Gondolatformák

Hiedelmek, ítéletek, perfekcionista(tökéletességre törekvő) képzetek és egyéb gondolatformák

Hadd idézek kedvenc mondásaim közül párat: „A legfőbb korlát az, ahogy egy kor lát.”, „ A hit ledönti a falakat.” Sokatmondó szavak ezek! Azt fogalmazzák meg, hogy az ember maga teremti az önnön valóságát, és bármiben higgyen is, az fog számára megnyilvánulni, függetlenül attól, hogy tudatosan akarja-e a dolgot vagy sem. Éppen ezért időről időre hasznos megvizsgálnunk, miben is hiszünk, nehogy valami olyasmi irányítsa az életünket, amiről tudomásunk sincsen. Vigyázat: ha netán úgy tapasztalnánk, hogy számunkra minden magától értetődő, teljesen természetes, akkor lehet, hogy túlzott önbizalmunk szorul gyógyításra! Hihetjük például a következőt: „Engem nem nagyon szeretnek az emberek, mert nem is vagyok szerethető” vagy „Nem vagyok az a társalkodó alkat csak untatom a környezetemet”, vagy „Mindenki belém törli a lábát, átgyalogolnak rajtam, és semmit sem tehetek ez ellen”.

Mindaddig, amíg valaki ezekben az „igazságokban” hisz, folyamatosan újrateremti az azok igazát bizonyító élethelyzeteket és találkozásokat.

De hasonlóképpen, ha sikerül megváltoztatnunk azt, amit vagy amiben hiszünk, akkor a világ szabadon feltárulkozik előttünk, hogy új, a Magasabb Igazsággal valóban összhangban lévő helyzeteket és embereket vonzhassunk be életünkbe.

Sok barátommal és páciensemmel beszélgettem már arról, mennyire állja meg helyét egyik vagy másik elképzelésük. Egyiküknek például a harmadik csakrájába zártan a következő hiedelem élt: „Engem senki nem szeret, nekem senki nem ad esélyt az életben.” Amikor rámutattam, hogy mit hisz, és hogy meggyőződését meg kéne változtatnia, azonnal védekezésbe csapott át, mondván: „Nekem, megváltoztatni? De hisz az egész nem az én hibám! Nem én akarom így a dolgokat: egész egyszerűen ilyen az életem. Mindaz, ami nap nap után történik velem, csak az bizonyítja, hogy igazam van.” Annyira védte a meggyőződését, annyira ragaszkodott az áldozatszerephez, hogy csak nagy nehezen sikerült szót értenem vele.

Megpróbáltam elmagyarázni ennek a bizonyos illetőnek, hogy az élet a vonzás törvénye értelmében újból és újból igazolni akarja azt, amiben hisz. Hogy ami benne van, kívülről is azt fogja magához vonzani. Ismervén őt, rávilágítottam, hogy problémája valódi gyökerei a múltjába nyúlnak vissza: azokra az emberekre dühös, azokra haragszik, akik annak idején igazságtalanul bántak vele. Közöltem, hogy meg kéne változtatnia a hitét, el kellene engednie a hozzá kötődő, régi érzelmeket, és el kéne jutnia a megbocsátásig. A beszélgetés végén egyetlen dolgot volt hajlandó elfogadni: „Jó, hajlandó vagyok kigyomlálni magamból ezt a hiedelmet, de meglátja, nem fog használni semmit. Úgyis nekem lesz igazam!” Próbáltam vele dolgozni azokon az érzelmeken, amelyek nem engedték felszabadulni meggyőződését, de teljesen ellenállt, folyton azt bizonygatta, hogy volt felesége megcsalta őt, ezért jogosnak érezte sértettségét és haragját, és azt várta, hogy a nő igazat adjon neki. Nem tudtam vele, mint kezdeni, tiszteletben kellett tartanom a szabad akaratát.

Ha valaki ténylegesen meg szeretne gyógyulni, és pozitívabb jövőt építeni magának, akkor akarnia kell elengedni a múltat.

