A fájdalomtest

 Kép forrása: Pinterest.com

A legtöbb ember gondolkodása akaratlan, automatikus és ismétlődő. Nem több, mint egyfajta mentális „zizegés”, és nem szolgál valódi célt. Valójában nem is gondolkozol, a gondolkozás történik veled. A „gondolkodom” állítás ugyanis akarást tartalmaz. Feltételezi, hogy beleszólásod van a dologba, hogy részedről ott a döntés lehetősége. A legtöbb ember esetében azonban még nem ez a helyzet. A „gondolkodom” ugyanis olyan hamis állítás, mint azt mondani „emésztek” vagy „keringetem a véremet”. Az emésztés történik, a vérkeringés történik, a gondolkodás történik.


A fejben szóló hang önálló életet él. A legtöbb ember e hang kiszolgáltatottja; őket lényegében „megszállta” a gondolat, megszállta az elme. És mivel az elmét a múlt kondicionálta, ezért arra kényszerülsz, hogy újra és újra előadd a múltat. A keleti terminológiában ez a karma. Ha azonosulsz ezzel a hanggal, akkor erről mit sem tudsz. Ha tudnál róla, akkor már nem lennél „megszállott”, hiszen igazi megszállottságról csak akkor beszélhetünk, amikor a megszálló lényt önmagadnak hiszed, más szóval: amikor azzá válsz.


Évezredeken át az emberiség egyre nagyobb mértékben vált az elme megszállottjává, nem ismerve fel a megszálló entitás „nem-én-ségét”. Az elmével történt teljes azonosulás eredményeként megszületett az én téves tudata: az ego. Az ego sűrűsége attól függ, hogy te – a tudat – milyen mértékben azonosultál elméddel, a gondolkodásoddal. A gondolkodás csupán parányi aspektusa a tudat teljességének, valódi lényed teljességének.


Az elmével történő azonosulás mértéke emberenként különböző. Egyesek – ha csak rövid időszakokra is, de – olykor mentesek tőle, és az ezekben a pillanatokban megtapasztalt békesség, öröm és elevenség teszi az életüket élni érdemessé. Ezek a pillanatok egyúttal a kreativitás, a szeretet és az együttérzés megjelenésének az időszakai is. Mások folyamatosan az egós állapot csapdájába zártan élnek. Ők elidegenedtek maguktól, ahogy másoktól és a köröttük lévő világtól is. Ha rájuk nézel, láthatod arcukon a feszültséget, például a ráncba vont szemöldököt, vagy tekintetükben az ürességet, a merevséget. Figyelmük legnagyobb részét a gondolkodás emészti föl, ezért nem igazán látnak téged, és nem igazán figyelnek rád. Egyetlen szituációban sincsenek jelen, figyelmük vagy a múltban, vagy a jövőben jár, amik persze – gondolatformákként – csak az elmében léteznek. Vagy valamilyen eljátszott szerepükön keresztül lépnek veled kapcsolatba, s így nem önmaguk. A legtöbb ember elidegenedett valódi énjétől; egyesek oly mértékben, hogy viselkedésük és interakcióik hamisságát mindenki észreveszi, kivéve azokat, akik ugyanolyan hamisak és önmaguktól ugyanannyira elidegenedtek, mint ők.


Az elidegenedés azt jelenti, hogy semmilyen szituációban, illetve senkinek a társaságában – még a magadéban sem – érzed igazán jól és lazának magad. Folyton igyekszel „hazatalálni”, ám sohasem érzed magad otthon. A XX. század néhány kimagasló írója, például Franz Kafka, Albert Camus, T. S. Eliot és James Joyce fölismerte az elidegenedést, mint az emberi lét univerzális dilemmáját. Ők valószínűleg önmaguk mélyén érezték azt, és ezért voltak képesek a műveikben briliáns módon kifejezni. Megoldást már nem kínáltak föl. Érdemük, hogy megmutatták nekünk az emberi lét „kínos helyzetének” egyfajta reflexióját, hogy azt világosabban láthassuk. A „kellemetlenségen” történő felülemelkedéshez az első lépés: tisztán látni azt.


Az érzelem születése

A gondolatáramlás mellett – bár attól nem teljesen elkülönülve – létezik az ego egy másik dimenziója is: az érzelem. Ezzel nem azt állítom, hogy minden gondolkodás és érzés az egótól származik. Azok csupán akkor válnak egóvá, ha azonosulsz velük, és teljesen átveszik fölötted az irányítást. Más szóval: amikor belőlük „én” lesz.


Fizikai szervezetednek, tehát a testednek, megvan a maga intelligenciája, ahogy minden más életforma szervezetének is. Ez az intelligencia reagál arra, amit az elméd mond, reagál a gondolataidra. Az érzelem tehát a testnek az elmédre adott reakciója. A test intelligenciája természetesen elválaszthatatlan az egyetemes intelligenciától, valójában az univerzális értelem számtalan megnyilvánulásának az egyike. Az ad a fizikai szervezetedet alkotó atomok és molekulák közé időleges kohéziót, összetartó erőt. Az a test minden szervének működése mögött megbúvó szervező elv. Az irányítja az oxigén és az elfogyasztott étel energiává alakulását; a szívverést és a vérkeringést; az érzékszerveken át befutó információk idegi impulzusokká alakítását, hogy azok az agyba érkezve dekódolódhassanak, majd újra összeállítva a külső valóság koherens (összefüggő) belső képét adhassák. Mindezt, ahogy sok ezer egyéb, ezekkel egy időben zajló funkciót is, ez az értelem koordinálja tökéletesen. Nem te működteted a testedet. Az intelligencia működteti. A szervezet környezetre adott válaszreakciói is az ő feladatkörébe tartoznak.


Ez minden életformára igaz. Ez ugyanaz az értelem, mint amelyik fizikai formába öntötte a növényt, majd azt követően a növényből előbújó virágként is megnyilvánul; virágként, ami reggel kinyitja szirmait, hogy befogadja a napsugarakat, majd este bezárja őket. Ez ugyanaz az intelligencia, amelyik Gaiaként, a Föld bolygót jelentő összetett élőlényként is manifesztálódik.


