük, sem nem ismerjük, hanem ismeretlenség- fölötti. A hozzá való közelség elhomályosítja az egyet; mert mivel közel van az óriási princípiumhoz - ha szabad így mondanunk -, az igazán misztikus csönd belső szentélyében marad... Az első fölötte van az egynek és minden dolognak, lévén egyszerűbb, mint bármi egyéb.

A püthagoraszi, platóni és újplatonikus iskolának annyi közös vonása van a hindu és buddhista gondolatvilággal, hogy egy forrásból származásuk egészen nyilvánvaló. R. Garbe Die Samkhya Philosophie című művében sok ilyen vonást sorol fel, amelyeket a következőképpen összegezhetünk:

A legmeglepőbb a hasonlóság, sőt azonosság az Upanisádok és az eleusisi iskola tanításában az Egyről. Xenophanes Isten és a világ egységét és az Egy változatlanságát tanította - és még inkább Parmenides, aki azt vallotta, hogy a valóság csak a nem született, elpusztíthatatlan és mindenütt jelenlévő Egynek sajátja; míg minden ami sokféle és változó, az csupán látszat. Azt is tanította, hogy létezés és gondolkodás ugyanaz. Ezek a tanítások teljesen megegyeznek az Upanisádokkal és a belőlük kifejlődött Vedánta filozófia lényegével. Még előbb azonban, már Thales tanítása, hogy minden létező a vízből származott, azonos a védai tannal, hogy a világ vízből állt elő. Később Anaximander azt hirdette, hogy mindennek alapja (αρχη) egy örök, végtelen és meghatározhatatlan Dolog, amiből a határozott dolgok származnak, és amelybe vissza is térnek, és ez a föltevés azonos a Szánkhya bölcselet alapjául szolgáló föltevéssel, amely szerint a világ anyagi része prakritiből állt elő. Sőt a híres mondás: παντα ρει "panta rei" (minden mozog), szintén a Szánkhya jellemző nézetét fejezi ki, amely szerint a három guna állandó tevékenysége folytán minden dolog folyton változik. Empedokles elméletei a lélekvándorlásról és a fejlődésről jóformán szintén azonosak a Szánkhya elvekkel, az az elmélete pedig, hogy semmi sem jöhet létre, ami ne léteznék már előre, teljesen azonos egy jellegzetes Szánkhya tanítással.

Mind Anaxagorasz, mind Démokritosz sok egyező vonást mutat, kivált az utóbbi nézete az istenekről és helyzetükről, és ugyanez áll, különösen egynéhány furcsa részlet tekintetében Epikurosra is. A legnagyobb és leggyakoribb egyezéseket azonban a Püthagorasz tanításaiban találjuk, tanok és bizonyításaik tekintetében egyaránt, és ezt azzal magyarázzák, hogy Püthagorasz járt Indiában és ott tanulta bölcseletét, amint ezt a hagyomány is megerősíti. Későbbi századokban sajátosan szánkhya és buddhista tanokat találunk a gnosztikusok-nál. Igen világosan mutatja ezt egy idézet Lassen-től, Garbe művéből:

A buddhizmus általában világosan megkülönbözteti egymástól a Szellemet és a Fényt és nem tekinti az utóbbit jelentéktelennek, találunk azonban közöttük olyan nézetet is a Fényről, amely közeli rokona a gnosztikusokénak.

Eszerint a Fény a Szellemnek anyagban való megnyilvánulása, a Fénybe öltözött értelmes lény kapcsolatba kerül az anyaggal, amiben a Fény könnyen csökkenhet, sőt egészen el is homályosodhat, és ez esetben az értelmes Lény teljes öntudatlanságba merül. A legmagasabb Érte lemről azt tartják, hogy az sem Fény, sem Nem-Fény, sem Sötétség, sem Nem-Sötétség, amivel mindezek a kifejezések az Értelemnek a Fényhez való viszonyát jelzik, holott az utóbbi kezdetben minden ilyen kapcsolat nélkül való volt, később azonban magában foglalja az Értelmet, és közvetíti kapcsolatát az anyaggal. Ebből következik, hogy a buddhista nézet a legmagasabb Érte lemnek tulajdonítja azt a képességet, hogy saját magától fényt hozzon létre. Ebben a tekintetben is megvan az egyezés a buddhizmus és a gnoszticizmus között.