Persze nem minden meggyőződés elengedésének a megbocsátás a kulcsa, de a fenti páciensemmel kapcsolatos történet épp ezt példázza:

A hiedelem kitisztításához a következőkre van szükség:

1. Tudatosítaniuk kell magukban a meggyőződésüket.

2. El kell fogadniuk, hogy a meggyőződésük csak egy meggyőződés, és nem azonos az igazsággal.

3. Akarniuk kell elengedni a hiedelmünket.

4. Meg kell engedniük maguknak, hogy átéljék és elengedjék a hiedelemhez kötődő érzelmeket is.

5. Felelősséget kell vállalniuk önnön valóságuk megteremtéséért, hogy ne legyenek többé áldozatok.

6. El kell tudniuk képzelni hiedelmükkel szemben egy személyiségüket nem korlátozó, egészséges alternatívát.

7. El kell sajátítaniuk egy módszert, amelynek a segítségével megszabadulhatnak régi meggyőződésüktől.

A következőket szeretném elmagyarázni, miben tér el egymástól az ítélet, a vélemény, valaminek az előnybe részesítése, illetve bármilyen előjelű megkülönböztetés. E területen ugyan is még a szellemi útkeresők között is sok nézetkülönbséget és forgalmi zavart tapasztalok.

Az ítélet egy másik személyre irányuló, róla, esetleg önmagunkról, alkotott gondolat kivetítése, amellyel tagadjuk az illető lényegének értékét.

Az ítéletben úgy jelenik meg a másik vagy éppenséggel mi magunk, mint egy nem szeretett, értéktelen dolog. Ha például azt gondoljuk vagy mondjuk valakiről, hogy „az csak egy konok, önfejű pacák”, akkor azzal szó szerint azzal azonosítjuk az illetőt, mint amit mondunk vagy gondolunk róla. Tagadjuk a személy lényegi valójának értékét, és csakis magatartása vagy viselkedése alapján ragasztjuk rá a címkénket, az ítéletet.

Ha ugyanakkor az illetővel szembeni érzéseinket a következő szavakkal fejezzük ki: „bizonytalanak, frusztráltnak és mérgesnek érzem magam, amikor olyan konokul viselkedik, és ezt egyáltalán nem szeretem”, akkor a véleményünket nyilvánítjuk ki arról, ahogyan a másik viselkedését érzékeljük. Ha ehhez még azt is hozzátesszük vagy gondoljuk, hogy „nem érzem biztonságban magam mellette, nem érzem, hogy tisztelne engem, ezért úgy döntök, hogy többé nem szeretnék időt tölteni vele”, akkor valamit előnyben részesítünk valami mással szemben, azaz a megkülönböztetést használjuk.

Nagyon fontos észben tartanunk, hogy szellemileg felelősek vagyunk azért, hogy se magunkat se másokat, soha semmiért ne ítéljünk el.

Hiszen minden szellem, avagy megtestesült lélek a maga fejlődési útját járja, ezért senkit sem bélyegezhetünk meg, senkit sem ítélhetünk el vagy tagadhatjuk meg a benne – vagy esetleg éppen önmagunkban – rejlő értékeket. Azért ugyanakkor igenis felelősséggel tartozunk, hogy megkülönböztetőképességünk birtokában válasszunk bizonyos élethelyzetek között, gondoskodván magunkról, elkerülve az áldozatszerepet. Ha valakiről tudjuk, hogy rendszeresen megbízhatatlanul, tiszteletlenül vagy sértő módon viselkedik, el kell tudnunk dönteni, milyen fokú kapcsolat fenntartására vágyunk – már ha vágyunk egyáltalán – az illetővel.

Ezzel nem tagadjuk meg annak lehetőségét, hogy az illető megváltozhat, fejlődhet, egyszerűen csak megválasztjuk, hogy az adott pillanatban, mennyire van szükségünk a vele való kapcsolatra.

Egy alkalommal, úgy kilenc-tíz éve egy kaliforniai termálfürdő medencéjében ücsörögtem éppen, meditálni próbáltam, amikor egy meglehetősen lármás és zsémbes lépett be a vízbe. Csukva tartottam a szemem, és magamban átkozódni kezdtem, hogyan is engedhetnek ennyire ellenszenves, földhözragadt embereket a medence közelébe. Miért nincs vajon a magamfajta érzékeny, szellemiekre fogékony, csöndes emberekre korlátozva a belépés? Minél hangosabban morgolódott a fickó, minél utálatosabban viselkedett, annál elítélőbben és arrogánsabban reagáltam. Ám ekkor hirtelen tisztán hallottam egy férfihangot a fejemben: „Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltetek!” Mondanom sem kellett, ettől rögtön észhez tértem és lecsillapodtam. A következő kérés fogalmazódott meg bennem: „Segíts, hadd lássam őt másként! Mit tehetek ennek érdekében!”