Ez az értelem idézi elő a szervezet bármilyen fenyegetésre vagy kihívásra adott, ösztönös reakcióit. Ez produkál az állatokban olyan reakciókat, amelyek hasonlítanak az emberi érzelmekhez: haragot, félelmet, élvezetet. Ezeket az ösztönös reakciókat az érzelem kezdetleges, ősi formáinak tekinthetjük. Bizonyos helyzetekben az emberi lények ugyanúgy tapasztalnak meg ösztönös reagálásokat, ahogy az állatok. Vészhelyzetben, amikor a szervezet életben maradása kerül veszélybe – a küzdelemre vagy a menekülésre való felkészülés részeként –, a szív gyorsabban ver, az izmok összehúzódnak, s a légzés felgyorsul. Ősi félelem. Sarokba szorítva az intenzív energia hirtelen hulláma olyan erőt kölcsönöz a testnek, amellyel az korábban nem rendelkezett. Ősi harag. Ezek az ösztönös reakciók az érzelmek rokonainak tűnnek, ám a szó valódi értelmében nem érzelmek. Az ösztönös reakció és az érzelem közti alapvető különbség a következő: az ösztönös reakció a test közvetlen válasza valamilyen külső helyzetre. Az érzelem viszont a test reakciója egy gondolatra.


Közvetetten ugyan egy érzelem is lehet valamilyen konkrét helyzetre vagy eseményre adott válasz, de az már a mentális értelmezés – a gondolat, tehát a jó és a rossz, a rokonszenves és az ellenszenves, az én és az enyém mentális fogalmainak – szűrőjén keresztül látott eseményre adott reakció lesz. Például valószínűleg nem érzel különösebb érzelmet, ha azt hallod, hogy valakinek ellopták a kocsiját. Ha azonban az a te autód, akkor már feltehetően zaklatottságot érzel. Elképesztő, mennyi érzelmet képes generálni egy olyan apró mentális fogalom, mint az „enyém”!


Bár a test rendkívül értelmes, mégsem tud különbséget tenni a valós helyzet és egy gondolat között. Minden gondolatra úgy reagál, mintha az valóság lenne. Nem tudja, hogy az csupán gondolat. A test számára egy aggodalmas, félelemmel teli gondolat azt jelenti, hogy „veszélyben vagyok”, és ennek megfelelően reagál, még akkor is, ha ekkor éppen a meleg, kényelmes ágyadban fekszel az éjszaka közepén. A szív szaporábban ver, az izmok összehúzódnak, a légzés felgyorsul. Energia gyűlik össze, de mivel a veszély csupán mentális kitaláció, ezért az energia nem vezetődik le. Egy része visszatáplálódik az elmébe, ami még szorongóbb gondolatot generál. A maradék energia mérgezővé válik, és akadályozza a test harmonikus működését.


Az érzelmek és az ego

Az ego nem csupán a megfigyeletlen elme – a fejedben szóló hang, amely úgy tesz, mintha ő te lennél –, hanem a megfigyeletlen érzelmek is, amelyek a test reakciói arra, amit a fejedben levő hang mond.


Láttuk már, hogy az egós hang többnyire milyen jellegű gondolkodásba merül, és szemügyre vettük az egós hang gondolati folyamatainak a – konkrét tartalomtól független – szerkezetéhez szorosan hozzá tartozó diszfunkcióját is. Ez a diszfunkciós gondolkodás az, amire a test negatív érzelemmel válaszol.


A fejben lévő hang elmond egy történetet, amit a test elhisz, és reagál rá. Ezek a reakciók az érzelmek. Ezek az érzelmek aztán energiát táplálnak vissza azokba a gondolatokba, amelyek a kezdeti érzelmet megteremtették. Ez a megvizsgálatlan gondolatok és érzelmek közt kialakult ördögi kör hozza létre az érzelmi gondolkodást és az érzelmi történetgyártást.


Az ego érzelmi összetevője emberenként más és más. Egyes egókban nagyobb, másokban kisebb. Az érzelmi reakciót kiváltó gondolatok néha olyan gyorsan jönnek, hogy az elmének még ideje sincs a megfogalmazásukra, a test máris – valamilyen érzelemmel – reagál rájuk, és az érzelem reakcióvá válik. Azok a gondolatok szóelőttes (preverbális) stádiumban léteznek, és kimondatlan, tudattalan feltevéseknek nevezhetjük őket. Forrásuk az illető múltbeli – általában kora gyermekkori – kondicionálása. Például „az emberekben nem lehet bízni” tudattalan feltevés élhet abban az emberben, akinek a kezdeti kapcsolatai (szüleivel, testvéreivel) nem voltak támogató jellegűek, azok nem ösztönözték őt bizalomra. Néhány további, gyakori tudattalan feltevés: „Senki sem becsül és értékel. Harcolnom kell az életben maradásomért. Sosincs elég pénzem. Az élet mindig cserben hagy. Nem érdemlek bőséget. Nem érdemlek szeretetet.” A tudattalan feltevések a testben érzelmeket generálnak, amik aztán elmetevékenységet és/vagy azonnali reakciókat gerjesztenek. Ily módon teremtik meg a személyes valóságodat.


Az ego hangja folyamatosan megszakítja a test természetes jóllét-állapotát. Minden emberi testre hatalmas feszültség és nyomás nehezedik, és nem azért, mert valami külső tényező fenyegetné. Az belülről, az elméből érkezik. A test nem tud mást tenni, mint hogy a hozzá kötődő egót alkotó valamennyi diszfunkcionális gondolatra reagál. Ily módon a szakadatlan és kényszeres gondolkozást negatív érzelmek sokasága kíséri.


Mi a negatív érzelem? Olyan emóció, ami mérgező a test számára, s felborítja a test egyensúlyi állapotát és harmonikus működését. Félelem, szorongás, harag, neheztelés, szomorúság, gyűlölet vagy intenzív ellenszenv, féltékenység és irigység. Ezek mind megszakítják a testben zajló energiaáramlást, befolyásolják a szív és az immunrendszer működését, az emésztést, a hormontermelést stb. Még a hivatalos, akadémikus medicina is, amelyik pedig igen keveset tud az ego működéséről, kezdi felismerni a negatív érzelmi állapotok és a testi betegségek közti kapcsolatot. A testre káros érzelmek azokat az embereket is megfertőzik, akikkel kapcsolatba kerülsz, és – közvetett módon, láncreakció révén – számtalan más, olyan embert is, akikkel sohasem találkozol. Létezik átfogó, általános fogalom az összes negatív érzelemre: boldogtalanság.