Garbe itt kifejti azt is, hogy a jelzett vonások tekintetében sokkal nagyobb az egyezés a Szánkhyával, mint a buddhizmussal, mivel a Szellem és a Fény viszonyát illető nézetek a buddhizmus késői hajtásai, nem pedig alapvető tanításai, a Szánkhya viszont világosan és pontosan állítja, hogy a Szellem az Fény. Még később egészen világosan látható a Szánkhya hatás a neoplatonikus írásokban a Logoszról, vagyis az Igéről szóló tanítás, ha nem is Szánkhya eredetű, még részleteiben is mutatja, hogy Indiából került át a "vach", vagyis az Isteni Szó fogalma pedig előkelő szerepet játszik a brahmanizmus rendszerében.

A gnosztikusokkal és neoplatonikusokkal egyidejű keresztény vallásban is minden nehézség nélkül kimutathatjuk azokat az alapvető tanításokat, amelyekkel eddig megismerkedtünk. A hármas Logosz a Szentháromság képét viseli, az első Logosz minden lét forrása, az Atya, a kettős természetű második Logosz a Fiú, az Isten-ember, a harmadik, a teremtő Elme, a Szentlélek, aki a káosz vizei fölött lebegve létrehozta a világokat. Aztán következik "a hét isteni Szellem"(Jel. IV. 5) és az angyalok és arkangyalok sokasága. Az Egyetlen Létezőre, amit kutatással nem lehet megtalálni, amelytől minden származik, és ahová minden visszatér, kevés az utalás, de az Egyház nagy doktorai mindig állítják a felfoghatatlan, végtelen, megmérhetetlen istenséget, amely így szükségképpen csak egy és oszthatatlan lehet. Az ember az Isten képmására van teremtve (Genezis, I. 26, 27), következésképpen hármas természetű: szellemből, lélekből és testből áll, (I. Thess. V. 23.), Isten lakóhelye (Efez. II. 22), Isten temploma (I. Kor. III. 16), a Szentlélek temploma (I. Kor.VI.19.) és mindezek a kifejezések a hindu tanításokat visszhangozzák.

Az újraszületés tanát az Újszövetség inkább természetesnek veszi, mint tanítja. Jézus Keresztelő Jánosról kijelenti, hogy az Illés, "aki eljövendő vala" (Máté XI. 14), ezzel Malachiás próféta szavaira utal: "Elküldöm hozzátok Illés prófétát" (Malachiás, IV. 5.). Aztán, amikor megkérdezték erre a jövendölésre vonatkozóan, azt felelte: "Illés eljött már, de nem ismerték föl őt", (Máté, XVII. 12). A tanítványok is természetesnek találták az újraszületést, amikor azt kérdezték Jézustól, hogy a vakság vajon az ember bűneinek büntetése-e, és Jézus válaszában nem vetette el a születés előtti bűnözés lehetőségét, csak a szóban forgó egy esetre zárta ki, mint a vakság okát (János, IX. 1-13). Feltűnő kijelentését arról, aki diadalmaskodik és oszlop lesz az Isten templomában, és abból soha többé ki nem megy (Jelenések, III. 12.), úgy magyarázzák, hogy az az újraszületésektől való megszabadulást jelenti. Az egyházatyák írásaiból igen jól bizonyítható az általános hit az újraszületésben, néhányan ugyan azt állítják, hogy csak a léleknek születés előtti létezését tanították, de a bizonyítékok szerintem nem ezt a nézetet igazolják.

