Boldog párkapcsolat megteremtésének kulcsai

 Kép forrása: Pinterest.com

Egy kapcsolat szempontjából a legfontosabb emberi minőségek vagy képességek szerintem a következők:

∙ a mások szeretésére és a szeretet elfogadására való képesség,

∙ vágyaink elérésének képessége az élet különböző területein,

∙ saját külsőnk értékelése,

∙ kommunikációs készségünk abból a szempontból, hogy milyen mértékben tudjuk elfogadtatni

magunkat másokkal,

∙ feszültség-, és szorongástűrő képességünk,

∙ konfliktuskezelési készségünk,

∙ tanulékonyságunk,

∙ inspirativitásunk és inspirálhatóságunk,

∙ kitartásra való hajlamunk,

∙ csábításra és csábíthatóságra való hajlamaink,

∙ szexuális igényeink.

A mások szeretésére és a szeretet elfogadására való képesség.


Úgyis mondhatnánk, hogy lelkünk spirituális minőségének nem csak az a fokmérője, hogy milyen mértékben tudunk szeretni, hanem az is, és ez talán még fontosabb, hogy milyen mértékben tudjuk a szeretetet befogadni. Ez utóbbi abból látszik, hogy mennyire vagyunk elégedettek saját magunkkal, az életünkkel, aktuális helyünkkel a világban, és azokkal az emberekkel, akik körülvesznek bennünket. Fontos hangsúlyozni, hogy ez az önmagunk iránti szeretet mértékétől függ, azaz attól, hogy mennyire vagyunk képesek feltétel nélkül elfogadni saját magunkat. Az önelfogadás mértéke pontosan megegyezik a mások elfogadására való képességünkkel. Általában azt gondoljuk, hogy az emberek szeretik saját magukat. Ám ha az emberek valóban szeretnék saját magukat, akkor ebben a világban nem létezne sem nyomor, sem háború.

A szeretetre való képességünket többféleképpen növelhetjük. Az első és legfontosabb, hogy saját szeretetre méltóságunk tudatát folyamatosan fenntartsuk. Ha ez sikerül, akkor már az se lesz túl bonyolult, hogy nagy figyelemmel forduljunk az olyan jelenségek felé, amikor másoknak szimpatikusak vagyunk, amikor tetszik nekik bennünk valami, vagy valamilyen megnyilvánulásunkra pozitívan reagálnak. Akit kritizálással neveltek, annak ezt a tanácsot nagyon nehéz követnie, mert sokkal érzékenyebb a negatívumokra mint a pozitívumokra. Az ilyen nehéz helyzetű embereknek sok gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy figyelmük fókuszát átállítsák a pozitívumokra. Ha valaki megcsodálja a ruhánkat, de mi elhárítjuk azzal, hogy „csak egy olcsó rongy”, vagy méltányolják valamilyen teljesítményünket, mire azzal reagálunk, hogy „ugyan semmiség”, vagy alattomos gyanú támad bennünk, hogy csak a testünket akarják, amikor a külsőnket dicsérik, akkor mi is ezen szerencsétlenek közé tartozunk. Ebben az esetben a dicséretet támadásnak, aljas manipulációnak, vagy hízelgésnek érezzük. Ha mégsem, akkor könnyebb dolgunk van: egyszerűen csak igyekezzünk észrevenni más emberek vonzalmát, tetszését, megbecsülését, és örüljünk neki.

Vágyaink elérésének képessége az élet különböző területein. Van, aki a karrierjében képes elérni amire vágyik, a magánéletében viszont nem, vagy a magánéletében igen, de a kreativitásában, önkifejezésében nem, az önkifejezésében igen, de anyagilag nem, stb. A kérdés tehát az, hogy az élet különböző területein mennyire vagyunk képesek elérni azt, amit szeretnénk. Ezt azon mérhetjük le, hogy ebben a pillanatban olyan-e az életünk, amilyennek szeretnénk.

Minél nagyobb az eltérés aközött, amilyen helyzetben jelenleg vagyunk, és aközött ahol lenni szeretnénk, annál kisebb az a képességünk, hogy elérjük amire vágyunk. Természetesen ez a képességünk is fejleszthető, a kiindulópont önértékelésünk szempontjából azonban nem lehet más, mint aktuális élethelyzetünk.

Ha aktuális helyzetünket sikeresen felmértük, és csúnyább következtetésekre jutottunk, mint vártuk volna, vágybeteljesítő képességünket érdemes csiszolni. A csiszolás legerőteljesebb módja az, hogy a vágyott helyzetet minél többször és minél intenzívebben magunk elé képzeljük. Ezzel a közismert önszuggeszciós eljárással ugyanis lelkünk mélyén pozitív várakozást alakítunk ki az adott üggyel kapcsolatban. A technika hatása azon alapul, hogy a viselkedésünket és kommunikációnkat alakító tudatalattink nem tesz különbséget képzelet és valóság között. Így ha az általunk vágyott képet erősen, konkrétan elképzeljük, az a tudatalattink számára olyan jelentőséggel bír, mintha már meg is történt volna. Az ilyen kép gondolati vagy konkrét képi kidolgozása és felidézése viselkedésünket a kívánt irányba befolyásolja, ezért nagy eséllyel meg is valósulhat.