Vajon a pozitív érzelmek az elmondottal ellentétesen hatnak a testre? Tehát erősítik az immunrendszert, élénkítik és gyógyítják a testet? Igen, de különbséget kell tennünk az ego gerjesztette pozitív érzelmek, illetve azok a mélyebb érzelmek között, amelyek a Léttel való összekapcsolódottságod természetes állapotából sugároznak.


Az ego generálta pozitív érzések már eleve magukban hordozzák önmaguk ellentétét, amelyekbe gyorsan átalakulhatnak. Íme néhány példa: amit az ego szerelemnek nevez, az valójában „birtoklásosság” és addiktív (szenvedélybetegség jellegű) csüngés, ami egy másodperc alatt gyűlöletbe csaphat át. Egy közelgő esemény izgatott várása, ami a jövő ego általi túlértékelése, könnyen fordulhat annak ellenkezőjébe – lelombozódásba vagy csalódottságba –, ha az esemény véget ér, vagy ha az nem teljesítette az ego elvárásait. A dicséret és az elismerés egyik nap az életteliség és a boldogság érzését nyújtja; a kritika vagy a mellőzés hatására másnap már levertnek és boldogtalannak érzed magad. A fergeteges buli élvezete másnap reggelre sivárság- és másnaposságérzéssé alakul. Nem létezik jó rossz nélkül, nincs hegy völgy nélkül.


Az ego generálta érzések az elme külső tényezőkkel történő azonosulásából származnak, amelyek természetesen valamennyien labilisak, és bármely pillanatban megváltozhatnak. A mélyebb érzelmek valójában nem is igazán érzelmek, hanem a Lét állapotai. Az érzelmek az ellentétek világában léteznek. A Lét állapotait el lehet ugyan fedni, de ezeknek az állapotoknak nincs ellentétjük. Szeretetként, örömként és lelki békeként – valódi természeted részeiként – sugároznak bensődből.


Az emberi elméjű kacsa

A most hatalma című könyvemben megemlítettem a vadkacsákkal kapcsolatos megfigyelésemet. Ha két vadkacsa összekap – s a harc sohasem tart sokáig –, utána szétválnak, és ellenkező irányba elúsznak. Ezt követően mindkettő néhány erőteljest csap a szárnyával, hogy levezesse a harc kapcsán benne fölgyülemlett energiafölösleget, majd békésen tovább úszkál, mintha mi sem történt volna.


Ha a kacsának emberi elméje lenne, akkor gondolkodással és történetkreálással életben tartaná a harcot. Valószínűleg ez lenne a vadkacsa története: „Nem tudom elhinni, mit művelt az imént! Tizenöt centiméterre megközelített! Hát azt képzeli, hogy övé ez a tó?! Semmibe veszi a privát szférámat! Soha többé nem bízom meg benne! Legközelebb biztos valami mással fog próbálkozni, csak hogy bosszantson! Biztos vagyok benne, hogy máris forral valamit ellenem. De nem hagyom annyiban! Úgy megleckéztetem, hogy azt el nem felejti!” És az elme tovább és tovább szövi a meséit, és napok, hónapok vagy évek múlva is még mindig ezen gondolkozik, és erről beszél. Ami pedig a testet illeti, a harc folytatódik, és az energia, amit ezekre a gondolatokra reagálva a test termel: érzelem, ami aztán további gondolkodást generál. Ez válik az ego érzelmi gondolkodásává. Láthatod már, milyen problémás lenne a kacsa élete, ha emberi elmével rendelkezne. A legtöbb ember pontosan így él. Számára egyetlen helyzet vagy esemény sem ér igazán véget. Az elme és az elme alkotta „én és a történetem” tovább hajtja.


Eltévedt faj vagyunk. Minden természetes dolog, minden virág, fa és minden állat kulcsfontosságú leckét adhatna nekünk, ha megállnánk, néznénk őket, és figyelnénk rájuk. Kacsáink leckéje így szól: rázd meg a szárnyaidat! Lefordítva: ereszd szélnek a történetedet, és térj vissza az erő egyetlen helyéhez: a jelen pillanathoz!


A múlt cipelése

Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni, nem akarja letenni a múltat. Gyönyörűen szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.


A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt: „Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk!”


„A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?”


Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról, hogy milyen is az élet a bolygónkon élők többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen hatalmas súlyú terhét cipelik folyton.


A múlt emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett hibákból. Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak, csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé. Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió, ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és forma nélküli jelenlétet.


A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékből – folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll. Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel, bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az identitásukat.


Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek.


Megtehetjük azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévő fájdalomtestünket. Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy harminc évvel ezelőtt történt. Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor már maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink.


Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje van a múltnak?


Az egyedi és a közös

Az összes olyan negatív érzelem, amellyel megjelenése pillanatában nem nézünk teljesen szembe, hogy a maga valóságában lássuk, nem foszlik teljesen szét. Fájdalommaradékot hagy hátra.


Különösen a gyerekek találják az erősen negatív érzelmeket túl nyomasztónak ahhoz, hogy azokat kezelni tudják, és ezért hajlamosak megpróbálni nem érezni őket. Ha nincs mellettük olyan, teljesen tudatos felnőtt, aki szeretettel és együtt érző megértéssel segíti őket az érzelmükkel közvetlenül szembenézni, akkor a gyerek számára valóban az egyetlen lehetőség a „nem érezni” választása. Ezt a korai védekezési mechanizmust azonban sajnos többnyire felnőtt korára is megőrzi. Az érzelem felismeretlenül tovább él odabenn, és közvetett módon nyilvánul meg, például szorongásként, haragként, dührohamként, rosszkedvként, vagy akár testi betegségként. Egyes esetekben ez minden bensőséges kapcsolatot megakadályoz vagy elszabotál. A legtöbb pszichoterapeuta találkozott már olyan pácienssel, aki azt állította magáról, hogy tökéletesen boldog gyerekkora volt, s aztán idővel kiderült, hogy ennek történetesen épp az ellenkezője az igaz. Ezek az extrémebb esetek, ám tény, hogy senki sem élheti le a gyerekkorát úgy, hogy közben ne élne át érzelmi fájdalmat. Még ha mindkét szülőd megvilágosodott lenne, javarészt akkor is tudattalan világban nőnél fel.


Az összes olyan erős, negatív érzelem, amivel nem néztél teljesen szembe, amit nem fogadtál el, s utána nem eresztetted szélnek, olyan fájdalommaradékokat hagyott hátra, amelyek tested sejtjeiben élő energiamezővé álltak össze. Ez nem csak gyermekkori fájdalomból áll, hanem azokból a fájdalmas érzelmekből is, amelyek később, serdülőkorodban és felnőttkorodban adódtak hozzá, s amelyek nagy részét az ego hangja teremtette meg. Ez az az érzelmi fájdalom, ami elkerülhetetlenül útitársad lesz, ha életed alapja a hamis éntudat.