Az erkölcsi tanítások egyezése nem kevésbé szembeszökő, mint a világról való fogalmak egyezése, és azok tapasztalatai, akik a test börtönéből a magasabb síkok szabadságába emelkedtek. Világos, hogy az eredeti tanításokat bizonyos személyek őrizték, akik iskolákban tanították, és tanítványaiknak továbbadták azokat. Ezen iskolák és szabályaik azonossága nyilvánvalóan kitűnik az erkölcsi tanításokból, a tanítványokkal szemben támasztott követelményekből és a mentális és spirituális tudatállapotokból, amelyekre fölemelkedtek. A Tao Te King élesen megkülönbözteti egymástól a tanulmányozók típusait:

A legmagasabb osztályú tanulók, ha a Taoról hal lanak, komolyan átültetik a gyakorlatba. A középső osztályúak, amikor hallanak róla, néha megtartják, néha elfelejtik. Az alsó osztályba tartozók, amikor hallanak róla, hangosan kacagnak rajta. (Sacred Books of the East XXXIX. 1.)

Ugyanott ezt olvassuk:

A bölcs a saját személyére gondol utoljára, és mégis az első helyen áll, úgy kezeli személyét, mintha idegen len ne, és személye mégis megmarad. Nem azért van-e ez, mert nincsenek személyes és magáncéljai, és ezért az ilyen célok megvalósulnak? (VII. 2.) Mentes a feltűnni vágyás tól, és ezért ragyog, önmagát nem tolja előtérbe, tehát kitű nik, nem kérkedik, tehát elismerik érdemeit: nem önelé gült, ezért elismerik felsőbbségét. Éppen, mert nem törek szik előre, nem tud senki a világon lépést tartani vele. (XX. 2.) Nincs nagyobb bűn, mint az ambíció, nincs nagyobb baj, mint az elégedetlenség a sorssal, nincs nagyobb hiba, mintha kapni akarunk. (XLVI. 2.) Akik jók (hozzám), azokhoz jó vagyok, és akik nem jók hozzám, azokhoz is jó vagyok, és így mindenki jóvá válik. Akik őszinték hozzám, azokhoz őszinte vagyok, akik nem őszinték, azokhoz is őszinte vagyok, és így mindenki őszintévé válik, (XLIX. 1.) Akiben bőségesen megvannak a Tao tulajdonságai, az olyan, mint a gyermek. Mérges rovarok meg nem csípik, vadállatok el nem ragadják, ragadozó madarak le nem csapnak reája. (LV. 1.) Van három értékes dolog, amihez ragaszkodom. Az első a jóság, a második a mértékletesség, a harmadik a szerény ség... A jóság egész bizonyosan győz, még a csatában is és szilárdan állja helyét. Az Ég úgy menti meg a jóságos embert, hogy a saját jósága védi meg őt. (LXII. 2, 4.)

A hinduk között voltak válogatott tudósok, akiket a Guru méltónak talált arra, hogy külön közölje velük a titkos tanításokat. A helyes életmód általános szabályait pedig a Manu Törvényeiből, az Upanisádok-ból, a Mahábháratá-ból és más hasonló művekből ismerhetjük meg.

Mondja azt, ami igaz, mondja azt, ami jóleső, ne mondjon soha ki kellemetlen igazságokat, sem kellemes hazugságokat, ez az örök törvény. (Manu, IV. l38.) Nem okozva fájdalmat semminemű teremtménynek, gyűjtsön lassanként spirituális érdemeket. (IV . 238.) A kétszer- születettet, aki soha egy csöppet sem volt veszedelmes a teremtett lényekre, nem fenyegeti semmiféle veszedelem sehonnan, miután elhagyta testét. (VI. 40.) Viselje el türe lemmel a kemény szavakat, és ne váljék senkinek ellen ségévé (mulandó) teste miatt. A haragvó embernek ne feleljen haraggal, áldja azokat, akik őt átkozzák. (VI. 47, 48.) Megszabadulva a szenvedélytől, a félelemtől és a haragtól, énreám gondolva, menedéket bennem találva, a bölcsesség tüzében megtisztulva, sokan beléptek már az én lényembe. (Bhagavad Gitá, IV. 10.) Nagy öröm vár arra a jógira, akinek elméje békés, szenvedély-természete megnyugodott, aki bűntelen, és természete az Örökkévalóét tükrözi. (VI.27.) Aki semmi létezővel szemben sem viseltetik rosszindulattal, könyörületes, barátságos, szabad és önzetlen, fájdalomban és örömben egyensúlyozott és megbocsátó. Mindig elégedett, önfegyelem által harmóniában van, határozott, elméjét és értelmét Nekem ajánlja, az hívem, kedves Énnekem. (XII.13,14.)