Hogyan értékeljük saját külsőnket? Képzeljük el legideálisabb önmagunkat. Javaslom elkerülni, hogy a Playboy középső oldalán lévő hölgyekkel mérjük össze magunkat, ha nők vagyunk, vagy valamelyik aktuális filmsztárral, ha férfiak. Vagyis hangsúlyozottan saját magunk ideális képét kell elképzelnünk. Ezután menjünk oda a tükörhöz, és nézzük meg, mit mutat. Ha az ideális, illetve a tükör által mutatott (és remélhetőleg látott) kép nagyon különbözik, akkor külsőnk elfogadása ügyében bőven van tennivalónk. Amennyiben a két kép csekély mértékben különbözik, akkor ez ügyben jól állunk, ha viszont egyáltalán nincs különbség, akkor nárcisztikus betegek vagyunk, de ez más kérdés. (Egészséges esetben ugyanis valamilyen eltérésnek mutatkoznia kell.)

A külsőnkkel való elégedettség mértéke leggyorsabban és leghatékonyabban úgy növelhető, hogy néhány héten vagy hónapon keresztül minden reggel tükörbe nézünk, és hangosan azt mondjuk: „Gyönyörű vagyok”. Legtöbbünk viszolyog ezt tenni, mert részint szokatlan, részint pedig attól tartunk, hogy akkor majd ne adj isten önimádóvá válunk, ráadásul úgy gondoljuk, hogy nem szép dolog a saját képünkbe hazudni. Ennél a technikánál az a feladatunk, hogy az önmagunk külsejével való elégedetlenség tudat alatti programját mintegy átírjuk, és egy jobban működő programmal -nevezetesen azzal, hogy tetszünk magunknak- helyettesítsük. Ha belevágunk, és ezt a gyakorlatot minden nap csináljuk, egy-két hét után arra a szörnyű tapasztalatra teszünk szert, hogy sokkal rondábbak vagyunk, mint képzeltük. Ez azért van, mert az erre irányuló figyelem kiemeli a kontrasztot külsőnk ideális állapota és a tükörben látott kép között. Ám nem szabad, hogy ez elcsüggesszen bennünket! El kell érnünk, hogy a lelkünk mélyén éppen az tetsszen, amit a tükörben látunk, és ha folytatjuk ezt a gyakorlatot, előbb-utóbb, és inkább előbb mint utóbb azt vesszük észre, hogy valóban tetszünk saját magunknak. Ezt az eredményt rövid idővel megelőzi még egy különös élmény: azt fogjuk tapasztalni, hogy másoknak sokkal jobban tetszünk mint korábban, és ennek határozott jeleit is adják.

A következő fontos tényező a kommunikációs készség, abból a szempontból, hogy milyen mértékben tudjuk magunkat másokkal elfogadtatni.


Saját kommunikációs készségünk megítélése fontos része az önértékelésünknek. Kommunikációs készségünk autodidakta fejlesztése sokkal nehezebb, mint külsőnk pozitív megítélése. Első lépésként figyeljük meg, hogy adott időegység alatt mennyit mosolyognak ránk. Ha keveset mosolyognak, helyzetünk borúsnak mondható, ha sokat, akkor pedig jól állunk. Fontos tudni, hogy minél többet mosolygunk másokra, annál többet fognak visszamosolyogni ránk. Általában is igaz az a tétel, hogy ahogyan az életre nézünk, úgy fog az élet visszanézni ránk. Ezt a mosoly–dolgot nagyon komolyan gondolom. Ez igazi mérőszám, és teljesen érdektelen, hogy miközben a másik ember mosolyog, mi mit gondolunk arról, hogy ő mit gondol magában, és az is teljesen mindegy, hogy a mosolya mögött ténylegesen mit gondol magában.

A mosolygás gyakorlásán kívül a leghatékonyabb általam ismert módszer az, hogy amikor megpillantunk valakit, akkor keresünk és találunk is benne valamilyen, bármilyen pozitív vonást, amit magunkban szavakba öntünk. (Milyen szép a szeme, milyen kedves a mosolya, milyen udvarias, milyen kellemes a kézfogása, vagy a nyakkendője színe.) Teljesen mindegy, de legyen legalább egy pozitívum. Ez azért nehéz, mert nemcsak szokatlan eljárás, de idő és figyelem is kell hozzá, amit egy reális találkozási helyzetben nagyon nehéz a tudatos szimpatizálásra fordítani. Mégis határozottan javaslom, hogy szokjunk rá.