A régi, ám még mindig rendkívül eleven, szinte minden emberben ott élő érzelem energiamezeje: a fájdalomtest.


A fájdalomtest azonban nemcsak egyedi jellegű. Szerepet játszik benne az a fájdalom is, amit az emberiség történelme – a törzsi háborúk, a rabszolgaság, a fosztogatás, a megerőszakolás, a megkínzás és az erőszak egyéb formáinak a története – során számtalan ember átélt. Ez a fájdalom még mindig ott él az emberiség közös pszichéjében, és naponta gyarapszik; meggyőződhetsz róla, ha ma este megnézed a tévéhíradót, vagy ha megfigyeled az emberi kapcsolatokban zajló drámákat. A kollektív fájdalomtest valószínűleg bekódolódik minden emberi DNS-be, jóllehet, ezt még nem mutatták ki.


Minden újszülött, aki belép e világba, már érzelmi fájdalomtestet cipel. Némelyikük súlyosabbat, sűrűbbet, mint a többiek. A csecsemők egy része többnyire meglehetősen boldog. Más csecsemők viszont mintha tengernyi boldogtalanságot hordoznának magukban. Igaz ugyan, hogy egyes csöppségek sokszor azért sírnak, mert nem kapnak elegendő szeretetet és figyelmet, ám mások minden szemmel látható ok nélkül sírnak, mintha azt akarnák elérni, hogy minden köröttük levőt ugyanolyan boldogtalanná tegyenek, mint amilyenek ők. (Ezt gyakran sikerrel teszik.) Ők az emberi fájdalom súlyos, nagy adagjával érkeztek ebbe a világba. Más csecsemők azért sírnak gyakran, mert érzik anyjuk és apjuk negatív érzelmeinek a kisugárzását, s ez bennük fájdalmat okoz. Ez mellesleg a fájdalomtestüket is növeszti, hiszen szüleik fájdalomtestéből energiát szívnak magukba. De akármi is a konkrét helyzet, a gyermek fizikai testének növekedésével a fájdalomteste is gyarapszik.


A könnyű fájdalomtestű csöppség nem feltétlenül válik lelkileg „fejlettebb” férfivá vagy nővé, mint a sűrű, súlyos fájdalomtestű. Gyakran ennek épp az ellenkezője történik. A súlyos fájdalomtestű embereknek általában nagyobb az esélyük a spirituális fölébredésre, mint a viszonylag könnyű fájdalomtestűeknek. Jóllehet néhányuk a súlyos fájdalomtestük csapdájába zártan marad, sokuk azonban eljut egy olyan szintre, ahol már képtelen tovább élni a boldogtalanságával, s emiatt erős ösztönzést érez a felébredésre.


Vajon az emberiség közös tudatában miért olyan meghatározó kép Krisztus szenvedő testének, haláltusától eltorzult arcának és megannyi vérző sebének a látványa? Emberek milliói – különösen a középkorban – nem éreztek volna annyira mély rokonságot vele, ha bensőjükben valami nem rezonált volna azzal, ha azt tudattalanul nem saját belső valóságuk (fájdalomtestük) külső megjelenéseként látják. Ők még nem voltak elég tudatosak ahhoz, hogy azt közvetlenül magukban ismerjék fel, ám számukra a kép e tudatossá válási folyamat kezdetét jelentette. Tekinthetünk Krisztusra úgy, mint az archetipikus emberre, aki egyszerre testesíti meg a fájdalmat és a transzcendálás lehetőségét.


Hogyan újítja meg magát a fájdalomtest?

A fájdalomtest a legtöbb emberben benne élő, félig önrendelkező energiaforma; érzelemből álló entitás. Megvan a maga primitív értelme, amely egy ravasz állatéhoz hasonló, és intelligenciája elsődlegesen a saját életben maradására irányul. Mint minden életformának, időről időre neki is kell „táplálkoznia” – új energiához jutnia –, és az „étel”, amire önmaga újratöltéséhez szüksége van: olyan energia, amelyik összefér a sajátjával. Más szóval: olyan energia, ami az övéhez hasonló frekvencián rezeg. A fájdalomtest bármilyen, érzelmileg fájdalmas élményt táplálékként tud hasznosítani. Ezért virul a negatív gondolkodáson és a kapcsolati drámákon. A fájdalomtest: boldogtalanságfüggőség.


Mellbevágó élmény lehet, amikor először döbbensz rá, hogy van benned valami, ami időnként érzelmi negativitást, boldogtalanságot keres. Több tudatosság kell ahhoz, hogy ezt magadban észre vedd, mint hogy valaki másban meglásd. Amint a boldogtalanság átvette fölötted az irányítást, nemcsak hogy nem akarsz annak véget vetni, de még az is céloddá válik, hogy mások is olyan nyomorultul érezzék magukat, mint te, hogy az ő negatív érzelmi reakciójukból is „táplálkozhass”.


A legtöbb embernél a fájdalomtestnek létezik „alvó” és aktív stádiuma. Amikor alszik, könnyen el is felejted, hogy bensődben súlyos felhőt vagy alvó tűzhányót hurcolsz. (Hogy melyiket, az fájdalomtested energiamezejének jellegétől függ.) Hogy mennyi ideig marad alvó állapotában, az emberenként különböző. Leggyakrabban néhány hétig, de ez az időszak lehet néhány nap vagy akár több hónap is. Olykor a fájdalomtest néha évekig is „téli álmot alszik”, amíg valamilyen esemény föl nem ébreszti.


Hogyan „táplálkozik” fájdalomtested a gondolataidból?