A Nagy Fehér Testvériség tagja, aki hozzám szólt, erre így felelt: „Képzelj el egy teljes kört. Minden jellemvonásod, személyes azonosságtudatod és viselkedésmintád fejlődési folyamatot jár be, a kör 0. fokától-a-360. fokáig. Hogy mondjak egy példát, a másokra és környezetedre való érzékenység terén te körülbelül a 280. foknál tartasz, az az illető pedig, akit olyan hevesen elítélsz, valahol a 40. fok környékén. Ennek ellenére a kettőtök közötti különbség látszatát csupán az okozza, hogy a te tudatod a téridő valóságában gyökerezik. Szellemi szinten azonban, ahol a tér és az idő korlátai megszűnnek, az adott erényből mindketten a teljes 360 fokos kört birtokoljátok, azaz egyenlőek vagytok. Valószínűleg itt, a Földön térben és időben ágyazottan nem fogtok közelebbi ismeretségbe keveredni egymással, mert ebben az életetekben fejlettségi fokotok összeegyeztethetetlen. De igazából akkor is egyenlőnek kell látnod őt magaddal, és tiszteletben kell tartanod a benne lévő szellemi értéket, legfeljebb hozhatsz olyan döntést, hogy nem töltesz vele együtt egy percet sem.”

Köszönetet mondtam a Barátnak az értékes tanításért. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném a szavait, annál is inkább, mert azóta is hasznát veszem, ha hasonló helyzetbe kerülök. Különbséget kell tudnunk tenni a különböző értékek között, és tudnunk kell választani, kivel és milyen szoros kapcsolatot alakítunk ki.

Vannak emberek, akik velünk egy hullámhosszon rezegnek, és vannak, akikkel semmilyen kapcsolódási pontot nem találunk.

Az, hogy a rezgések és az összeférhetőség alapján egyeseket előnyben részesítünk másokkal szemben, teljesen természetes dolog. Csak arra kell odafigyelnünk, hogy másokkal való kompatibilitásunk fejlettségi foka nem feltétlenül azonos lelki vonzalmunkkal valaki iránt. Előfordulhat, hogy valakihez karmikus szálak vonzanak lelkileg, csakis azért, hogy a mindennapi életben megtapasztaljuk, mennyire fájdalmas és kellemetlen elviselni őt, hogy mennyire nem illünk össze vele.

Nekem is volt egy kapcsolatom, egy férfivel, aki azt vetette a szememre, hogy én vádolom, elítélem, és nem kezelem őt egyenrangúként, csak mert meg mertem mondani neki, hogy sosem tartja be a szavát, és igazamat példák hosszú sorával tudtam alátámasztani. Azt is elmagyaráztam, hogy ettől a viselkedéstől én rosszul érzem magam. Minden alkalommal, amikor a sérelmeimnek hangot adtam, vagy szerettem volna megvitatni valamit, amit működésképtelennek láttam a kapcsolatunkban, ezt a visszajelzést kaptam tőle, mire rendszerint sírva fakadtam, bűntudatom támadt, és próbáltam még megértőbb és szeretetteljesebb lenni vele szemben. Persze, rossz érzéseim ettől még megmaradtak.

Egy szép napon, amikor éppen hasonló jelenetre került sor közöttünk, Mihály Arkangyal lágyan a fülembe súgta a következőket: „Amorah, az illető azzal manipulál és irányít téged, hogy visszatartja a szeretetét, és bűntudatot kelt benned a vádaskodásaival. Jogod van hozzá, hogy ki mondd, ami bánt. Ha valaki rosszul bánik veled, felelős vagy azért, hogy kiállj magadért, és ne hagyd, hogy a dolgok változatlanul folytatódjanak. Ha kimondod, ami benned van, az még nem vádaskodás, csak használd a megkülönböztetőképességedet, és légy tudatában, hogy szellemi szinten akkor is egyenlőek vagytok, ha belőle jobbára a lázadó és büntető kisgyermek szól, te pedig egy felnőtt nő vagy.

Itt, a Földön, anyagi viszonyok közepette egyszerűen nem vagytok azonos fejlettségi és érettségi fokon. Fontos, hogy ezt a tényt bűntudat nélkül elfogadd, és ne hibáztasd magad azért, mert észreveszed helytelen cselekedeteit és negatív viselkedésmintáit.”