A Buddha körül ott találjuk Arhatjait, akiknek titkos tanításokat adott, nyilvánosságra pedig ilyesmit hozott:

A bölcs ember komolysággal, erényességgel és tiszta sággal szigetet épít magának, amit semmiféle áradat el nem söpörhet (Udánavarga, IV. 5.) A bölcs ember e világban kitart a hit és a bölcsesség mellett, ezek az ő legnagyobb kincsei, minden egyéb kincset elvet magától. (Uo. X. 9.) Aki rosszindulattal van a rosszindulatúak iránt, sohasem tisztul meg, aki azonban nem érez rosszin dulatot, megbékélteti azokat, akik gyűlölnek, mivel a gyűlölet nyomorúságot hoz az emberekre, a bölcs ember nem ismer gyűlöletet. (Uo. XIII. 12 .) Győzd le a haragot azzal, hogy nem kelsz haragra, győzd le jóval a rosszat, győzd le bőkezűséggel a fösvénységet, győzd le igazsággal a hazugságot." (Uo. XX. 18.)

A zoroasztriánusok azt tanítják, hogy dicsőítse Ahura-Mazdát, aztán pedig:

Ami szép, tiszta, halhatatlan, ragyogó, az mind jó. Tiszteljük a jó szellemeket, a jó királyságot, a jó törvényt, a jó bölcsességet (Yasna, XXXVII.) Elégedettség, áldás, ártatlanság és a tiszták bölcsessége áradjon erre a házra. (Yasna, LIX .) A tisztaság a legfőbb jó. A boldogság az osztályrésze annak, aki legtisztább a tisztaságban (Ashem-vohu). Minden jó gondolatot, szót és cselekedetet tudással alkotunk. A rossz gondolatokat, szavakat és cselekedeteket tudás nélkül alkotjuk. (Mispa Kumata.)

A zsidóknál megvoltak a prófétai iskolák és a Kabbala, az exoterikus könyvekben pedig ott találjuk az elfogadott erkölcsi tanításokat:

Ki megy föl az Úrnak hegyére, és ki áll meg az ő szent helyén? Az, akinek keze és szíve tiszta: akinek lelke nem duzzadt föl a hiúságtól, aki nem esküdött hamisan. ( Zsoltárok, XXIV. 3, 4.) Mi mást kíván tőled az Úr, minthogy cselekedjél igazságosan, és légy könyörületes és alázatos a Te Istened előtt? ( Mikeás, VI. 8.) Az igaz mondó száj örök, de a hazug nyelv csak a pillanaté. (Példabeszédek, XII. 19.) Nem azért fogadtam-e böjtöt, hogy megoldozzam a gonoszság kötelékét, hogy levegyem a súlyos terheket, hogy az elnyomottak szabadon járhassanak, és hogy minden igát lerázzatok? Nem azért-e, hogy megoszd kenyeredet az éhezőkkel, hogy a kitaszítottakat házadba fogadd, hogy felruházd a mezítelent, és hogy saját húsodtól el ne rejtőzködjél? (Ézsaiás, LVIII. 6, 7.)

A keresztény Tanító is megadta titkos utasításait tanítványainak, (Máté, XIII. 10-17.) aztán így tanította őket:

Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, se drága gyöngyöt ne vessetek a disznók elé. (Máté, VII. 6.)

Nyilvános tanításaiból pedig a Hegyibeszédre utalunk, továbbá olyanokra, mint az alábbiak:

Én mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, áld játok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket, és imádkozzatok azokért, akik...és üldöznek titeket... Legyetek tehát tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. (Máté, V. 44, 48.) Aki megta lálja az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti az ő életét énmiattam, megtalálja azt. (X. 39.) Aki megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a legnagyobb a mennyek országában, (XVIII. 4.) A Szellem gyümölcse szeretet, öröm, béke, hosszú tűrés, szelídség, jóság, hit, aláza tosság, mértékletesség: az ilyen ember ellen nincs törvény. (Gal. V. 22, 23.) Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől való, és mindenki, aki szeret Istentől született és ismeri Istent. (János, IV. 7.)