A fájdalomtest akkor ébred fel alvó állapotából, amikor „megéhezik”, amikor elérkezik az idő, hogy magát újratöltse. Aktiválódását egy esemény is bármikor kiválthatja. A táplálkozásra készen álló fájdalomtest a legjelentéktelenebb eseményt is kiváltó ingerként használhatja: valaki mond vagy tesz valamit; de akár egy gondolat is lehet számára beindító hatású. Ha egyedül élsz, vagy abban az időszakban történetesen senki sincs a közeledben, akkor a fájdalomtest a gondolataidból táplálkozik. A gondolkodásod hirtelen mélyen negatívvá válik. Valószínűleg nem tudatosult benned, hogy közvetlenül a negatív gondolkodás beáramlása előtt elmédet érzelemhullám árasztotta el: sötét és súlyos hangulatként, szorongásként vagy tüzes haragként. Minden gondolat energia, és a fájdalomtest ekkor gondolataid energiájából táplálkozik. Ám akármilyen gondolatból nem tud „lakmározni”. Nem kell kivételesen érzékenynek lenned ahhoz, hogy észre vedd: a pozitív gondolat teljesen más érzéstónusú, mint a negatív gondolat. Az energia ugyanaz, ám más frekvencián rezeg. A boldog, pozitív gondolat a fájdalomtest számára emészthetetlen. Kizárólag negatív gondolatokon tud megélni, mert csak azok a negatív gondolatok kompatibilisak (összeférőek) az energiamezejével.


Valójában minden szakadatlan mozgásban levő, rezgő energiamező. A szék, amin ülsz, s a könyv, amit a kezedben tartasz, csupán azért tűnik szilárdnak és mozdulatlannak, mert érzékszerveid így észlelik az ő rezgésüket, más szóval: a molekulák, atomok, elektronok és szubatomi részecskék szakadatlan mozgását, amit te székként, könyvként, faként vagy testként percipiálsz (észlelsz). Amit fizikai anyagnak érzékelünk, az bizonyos frekvenciasávban rezgő (mozgó) energia. A gondolatok ugyanebből az energiából állnak, csak energiájuk magasabb frekvencián rezeg, mint az anyagé, ezért nem lehet azt látni vagy megérinteni. A gondolatoknak is megvan a maguk frekvenciasávja, amelynek alsó végén helyezkednek el a negatív, felső végén a pozitív gondolatok. A fájdalomtest rezgési frekvenciája a negatív gondolatokéval rezonál, ezért csak ezek képesek táplálni a fájdalomtestet.


A fájdalomtest esetében a szokásos menetrend (a gondolat érzelmet teremt) megfordul, legalábbis kezdetben. A fájdalomtestből származó érzelem gyorsan megszerzi a gondolkodásod feletti uralmat, és amint a fájdalomtest vette át elméd irányítását, gondolkodásod negatívvá válik. A fejedben szóló hang szomorú, szorongó vagy mérges történeteket fog mesélni: rólad, az életedről, más emberekről, a múltról, a jövőről vagy elképzelt eseményekről. A hang hibáztatni, vádolni, panaszkodni, képzelődni fog. Te pedig teljesen azonosulsz azzal, amit a hang mond, valamennyi eltorzított gondolatát elhiszed. Ezen a ponton vette kezdetét a boldogtalanságfüggőséged.


Nem arról van elsősorban szó, hogy ne tudnád leállítani negatív gondolataid láncolatát, hanem arról, hogy nem akarod leállítani. Azért nem, mert a fájdalomtest ekkor már rajtad keresztül él, úgy tesz, mintha ő te lennél. Márpedig a fájdalom a fájdalomtest számára élvezet. Mohón bezabál minden negatív gondolatot. Valójában a fejedben szokványosan szóló hang ekkor a fájdalomtest hangjává vált. Ő vette át a belső párbeszéd irányítását. Ördögi kör teremtődik tehát a fájdalomtest és a gondolkodásod között. Minden gondolat táplálja a fájdalomtestet, a fájdalomtest pedig további gondolatokat generál. Egy ponton aztán – néhány óra vagy akár néhány nap után – a fájdalomtest immár feltöltötte magát, és ezért visszatér alvó állapotába, hátrahagyva a lemerített szervezetet és testet, amelyik ekkor sokkal hajlamosabb a megbetegedésre. Ha mindez úgy hangzik, mintha holmi pszichés élősködőről beszélnék, jól hallod. A fájdalomtest ugyanis pontosan ez: lelki parazita.


Hogyan táplálkozik a fájdalomtest a drámából?

Ha tartózkodik a közeledben valaki, elsősorban a párod vagy egy közeli családtagod, akkor a fájdalomtest megpróbálja őt provokálni – megnyomni az ő megfelelő „gombját” –, hogy a kibontakozó drámából táplálkozni tudjon. A fájdalomtestek imádják a bensőséges kapcsolatokat és a családokat, mert táplálékuk javát onnan szerzik be. Nehéz ellenállni a másik fájdalomtestének, amikor az elhatározta, hogy téged reagálósdiba rángat bele. Ösztönösen ismeri a leggyengébb, a legsebezhetőbb pontjaidat. Ha elsőre nem jár sikerrel, akkor újra és újra próbálkozik. A fájdalomtest valójában nyers érzelem, ami további érzelmet akar. Az illető fájdalomtest föl kívánja ébreszteni a te fájdalomtestedet, hogy a kettő aztán kölcsönösen energetizálja egymást.


Számos kapcsolatban rendszeres időközönként erőszakos és romboló jellegű fájdalomtest-epizód zajlik le. Kisgyerekek számára szinte elviselhetetlenül fájdalmas látni és hallani azt az érzelmi erőszakot, amit szülei fájdalomtestei művelnek, mégis világszerte naponta több millió gyerek éli át ezt a számára rémálomnak számító élményt. Ez egyúttal az egyik legfőbb módja annak is, ahogy az emberi fájdalomtest nemzedékről nemzedékre továbbadódik. Minden egyes epizód után a partnerek kibékülnek, és egy ideig béke uralkodik köztük, de csak addig, amíg az ego azt hagyja.


Bőséges alkoholfogyasztás gyakran aktiválja a fájdalomtestet, különösen férfiak esetében, de egy-egy hölgynél is. Ha valaki berúg, akkor fájdalomteste eluralkodásával teljes személyiségváltozáson megy keresztül. A mélyen tudattalan ember, akinek a fájdalomteste szokásszerűen testi erőszak révén tölti fel magát, gyakran támad a házastársára vagy a gyerekeire. Amikor aztán kijózanodik, őszintén bánja tettét, és sokszor megígéri, hogy soha többé nem tesz ilyent, és ezt komolyan is gondolja. Az ekkor beszélő és ígéretet tevő személy azonban nem ugyanaz a lény, aki az erőszakot elköveti, ezért biztosra veheted, hogy a jelenet újra meg fog ismétlődni. Pontosabban: ameddig az illető nem válik jelenlevővé, nem ismeri fel önmagában a fájdalomtestet, és ily módon nem szünteti meg a vele való azonosulását. Egyes esetekben a pszichoterápia is segíthet, hogy ezt meg tudja tenni.