Az efféle leckék hihetetlenül tanulságosak tudnak lenni a szellemi úton. Ahhoz, hogy barátságok és párkapcsolatok sorsáról értelmesen és szeretetteljesen tudjunk dönteni, nem csak azt kell figyelembe vennünk, hogy milyen lelki kapocs fűz egy-egy személyhez, vagy hogy a másikat milyen szellemi szándékok vezérlik. Az emberek mindennapos cselekedeteinek minőségét és különböző élethelyzetekre adott válaszreakcióikat is meg kell vizsgálnunk. Ha azt tapasztaljuk, hogy szellemi ideáljaikat nem képesek átültetni a gyakorlatba, ha nem akarják vagy nem tudják megtartani azt, amit ígérnek, ha nem bánnak velünk tisztelettel és becsületesen, akkor meg kell hoznunk a magunk döntését arról, hogy milyen természetű viszonyt szeretnénk – ha egyáltalán szeretnénk –fenntartani velük.

Perfekcionista képzeteink

Perfekcionista képzeteink akkor születnek bennünk, ha egy ideált vagy egy elérendő célt abszolutizálunk.

A helyzet általában az, hogy ha az ember életével nem valósítja meg ideáljait és céljait, akkor azoknak a szemetesévé válik. Vegyünk egy példát! Tegyük fel, hogy valakinek az az ideálja, hogy könyörületes és megértő legyen. Na mármost, ha az illető ezek után vádolja vagy szégyelli magát, mert szellemi törekvését, hogy valóban könyörületessé és megértővé váljon, időnként hiányosnak érzi, akkor sosem fogja elérni célját. Ha valamin dühbe gurul, vagy ítélkezik valami felett ahelyett, hogy sikerülne a megbocsátást és a megértést gyakorolnia, azt olyan súlyos kudarcnak éli meg, hogy depresszióssá válik, elszégyelli és megbünteti magát. Sokkal helyénvalóbb hozzáállás lenne azonban, ha tudatosítaná a helytelen viselkedésmódot, és ítélkezés nélkül átalakítaná azt.

Egyszer régen olyan mély depresszióba estem, hogy már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott, ezért felkerestem egy volt tanáromat, egy médiumot, hogy segítsen kigyógyulni a bajomból. Azt tudtam, hogy igazából úgy sem követnék el öngyilkosságot, de már nem láttam a kiutat a negatív érzelmi állapotomból. Amikor a hölgy transzba esett így szólt: „Nem csoda, hogy az öngyilkosságon gondolkodsz. Annyi perfekcionista képzet él benned – ott világítanak minden csakrádba, olyanok is, amit magad teremtettél, és olyanok is, amiket mások, de te elvárásként magadra vetted őket –, hogy már egyiknek sem tudsz megfelelni, ezért úgy döntöttél, hogy végleg feladod.” Ezután másfél órán keresztül mást sem csináltunk, csak próbáltuk beazonosítani minél több bennem élő perfekcionista képzetet, és elkezdtük kitisztítani azokat, amelyek másoktól eredtek. Már ez a más fél órás foglalkozás is elég volt, hogy újra boldognak érezzem magam és nevetni tudjak.

Ahhoz, hogy kioldjuk ezeket magunkból nézzük meg életünk azon területeit, amivel elégedetlenek vagyunk magunkkal, szégyenkezünk vagy kudarcélményünk vagy velük kapcsolatban.

Ezután keressük meg azokat a perfekcionista képzeteinket, amelyek szerint valamilyenek kellene lennünk[és dolgozunk ezekkel]. [Gondoljuk át őket, figyeljük meg, hogy milyen érzés társul ezekkel, szűrjük le belőlük a tapasztalatot, lényesítsük át magunkban, bocsássunk meg, ha kell, majd engedjük őket elmenni/felszabadulni.]

Gondolatforma

A gondolat forma, nem más mint egy összetett szerkezetű valami, ami előző vagy mostani életek képzeteiből, hiedelmeiből, ítéleteiből és/vagy perfekcionista képzeteiből tevődik össze, egyetlen központi téma, mint mag köré csoportosulva. Ha tisztánlátásba van szerencsém ilyen gondolatformát beazonosítani, az olyannak tűnik előttem, mint egy orsó, amelyre jó szorosan különböző gondolatok, hiedelmek, és/vagy közönséges témát illető, de érzelmileg, energetikailag igen erős töltettel rendelkező élettapasztalati képek vannak feltekeredve. Az egyik szál a másikba fonódik – úgy csévélődnek az orsóra, mint a videokazetta szalagja. Egy efféle gondolatforma olyan erős töltetűvé is válhat, hogy azt már egyenesen „gondolatformalénynek” nevezem, aki akár az irányítást is átveheti életünk bizonyos területei felett, megakadályozva ezzel a szellemi fejlődésünket.