A görögök számára a püthagoreuszi iskola és az újplatonikusok tartották meg a hagyományt: tudjuk, hogy Püthagorasz Indiában szerezte tudása egy részét, Platónt pedig Egyiptom iskoláiban tanították és avatták be. A görög iskolákról pontosabb értesüléseink vannak, mint a többiről, a püthagoreusoknál voltak fogadalmat tett tanítványok és külső rendszabályok, a belső kör tagjai pedig az öt próbaév alatt három fokozaton mentek át. A részleteket Mead Orpheus -ában találjuk meg. A külső rendszabályokat így írja le:

Először is, teljesen Istennek kell adnunk magunkat. Amikor imádkozunk, ne kérjünk soha valami különös kegyet, és legyünk meggyőződve arról, hogy mindent megkapunk, ami helyes és jó és az Isten bölcsessége szerint való, és nincs alávetve a mi saját önző vágyainknak. ( Diod. Sic. IX. 41 .) Csak az erénnyel éri el az ember a boldogságot, ez pedig az értelmes lények kiváltsága. ( Hippodamus: De Felicitate, II .) Önmagában, saját természetétől, az ember sem nem jó, sem nem boldog, de az igaz tanítás révén azzá lehet. (Uo.) A fiúi kegyelet a legszentebb kötelesség. Isten áldását árasztja arra, aki becsüli és tiszteli napjai szerzőjét - mondja Pampelus . (De parentibus) A szülők iránti hálátlanság a legna gyobb bűn - mondja Periktione, Platón állítólagos anyja . Feltűnő az összes püthagoreus írások tisztasága és finomsága. A szüzességre és a házasságra vonatkozó elveik a lehető legtisztábbak. A nagy tanító mindig a szüzességet és a mértékletességet ajánlja, de ugyanakkor úgy rendelkezik, hogy a házastársak legyenek először szülőkké, mielőtt a teljes önmegtartóztatást elkezdenék, mégpedig abból a célból, hogy a szent élet folytatására és a Szent Tudomány továbbvitelére alkalmas gyermekek megfelelő körülményekbe szülessenek. (Iamblichus, V it. Püthag.) Ez pedig roppant érdekes, mert pontosan ugyanezt írja elő a nagy indiai kódex, a Mávana Dharma Sásztra. A házasságtörést a legszigorúbban elítélték. Sőt, az asszonynak a lehető leggyön gédebb bánásmódot biztosították férje részéről, hiszen "az Istenek előtt" társul vette magának.

A házasság nem állati egyesülés volt, hanem szellemi kötelék. Ezért a feleségnek is jobban kellett szeretnie urát, mint önmagát és mindenben alázatosnak és engedelmes nek kellett lennie. Érdekes megfigyelnünk, hogy a régi Görögország legszebb női jellemei mind a Püthagorasz iskolájában formálódtak, és ugyanez áll a férfiakra is. Az ókori írók mind megegyeznek abban, hogy ez a rend nem­ csak a legtisztább élet és érzelmek legmagasabbrendű példáit hozta létre, hanem páratlanul egyszerű modort, tapintatot és érdeklődést a komoly dolgok iránt. Ezt még a keresztény írók is elismerték. (lásd Justin, XX. 4.) Az iskolán belül az igazság eszméje irányította cseleke deteiket, de egymáshoz való viszonyukban a legszigorúbb tolerancia és együttérzés volt kötelező. Polus azt taní totta, hogy az igazságosság minden erény alapja:

az igazságosság tartja fenn a békét és az egyensúlyt a lélek ben; ő a jó rend anyja minden közösségben, ő hoz békes séget a férj és a feleség viszonyába, ő teremt szeretetet az úr és szolgája között...


