Reinkarnációs drámák
2018-10-29
Te készíted a díszleteket, a helyszíneket, az eseményeket; tulajdonképpen te vagy a szerző, a producer és a teljes produkció főszereplője – te és mindenki más, aki szerepet kap benne
Kép forrása: Pinterest.com
Környezetedben sokkal több minden van, mint gondolod. A környezet a mindennapi fizikai létedben azoknak a dolgoknak az együttese, amelyekkel jelenleg kapcsolatban állsz. Tekintsd jelenlegi Énedet úgy, mintha színész volna egy színdarabban.
A hasonlat korántsem új, de használható. A cselekmény a huszonegyedik században játszódik. Te készíted a díszleteket, a helyszíneket, az eseményeket; tulajdonképpen te vagy a szerző, a producer és a teljes produkció főszereplője – te és mindenki más, aki szerepet kap benne.
Fókuszodat viszont annyira a szerepedre koncentrálod, annyira elvarázsol az általad teremtett valóság, hogy szinte transzba ejtenek az adott szerepre ható problémák, kihívások, remények, bánatok. Már el is felejtetted, hogy mindez a saját alkotásod. Egy nagy intenzitással kibontakozó dráma, tele örömmel és tragédiával – ehhez lehetne hasonlítani jelenlegi életedet, jelenlegi környezetedet – a tiédet és mindenki másét is.
Csakhogy történnek közben más drámák is, ezzel egy időben, és ezekben szintén el kell játszanod a szerepedet. Ezeknek is megvannak a maguk díszletei. Cselekményük más-más történelmi korban játszódik. Az egyiknek ez lehetne a címe: “Élet a Kr. u. tizenkettedik században”. A másiknak ez: “Élet a tizennyolcadik században”, vagy “Kr. e. 500-ban”, vagy “Kr. u. 3000-ben”. Ezeket a darabokat is te írod, és te játszol bennük. Azok a díszletek is a te környezetedet jelképezik – a környezetet, amely teljes személyiségedet körülveszi.
Most csak arról a részedről beszélek, amelyik ebben a bizonyos időjátékban működik; teljes személyiségednek ez a része kizárólag erre a drámára koncertrálja figyelmét, olyannyira, hogy nem is vagy tudatában a többi drámának, amelyekben ugyancsak játszod a szerepedet. Nem fogod fel saját sokdimenziós valóságodat, ennélfogva furcsának, sőt hihetetlennek véled, amikor azt mondom: élhetsz egyszerre több életet. Nehéz elhinned, hogy egy időben két különböző helyen tartózkodj, azt pedig még nehezebb, hogy egyszerre két vagy több időben, évszázadban.
Egyszerűen kifejezve: az idő nem pillanatok sorából áll össze. A szavak, amelyeket kiejtesz, a cselekedetek, amelyeket végrehajtasz, látszólag az időben történnek, mint ahogy a szék vagy az asztal látszólag teret foglal el. Ezek a látszatok azonban annak a bonyolult díszletrendszernek a részét képezik, amelyet “előzőleg” állítottál fel, és a színdarabban ezeket valóságosnak kell elfogadnod.
Délután négy óra – ez például nagyon kézenfekvő viszonyítási pont. Azt mondhatod a barátodnak: “Találkozzunk négykor a sarkon”, vagy egy vendéglőben, hogy beszélgessünk, meguzsonnázzunk. A barátod pontosan tudni fogja, hol és mikor talál meg. Ez annak ellenére megtörténik, hogy a délután négy óra alapvetően nem jelent semmit; csupán egy megállapodás – gentlemen’s agreement, ha úgy tetszik. Ha este kilenckor a színházban ülsz, de a darab cselekménye a reggeli órákban játszódik, és a szereplők reggeliznek a színpadon, elfogadod a darab szerinti időmeghatározást. Hajlandó vagy úgy tenni, mintha reggel volna.