Volt egyszer egy páciensem, akinek egy olyan gondolatformalénye volt, aki azt hitette el vele, hogy ha nem uralkodhat a nőkön abba belehal. Természetesen mást sem tett, csak szenvedett saját teremtménye karjai között: hol aktuális párja elvesztésétől rettegett, hol hárított minden intim közeledést. Gondolatformalénye rengeteg téves hiedelemből és ítéletből tevődött össze. Néhányat felsorolok, hogy ki-ki képet kapjon egy ilyen lény lehetséges felépítéséről. Íme:

1. Ha nem szerzem meg egy nő (vagy férfi) szerelmét, ha nem rabolom el fényét, hogy abba én magam sütkérezhessem, abba belehalok, mert nekem nincs elég.

2. Képtelen vagyok megmenteni magam.

3. Bármi, amit önnön megmentésem érdekében kénytelen vagyok megtenni, jogos, még akkor is, ha azzal másokat tönkreteszek vagy kiszipolyozok.

4. Csak és kizárólag akkor leszek boldog, ha szexuálisan uralhatok egy nőt( vagy férfit), ha elérem, hogy csak engem akarjon, és azután visszatartom magam tőle.

5. El kell érnem, hogy a nő(vagy férfi) alkalmatlannak, nemkívánatosnak és kielégítetlenek érezze magát, mert akkor szüksége lesz rám.

6. Az egyetlen hatalom, ami kielégít az abszolút hatalom.

7. Minden áron el kell rejtenem, hogy ki vagyok valójában, félre kell vezetnem, és manipulálnom kell másokat, hogy a szükségleteim kielégüljenek.

8. Ha sajnáltatom magam egy nő előtt, hogy meg akarjon menteni, azzal megszerezhetem magamnak.

9. Soha senki nem fog megadásra kényszeríteni. Erősebb és hatalmasabb vagyok a szeretetnél és ezt be is fogom bizonyítani!

Az egész gondolatforma magvát egy régebbi életből származó, feldolgozatlan élmény képe alkotta, amikor a férfi felesége, akit pedig rajongásig szeretet, elhagyta őt valaki más kedvéért. Akkor az illető megesküdött, hogy soha többé nem engedi meg magának, hogy szeressen valakit vagy megbízzon másokba. Megfogadta, hogy attól kezdve minden nőt boldogtalanná tesz, megbüntet, amiért akkori felesége úgy elbánt vele. Még arról is meggyőzte magát, hogy a gyűlölet erősebb és hatalmasabb, mint a szeretet, ezért attól fogva a gyűlöletet választotta.

Ezek a haragba, sértettségbe és bosszúvágyba fogant eskük és fogadalmak aztán életeken keresztül vele maradtak, és a gondolatforma minden egyes újabb élet során egyre nagyobbra és nagyobbra hízott. Amikor én találkoztam a férfival, addigra gondolatformalénye már az egész alsó testét áthatotta és irányította, mintha csak egy démon szállta volna meg. A gondolatformalénynek megvolt a maga hangja és akarata, hangosabb és erősebb volt, mint az illető saját fénye, és „hétszerte rondább” volt, ahogyan azt a mesékbe mondanánk.

És ez még nem minden. Ez a bizonyos gondolatformalény további elemeket is tartalmazott, de azt hiszem, ennyi felsorolást is elég volt ahhoz, hogy megértsék, miről van szó. Szerencsére azért nem minden gondolatforma hízik meg ekkorára, de jobb mihamarabb tudatosítani meglétüket, hogy még időben kezelhessük őket.

Azt sajnos nem tudom (pontról-pontra) megmondani, hogy önök, hogyan azonosítsák be saját gondolatformáikat, hacsak nem tisztánlátók vagy tisztánhallók, azaz látják saját magukban vagy üzeneteket kapnak róluk. De ahogy egyre fejlődnek és növekszenek, szellemi segítőik fokozatosan rávezethetik önöket; álmok vagy hirtelen ráébredések formájában tudatosulhatnak esetleg gondolatformáik, amelyek hatást gyakorolnak életük bizonyos területeire. Ha jó az álommemóriájuk, lefekvéskor fogalmazzanak meg egy kérést, hogy a felébredést megelőző utolsó álmuk egy esetleges kipucolandó gondolatforma témáját tükrözze. Ha ezek után sikerül úgy ébredniük, hogy emlékeznek az álomra, mélyedjenek el meditációban, és kérjék meg az égieket, hadd láthassák vagy hallhassák meg a gondolatforma összetevőit. Attól kezdve, hogy összeállt a lista, már tudják, mi a teendő.

(kivonat- Amorah Quan Yin - Plejádok Fényküldöttei című könyvéből)