A püthagoreus számára az adott szó szent volt. És végül, éljen az ember mindig úgy, hogy készen legyen a halálra. " (Hippolítus: Philos. VI.)

Igen érdekes az erényekről való felfogás a neo-platonikus iskolában, ahol világosan megkülönböztetik egymástól az erkölcsöt és a spirituális fejlődést. Plotinus így fejezi ezt ki: "Ne arra törekedjünk, hogy bűntelenek legyünk, hanem hogy Istenek". A legalsó fok az volt, hogy a "közösségi erények" elsajátításával bűntelenekké váljanak; ezek révén az ember viselkedése tökéletes lett, mert az értelem irányította és ékesítette az irracionális természetet. Ezek fölött voltak a katartikus erények, amelyek a lelket a nemzés kötelékei fölé emelték, a theoretikusak, amelyek nála magasabb lények körébe emelték, és a paradigmatikusak, amelyek az igazi lét tudását adták meg neki:

Az, aki a praktikus erények szerint cselekszik, érdemes ember, de aki a katartikusak szerint cselekszik, démoni ember vagy jó démon. [3] Aki csak az intellektuális erények szerint cselekszik, az olyan mint egy isten. Aki azonban a paradigmatikus erények szerint cselekszik, az az Istenek Atyja.

A tanítványokat megtanították a különféle módokra, amelyeken testükből ki tudtak emelkedni magasabb régiókba. Amint a fűszálat kihúzzák hüvelyéből, úgy kellett a belső embernek is kivonnia magát testi hüvelyéből. [4]

Ami a hinduknál a "fénytest" vagy a "ragyogó test", az megvan a neoplatonistáknál is, és az ember ebben emelkedik magasabbrendű Énje megkeresésére:

Sem a szemmel, sem a beszéddel meg nem ragadható, sem a többi érzékkel, sem az önmegtartóztatással, sem pedig vallásos szertartásokkal; a derült bölcsesség, a tiszta lényeg útján láthatjuk csak meg meditációban az osztatlan Egyet. Ezt a benső Ént az elme által fogjuk megismerni, amelyben benne alszik az ötféle élet. Minden teremtmény elméjét ez az élet tölti el; ebben, ha megtisz tult, megnyilvánul az Én. (Mundakopanishad, III. II. 8, 9.)

Csak akkor emelkedhet az ember azokba a magasságokba, ahol már nincs különállás, ahol " megszűntek a szférák ". Mead Taylor Plotinus -ához írt bevezetésében idézi Plotinustól egy ilyen szféra leírását, ami nyilván a hinduk " turijája" :

Ők látnak minden dolgot, nemcsak a teremtetteket, hanem azokat is, amelyekben a lényeg foglaltatik. És meglátják önmagukat másokban. Mert ott minden dolog átlátszó; és semmi sem sötét, vagy ellenálló, hanem minden mindenki számára belülről is és át meg át is látható. Mert a fény mindenütt a fénnyel találkozik; mivel minden dolog minden dolgot magában foglal, és minden dolgot meglát a másikban is. Úgyhogy minden dolog mindenütt van és minden minden. Hasonlóképpen minden dolog minden más dolog is. És a ragyogás végte len ott. Mert ott minden dolog nagy, még az is nagy, ami kicsiny. A nap is, amely ott van, egyúttal minden csillag; és viszont, minden csillag, a nap is, és minden egyéb csillag. Mindegyikben egy-egy más tulajdonság uralkodik, de mégis minden dolog látható mindegyikben. Hason lóképpen tiszta ott a mozgás is; mert ott a mozgást nem zavarja egy a mozgótól különálló mozgató.

A leírás szükségképpen rossz, mert ez a régió halandó nyelven leírhatatlan, de még egy ilyen leírást is csak olyan ember adhatott, akinek a szeme már nyitva volt.