Jelenleg mindannyian szereplői vagytok egy sokkal nagyobb produkciónak, amelyben meg kell állapodnotok bizonyos alapfeltevésekben – ezek képezik a keretet, amelyben a darab lejátszódhat. Ilyen feltevés például, hogy az idő egymást követő pillanatok sorozatából áll; hogy a tárgyi világ a ti kreativitásotoktól és érzékelésetektől teljesen függetlenül létezik; hogy be vagytok zárva a testbe, holott azt úgy öltöttétek magatokra, mint egy ruhát; hogy a tér és az idő korlátok közé zár benneteket.
Az ugyanilyen okokból elfogadott egyéb feltevések közé tartozik, hogy minden érzékelés a fizikai érzékszerveken keresztül történik, hogy minden információ kívülről érkezik, belülről nem származhat információ. Ennélfogva arra kényszerültök, hogy intenzíven koncentráljatok a darab cselekményére. Mármost ezek a különféle színdarabok, ezek a kreatív, kosztümös előadások jelentik azt a fogalmat, amit ti reinkarnációs életeknek neveznétek.
Ezek alapvetően egyszerre léteznek. Azok, akik még mindig szerepelnek ezekben a reinkarnációknak nevezett, rendkívül bonyolult passiójáték-szemináriumokban, nehezen tudnak túllátni rajta. Néhányan, akik éppen két produkció között pihenőidejüket töltik, megpróbálnak kommunikálni azokkal, akik még a színpadon vannak, de hát ők is ott vannak, hogy úgy mondjam, a kulisszák mögött, és csak egy bizonyos távolságig látnak el.
A drámák látszólag folyamatosan zajlanak, egyik a másik után, ezért az ilyesfajta kommunikáció tovább erősíti a tévhitet, hogy az idő pillanatok sorozatából áll, amely folytonos vonalként halad a felfoghatatlan kezdettől az ugyancsak felfoghatatlan vég felé.
Ez oda vezet, hogy csak nagyon korlátozott fejlődésben tudtok gondolkodni, mind az egyén, mind az emberiség egésze tekintetében. Így gondolkodtok – mármint azok, akik egyáltalán elfogadják a reinkarnációt -: “Hát, azért az emberiség csak fejlődött valamit a középkor óta”, bár nagyon féltek attól, hogy hátha mégsem. Vagy a technikai haladással kapcsolatban kijelenthetitek: “Ebben legalább nagy előrelépéseket tettünk”.
Mosolyogva elgondolkodhattok magatokban, milyen fura volna egy római szenátort elképzelni, amint megafonon át intézi szónoklatát a tömegekhez, vagy a gyerekeit, miközben tévén nézik a papa beszédét. De mindez erősen félrevezető. A fejlődés nem létezik abban a formában, ahogyan képzelitek, éppúgy, mint ahogy az idő sem.
Minden színdarabban – egyénileg és a teljes emberiség számára is – különböző problémák merülnek fel. A fejlődés azon mérhető, hogy milyen módon oldódnak meg – vagy sem – ezek a problémák. Bizonyos korokban hatalmas előrelépések történtek ebben a tekintetben. Végbementek például nagy jelentőségű fordulatok, amelyeket ti a magatok szemszögéből egyáltalán nem is tekintenétek fejlődésnek.
Általánosságban szólva némelyik darabban a színészek mind egy-egy apró részproblémával bíbelődnek, de ezek mind részei egy nagy problémának, amelyet magának a darabnak kell megoldania.
A fejlődésnek tehát nincs semmi köze az időhöz, csak a spirituális, lelki fókuszhoz. Minden dráma tökéletesen különbözik az összes többitől. Nem helyes tehát azt feltételezni, hogy jelenlegi életed cselekedeteit valamely korábbi életed okozza, vagy hogy ebben az életben szenveded el a büntetést egy korábbi élet bűneiért. Azonnali kommunikáció és azonnali – ha úgy tetszik – visszacsatolási rendszer működik.
A színdaraboknak persze céljuk is van. A többdimenziós személyiség ezekben tanulja meg saját cselekedeteit. Pózok, viselkedésminták, szemléletmódok végtelen variációját próbálja ki, és végeredményként megváltoztat másokat.
Kép forrása: Pinterest.com
Forrás: Rejtélyek szigete / Jane Roberts Seth könyve című munkája alapján - http://rejtelyekszigete.com/