A legtöbb fájdalomtest fájdalmat okozni és elszenvedni is akar, de akadnak olyanok is, amelyek túlnyomórészt elkövetők, illetve amelyek inkább áldozatok. Azonban mindkét esetben táplálkoznak az erőszakból, akár érzelmi, akár testi erőszakról van szó. Egyes pároknál, ahol a két fél azt gondolja, hogy egymással „szerelembe estek”, valójában azért vonzódtak egymáshoz, mert a fájdalomtestük kiegészíti egymást. Az elkövető és az áldozat szerepe olykor már első találkozásukkor világosan elosztódik köztük. Némely házasság, amelyről azt gondolják, hogy a mennyben köttetett, valójában a pokolban köttetett.


Ha éltél valaha is egy fedél alatt macskával, tudod, hogy amikor alszik, olyankor is tudja, mi folyik körülötte, mert a legapróbb szokatlan zajra arra fordítja fejét (füleit), és a szemét esetleg résnyire ki is nyitja. Az alvó fájdalomtestek pontosan ugyanilyenek. Bizonyos szinten ébren vannak, készen arra, hogy a megfelelő kiváltó ingerre akcióba lendüljenek.


Bensőséges kapcsolatokban a fájdalomtestek gyakran elég okosak ahhoz, hogy addig meglapuljanak, amíg nem költöztök össze, és lehetőleg már alá is írtatok egy szerződést, amivel életetek hátralevő részére elköteleztétek magatokat, hogy együtt fogtok élni. Házasságkötéskor nem csak az adott férfihoz vagy nőhöz mész hozzá, hanem feleséged, illetve férjed fájdalomtestéhez is, ő pedig a tiédhez. Meglehetősen megrázó élmény lehet, amikor – talán néhány nappal a nászút vagy a lakásba történő beköltözésetek után – partnerednél egyszer csak totális személyiségváltást tapasztalsz. A hangja durvává vagy rikácsolóvá válik, ahogy vádol, hibáztat vagy üvölt veled, valószínűleg valami viszonylag jelentéktelen ügy kapcsán. Vagy teljesen visszahúzódik. „Mi a baj?” – kérdezed. „Semmi baj” – feleli. Ám a belőle intenzíven sugárzó ellenséges energia azt mondja: „Minden baj.” A szemébe nézve már nem látsz benne fényt. Mintha vastag fátyol ereszkedett volna rá, és az a lény, akit ismersz és szeretsz, aki korábban képes volt átragyogni az egóján, most teljesen homályba került. Úgy tűnik, hogy egy totálisan idegen ember néz vissza rád, s tekintetében gyűlöletet, ellenségességet, keserűséget vagy haragot látsz. Amikor szól hozzád, nem a házastársad vagy a partnered beszél, hanem – rajta keresztül – a fájdalomteste. Bármit is mond, az a fájdalomtest valóságverziója. Olyan realitás, amit teljesen eltorzít a félelem, az ellenségesség, a harag; és a vágy, hogy több fájdalmat okozzon és kapjon.


Ekkor tán elmerengsz: „Ez lenne partnerem valódi arca, amit korábban sohasem láttam? Nem követtem-e el borzasztó nagy hibát azzal, hogy őt választottam?” Ez természetesen nem a valódi arca, csupán a fájdalomtest, aki időnként megszállja őt. Nehéz lenne olyan partnert találni, aki egyáltalán nem cipel magában fájdalomtestet, ám talán bölcs döntés nem olyant választani, akinek kivételesen sűrű a fájdalomteste.


A sűrű fájdalomtestek

Egyes emberek olyan fájdalomtestet hordoznak magukban, amelyik sohasem alszik teljesen. Meglehet, mosolyognak és képesek udvariasan elbeszélgetni, ám nem kell ahhoz pszichikus képességgel rendelkezned, hogy érzékeld a bennük közvetlenül a felszín alatt kavargó boldogtalanságérzést, ami csak a következő olyan eseményre vár, amire reagálhat; a következő olyan emberre, akit hibáztathat vagy akivel összeütközhet; a következő olyan dologra, amivel kapcsolatban boldogtalan lehet. Az ilyem emberek fájdalomteste sohasem juthat elegendő „ételhez”, ők mindig éhesek. Ők fölnagyítják az ego ellenségigényét.


Reaktivitásuk révén a viszonylag kis jelentőségű ügyeket hatalmassá fújják föl, ahogy megpróbálnak másokat is bevonni a drámájukba, s ennek érdekében reagálásra késztetni. Némelyikük hosszúra nyúló és végső soron értelmetlen harcba vagy pereskedésbe keveredik szervezetekkel vagy magánszemélyekkel. Sokukat az exházastársukkal vagy expartnerükkel kapcsolatos kényszeres gyűlölet emészti. Nem tudva a magukban hurcolt fájdalomról és reakciójukról, a fájdalmat eseményekbe és helyzetekbe vetítik. Az éntudatosság teljes hiányában képtelenek megkülönböztetni az eseményt az arra adott reakciójuktól. Számukra a boldogtalanság, sőt maga a fájdalom is kívül van, az eseményben vagy a helyzetben. Belső állapotukkal kapcsolatos tudattalanságuk miatt még azt sem tudják, hogy mélyen boldogtalanok, hogy szenvednek.


Néha az ilyen sűrű fájdalomtesttel rendelkezők aktivistákká válnak, akik valamilyen ügyért harcolnak. Lehet, hogy valóban jó ügyért, és azzal kapcsolatban eleinte olykor eredményesek is; ám a szavaikba és tetteikbe beáramló negatív energia, és az ellenségek és konfliktusok iránti tudattalan igényük miatt az ügyükkel szemben idővel többnyire egyre nagyobb ellenállás generálódik. Végül általában a saját szervezetükön belül is ellenségeket teremtenek, mert bárhová is mennek, ott találnak okot arra, hogy rosszul érezzék magukat, s így a fájdalomtestük továbbra is pontosan azt találja, amit keres.


A szórakozás, a média és a fájdalomtest

Ha nem ismernéd jelenkori civilizációnkat, ha egy másik korból vagy bolygóról csöppennél ide, akkor az egyik dolog, ami megdöbbentene, hogy emberek milliói fizetnek azért, hogy láthassák, ahogy emberek gyilkolnak, egymásnak szenvedést okoznak, s ezt „szórakozásnak” nevezik és imádják.