Egész köteteket lehetne megtölteni a világ vallásainak hasonlóságaival; a fenti hiányos megállapítások is elegendők azonban a teozófia tanulmányozásához, ahol frissebben és teljesebben találjuk meg azokat az ősrégi igazságokat, amelyekből a világ mindig is táplálkozott. Mindezek a hasonlóságok egyetlen forrásra utalnak, ez pedig a Nagy Fehér Páholy Testvérisége, a Beavatottak hierarchiája, akik az emberiség fejlődését vezetik és vigyázzák, akik ezeket az igazságokat sértetlenül megőrizték, és akik időnként, amikor szükséges, újra fölidézik azokat az emberek emlékezetében. Más világokról, régebbi emberiség soraiból jöttek ők segítségünkre, miután egy - a mienkhez hasonlítható - fejlődési folyamatban elérték tökéletességüket. Ezt a folyamatot talán jobban meg fogjuk érteni, ha befejezzük jelen tanulmányunkat. A Beavatottak adták ezt a segítséget és ebben később saját emberiségünk virágai is közreműködtek a legkorábbi időktől napjainkig. Most is tanítják a tudni vágyókat, megmutatva az utat és irányítva tanítványaik lépéseit; most is elérheti őket mindenki, aki keresi őket, ha kezében a szeretet és az odaadás fáklyáját viszi és azért óhajt tudni, hogy szolgálhasson; még mindig fennállnak a régi szabályok, még mindig lehull a lepel a régi misztériumokról. Páholyuk kapujának két pillére a szeretet és a bölcsesség, és a szűk kapun csak azok léphetnek be, akiknek válláról lehullt a vágyak és az önzések terhe.

Nehéz feladat áll előttünk, és a fizikai világból kiindulva csak lassan tudunk fölkapaszkodni, azonban sokat segíthet, ha a fejlődés hatalmas folyamát madártávlatban pillantjuk meg, mielőtt megkezdenénk részletesen tanulmányozni a környező világot. A Logosz, mielőtt a teremtés megkezdődne, elméjében, eszme formájában, már látja az egészet, minden erőt, minden formát, mindent, ami a kialakulás folyamán objektív létre fog kelni. Megvonja a megnyilvánulás körét, amelyben működni akar, és meghatározza önmagát, mint a világegyetemet éltető életet. Ha megfigyelnénk, láthatnánk, mint alakulnak ki a különböző sűrűségű rétegek, míg végül hét óriási régió keletkezik, és ezekben az energiaközpontokban az anyag örvénylő mozgással választódik szét mindaddig, amíg véget nem ér a szétválasztódás és sűrűsödés folyamata. Akkor aztán láthatnánk a központi Napot, a Logosz fizikai jelképét és hét nagy bolygóláncot, amelyek mindegyike hét bolygóból áll. Ha pedig figyelmünket arra a bolygó-láncra korlátozzuk, amelynek saját földünk is tagja, láthatnánk, mint söprik végig az élethullámok, megalakítva a természet világait, a három elemi világot, az ásvány-, a növény-, az állatvilágot és az ember-világot. Végül csupán saját földünkre és környezetére korlátozva figyelmünket, láthatnánk az emberi fejlődést, és azt, hogy hogyan alakítja ki az ember tudatát sok életperióduson át. Ha pedig egyetlen emberre összpontosítanánk figyelmünket, láthatnánk, hogy minden életperiódusnak három szakasza van, hogy mindegyiket megszeghetetlen törvény kapcsolja hozzá a mögötte lévőkhöz, learatva eredményeit, és az előtte lévőkhöz, elvetve jövendő aratásuk magjait. Láthatnánk, hogy az ember minden életperiódussal följebb emelkedik, tapasztalatait gyarapítva, hogy minden periódus följebb emeli tisztaságban, odaadásban, értelemben, hasznosságban, míg végül ott áll, ahol mostani Tanítói állnak, és megfizetheti fiatalabb testvéreinek az adósságot, amivel azoknak tartozik.

Annie Besant c. könyv részlet
Fordította : Vadnay Emma (1949) - A fordítást kiegészítette: Reicher László (1993)
A mű eredeti címe : THE ANCIENT WISDOM

MAGYAR TEOZÓFIAI TÁRSULAT - BUDAPEST 1994
Internetes változat: SZERETNI.HU 2007