Miért vonzanak az erőszakos filmek olyan hatalma nézőközönséget? Komplett iparág alakult, amelynek nagy része az emberiség boldogtalanságfüggőségét táplálja. Az emberek nyilvánvalóan azért nézik meg ezeket a filmeket, mert rosszul akarják magukat érezni. Mi az az emberekben, ami imádja rosszul érezni magát, és azt jónak mondja? Természetesen a fájdalomtest. A szórakoztatóipar nagy része ezt szolgálja ki. A reaktivitás, a negatív gondolkodás és a személyes dráma mellett a fájdalomtest tehát még a mozivászon és a tévéképernyő segítségével is megújítja magát. Fájdalomtestek írják és termelik ezeket a filmeket, és fájdalomtestek fizetnek azért, hogy megnézhessék őket.


Vajon minden esetben „rossz”, ha a tévéképernyőn és a mozi vetítővásznán erőszakot mutatnak be, és ha azt nézzük? Vajon minden ilyen erőszak a fájdalomtestet táplálja? Az emberiség jelenlegi evolúciós stádiumában az erőszak nemcsak mindenhol megtalálható, de még növekszik is, ahogy a kollektív fájdalomtest erősítő hatására a régi, egós tudatosság is intenzívebbé válik, mielőtt végül elkerülhetetlenül kimúlik. Ha a filmek szélesebb összefüggésében mutatják be az erőszakot; ha megmutatják annak eredetét és következményeit is; megmutatják, hogy az hogyan hat az áldozatra és az elkövetőre; megmutatják a mögötte rejlő és nemzedékről nemzedékre továbbadódó, kollektív tudattalanságot (az emberekben fájdalomtestként élő haragot és gyűlöletet), akkor azok a filmek az emberiség fölébredésében kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Ugyanis tükörként funkcionálnak, amiben az emberiség a saját őrültségét látja meg. Az, ami benned az őrültség őrült voltát felismeri (még akkor is, ha az a tiéd): az épelméjűség, az ébredő tudatosság; az elmebaj vége.


Léteznek ilyen filmek, és ezek nem táplálják a fájdalomtestet. A legjobb háborúellenes filmek olyan alkotások, amelyek a háború valóságát mutatják meg, s nem annak ragyogóvá „szidolozott” változatát. A fájdalomtest csak olyan filmből táplálkozhat, amelyikben az erőszakot normális vagy pláne kívánatos emberi viselkedésnek ábrázolják, vagy amelyik dicsőíti az agresszivitást azzal a kizárólagos céllal, hogy hatására a nézőben negatív érzelem generálódjon, s így a filmmel a fájdalomfüggő fájdalomtest – drogként – „belőhesse” magát.


A népszerű bulvársajtó elsősorban nem híreket ad el, hanem a fájdalomtest számára szolgáló érzelemtáplálékot. „Gaztett” és „Bestiák”, üvöltik a hatalmas betűkből kiszedett címek. A brit bulvársajtó kiemelkedő ebben. Irányítói pontosan tudják, hogy a negatív érzelem sokkal több lapot ad el, mint a hírek.


A hírmédiában – a televíziót is beleértve – megfigyelhető a tendencia, hogy egyre inkább a negatív hírekre „harapnak” rá. Minél rosszabbra fordulnak a dolgok, a hír közvetítői annál izgatottabbá válnak, és a negatív izgalmat sokszor maga a média generálja. A fájdalomtestek imádják ezt!


A kollektív női fájdalomtest

A fájdalomtest kollektív dimenziójában különféle alkotóelemek találhatók. A törzseknek, a nemzeteknek és faji csoportoknak mind megvan a maguk kollektív fájdalomteste. Némelyiküké súlyosabb, mint a többieké, és abból – kisebb-nagyobb mértékben – a törzs, a nemzet vagy a szóban forgó faji csoport minden tagja részesül.


Szinte valamennyi nő kiveszi részét a közös női fájdalomtestből, ami különösen a menstruációt közvetlenül megelőző időszakban hajlamos aktiválódni. Ekkor a legtöbb hölgyet intenzív negatív érzés árasztja el.


A női princípium[1] elnyomása – különösen az utóbbi kétezer évben – lehetővé tette az ego számára, hogy a kollektív emberi pszichében abszolút fölényre tegyen szert. Bár természetesen a nőknek is van egójuk, de az ego a férfi formában könnyebben ereszthet gyökeret, és ott gyorsabban nőhet, mint a női formában. A nők ugyanis kevésbé azonosulnak az elméjükkel, mint a férfiak. A nők szorosabb kapcsolatban állnak a belső testtel és a szervezet intelligenciájával, ahonnan az intuitív képességek erednek. A női forma kevésbé mereven különül el a környezetétől, mint a férfi forma, nyitottabb és érzékenyebb más életformákra, és jobban ráhangolódik a természet világára.


Ha bolygónkon a férfi- és női energiák egyensúlyát nem borították volna föl igen durván, akkor az ego növekedése jelentős mértékben korlátozódott volna. Nem üzentünk volna mára háborút a természetnek, és nem idegenedtünk volna el ily totálisan a Létünktől.


Senki sem tudja a pontos számokat, mert nyilvántartást nem vezettek, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a „szent inkvizíció”, a Római Katolikus Egyház alapította intézmény – mintegy háromszáz éves időszakban – három- és ötmillió közti számú nőt kínzott és ölt meg, hogy elfojtsa az eretnekséget. Ez a szám – az emberi történelem egyik legsötétebb fejezeteként – az inkvizíciót a holokauszttal emeli egy szintre. Ha egy hölgy valamilyen apró jelét adta annak, hogy szereti az állatokat; ha egyedül sétált a réten vagy az erdőben; ha gyógynövényeket szedegetett; az már elegendő ok volt ahhoz, hogy boszorkánynak kiáltsák ki, majd megkínozzák, és máglyán elégessék. A szent feminint (nőit) démoninak nyilvánították, és emiatt egy teljes dimenzió – a női princípium – szinte eltűnt az emberi létélményből. Más kultúrák és vallások, például a judaizmus, az iszlám, sőt a buddhizmus is elfojtotta a női dimenziót, bár kevésbé erőszakos módon. A nők státusza a „gyermekek kihordója” és a „férfiak tulajdona” funkcióra redukálódott. Így aztán a férfiak – akik még önmagukban is letagadták a nőit – irányították a világot, az egyensúlyából totálisan kibillent világot. A többi már történelem vagy inkább: az őrültség kórtörténete.


Vajon ki a felelős a női princípiummal szemben eluralkodott félelemért, amit leginkább kollektív, akut paranoiaként jellemezhetünk? Mondhatnánk: természetesen a férfiak. De akkor mi a magyarázata annak, hogy a kereszténység előtti, például a sumér, az egyiptomi és a kelta civilizációkban a nőket megbecsülték, és a női princípiumot nem félték, hanem mélyen tisztelték? Mi az, aminek a hatására a férfiak hirtelen fenyegetve érezték magukat a nőitől? A bennük élő, fejlődő ego, amelyik tudta, hogy csak a férfi formán keresztül tudja teljesen irányítása alá vonni a bolygónkat, és ehhez a női formát hatástalanítania kell.


Az idők folyamán az ego a nők többségét is hatalmába kerítette, bár bennük sohasem tudott olyan mélyen elsáncolódni, mint a férfiakban.


Jelenleg az a helyzet, hogy a feminin elnyomása internalizálttá vált, még a legtöbb nő esetében is. A szent feminint, mivel az elfojtatott, sok hölgy érzelmi fájdalomként éli meg. Az valójában a fájdalomtestük részévé vált azzal a felhalmozódott fájdalommal együtt, amit a nők az évezredek alatt a gyermekszülések, a megerőszakolások, a rabszolgaság, a kínzások és az erőszakos halálesetek kapcsán elszenvedtek.


A helyzet azonban gyorsan változik. Azáltal, hogy sok ember válik tudatosabbá, az ego egyre kevésbé talál „fogást” az emberi elmén. Mivel a hölgyeknél az ego sohasem gyökerezett nagyon mélyen, ezért náluk gyorsabban veszít teret, mint a férfiaknál.


Nemzetek és embercsoportok fájdalomteste

Egyes országokban, ahol sok erőszakos tettet szenvedtek vagy követtek el, súlyosabb a kollektív fájdalomtest, mint máshol. A nagyobb múltú nemzeteknek ezért általában erősebb a fájdalomteste. Ugyanez a magyarázata annak, hogy a fiatalabb országoknak, például Kanadának vagy Ausztráliának, és amelyek a környezetükben tomboló őrültségtől védettek maradtak, például Svájcnak, általában kisebb a fájdalomteste. Természetesen az ezekben az országokban élőknek ugyanúgy megvan a maguk személyes fájdalomteste, amivel szembesülniük kell. Ha elég érzékeny vagy, akkor egyes országokban már abban a pillanatban megérezheted az energiamező súlyosságát, amint kilépsz a repülőgépből. Más országokban a hétköznapi élet felszíne alatti, lappangó erőszak energiamezőjét lehet érezni. Másutt, például Közel-Keleten, a kollektív fájdalomtest oly heveny, hogy a népesség jelentős része kényszert érez, hogy azt a támadás és a megtorlás vég nélküli és őrült körfolyamatában jelenítse meg, melyben a fájdalomtest folyamatosan meg is újítja magát.


Azokban az országokban, ahol a fájdalomtest súlyos, de már nem heveny, az emberek többnyire igyekeznek érzéketlenné tenni magukat a közös érzelmi fájdalommal szemben. Németországban és Japánban munkával, néhány más országban a széles körben dívó ivászattal (ami azonban a fájdalomtest ingerlésével ellentétes hatást is kiválthat, különösen nagy mennyiségű alkohol fogyasztása esetén). Kína súlyos fájdalomtestét bizonyos mértékben enyhíti a taj csi népszerű gyakorlata, amit a kommunista kormány meglepő módon nem nyilvánított törvénytelennek, holott amúgy mindentől fenyegetve érzi magát, amit nem tud kontrollálni. Milliók gyakorolják naponta az utcákon és a tereken ezt az elmét lecsillapító hatású mozgásmeditációt. Ez tekintélyes hatást gyakorol a közös energiamezőre, és gondolkodást mérséklő és jelenlétet generáló hatása révén némileg a fájdalomtestet is gyengíti.


A fizikai testet is bevonó spirituális gyakorlatokat, mint amilyen a taj csi, a csikong és a jóga, egyre nagyobb mértékben fogadja be a nyugati világ. Ezek a gyakorlatok nem teremtenek elkülönülést a test és a lélek között, és segítenek meggyengíteni a fájdalomtestet. Fontos szerepet fognak játszani a globális fölébredésben.


Az embercsoportok közül a zsidó emberekben erőteljes a kollektív fájdalomtest. Ők évszázadokon keresztül szenvedtek üldöztetést. Nem meglepő módon a bennszülött amerikaiakban is markáns, akiket megtizedeltek, s kultúrájukat az európai telepesek szinte teljesen elpusztították. A fekete bőrű amerikaiak kollektív fájdalomteste is kifejezett. Őseiket erőszakosan elhurcolták, veréssel engedelmességre kényszerítették, majd rabszolgáknak eladták. Az amerikai gazdasági jólét alapját a négy- és ötmillió közötti, fekete bőrű rabszolga munkája teremtette meg. A bennszülött és a fekete bőrű amerikaiakra mért szenvedés nem korlátozódott e két emberfajtára, hanem az a kollektív amerikai fájdalomtest részévé is vált. Bármely erőszakos cselekedet, elnyomás vagy brutalitás következményét minden esetben egyaránt nyögi az áldozat és az elkövető is. Mert amit másnak teszel, azt magadnak teszed.


Valójában nem igazán számít, hogy fájdalomtested mekkora hányada tartozik az országodhoz vagy az emberfajtádhoz, illetve mekkora hányada személyes jellegű. Mindkét esetben csak akkor tudsz túllépni rajta, ha most felelősséget vállalsz a belső állapotodért. Még ha a hibáztatás abszolút jogosnak is tűnik, az ilyen gondolataiddal akkor is csak tovább táplálod a fájdalomtestet, és egód csapdájába zárva maradsz. A bolygón csupán egyetlen gonosztevő létezik: az emberi tudattalanság. Ez a felismerés az igazi megbocsátás. A megbocsátással áldozatidentitásod szertefoszlik, s megjelenik valódi erőd: a jelenlét ereje. Ahelyett, hogy a sötétséget hibáztatnád, fényt hozol be.


Eckhart Tolle

ÚJ  FÖLD c. könyv részlet

Ráébredni életed céljára

Budapest, 2006

(Fordította: Dr. Domján László)