Kommunikációs készségünk javítása érdekében egy másik hatékony eszközt is felhasználhatunk: esténként képzeljük el, hogy kikkel fogunk találkozni a következő napon, (vagy reggelenként, hogy aznap kivel). Képzeletünk vásznára egyenként vetítsük ki ezeknek az embereknek az arcát, és képzeljük el, amint barátságosan mosolyognak ránk. Ennyi az egész, az eredmény viszont elképesztő. Néhány nap alatt jócskán megnövekszik a kívánatosságunk. Mégpedig azért, mert amikor képzeletünkben ezt a mozit lejátsszuk, akkor átalakítjuk az illetővel kapcsolatos várakozásunkat, és ez a várakozásunk tudat alatt automatikusan, anélkül, hogy erre törekednénk, kellemessé teszi viselkedésünket. Javaslom kipróbálni. Néhány nap elegendő, hogy e fantáziajáték elképesztő hatékonyságát megtapasztaljuk.

A feszültség-, és szorongástűrő képesség.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy az élet állandóan megoldhatatlan, vagy nehezen

megoldható problémákkal áll elénk. Aki egy kicsit is odafigyel, annak gyakran lehet olyan érzése, hogy az élete épp csak egy fokkal nehezebb, mint amit elviselni képes. Különös módon aztán azt is megtapasztaljuk, hogy a nehezen megoldható, vagy megoldhatatlannak hitt problémáinkat többnyire megoldjuk, vagy „maguktól” megoldódnak. Hogy mennyire maradunk nyugodtak, amikor fontos, de megoldhatatlannak tűnő ügyekkel állunk szemben, mennyire vagyunk képesek elviselni belső ellentmondásainkat, és milyen mértékben viseljük el lelki károsodás nélkül azokat a frusztrációkat, amelyekkel időnként szükségszerűen találkoznunk kell, az feszültségtűrő képességünk függvénye. Például szeretünk, ugyanakkor gyűlölünk is valakit, egy adott kapcsolatot szeretnénk színesebbé tenni, ugyanakkor félünk attól, hogy ez alkalmasint a biztonság rovására mehet, vagy amikor nehezünkre esik magunkat fölvállalni, mert attól tartunk, hogy a másik majd elutasít, ám ha mégsem tesszük meg, akkor hosszú távon elviselhetetlen helyzetbe manőverezzük magunkat, stb.

Az emberi létbe paradoxonok épülnek, amelyek ellen az emberi tudat tiltakozik, s hogy hogyan képes valaki ezt a kettősséget tolerálni, az szellemi fejlettségének és személyisége érettségének fokmérője. (Amikor toleranciánk gyengül többnyire összeomlunk, hisztizni kezdünk, vagy másokat hibáztatásából próbálunk erőt meríteni. Ezek az éretlenség jelei.)

Feszültség-, és szorongástűrő képességünk úgy fejleszthető, hogy lelkünk mélyén felépítünk egy helyet, ahol mindig nyugalom van.


Erre a helyre a „tornádó szeme” metaforával szokás utalni. A tornádó egy tölcsér alakú szélvihar, ami hatalmas erővel ragad magával mindent, amit elér, ám a közepén tökéletes nyugalom honol. Valami effélét kell megvalósítanunk magunkban, vagyis találni egy olyan pontot, ami bármekkora vihar esetén is nyugalomban marad. Gyakori hiba, hogy ezt a pontot valami külsődleges dologban igyekszünk megtalálni, valamelyik kapcsolatunkban, gyerekeinkkel, szüleinkkel való viszonyunkban, anyagi biztonságban, hatalmi pozícióban, vagy bármely más, személyünkhöz képest külső tényezőben. Ez azért hiba, mert az élet, így a mi életünk is állandóan változik, és ezekről a külső dolgokról mindig kiderül, hogy nem tudják megadni azt a biztonságot, ami a megoldhatatlan ügyek elviseléséhez szükséges. Ilyen biztonságot csak belül találhatunk. Lehet az egy meggyőződés, például, hogy „szerencsés ember vagyok, szeretetre méltó vagyok, képes vagyok bármely elém kerülő problémát megoldani, a jó isten vigyáz rám”, vagy másféle, itt fel nem merült meggyőződés is. A fontos tudni, hogy ezt a meggyőződést belül kell kialakítani, és folyamatosan ápolni kell.


 Kép forrása: Pinterest.com

Konfliktuskezelési készség.

Konfliktusaink többnyire kellemetlenül érintenek bennünket. Van olyan ember, aki mindent megtesz azért, hogy tompítsa a konfliktusokat, mert azok akkora belső feszültséget okoznak neki, hogy úgy érzi, nem tudja őket elviselni. A másik szélsőség az, amikor valaki látszólag keresi a konfliktusokat, élvezi a konfliktusos helyzeteket, mert belőlük merít energiát. Általában valahol középtájon helyezkedünk el. Nyilvánvaló, hogy legfontosabb kapcsolatainkban akadnak elkerülhetetlen konfliktusok, és ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy az állandó konfliktusok felőrlik, vagy szétrobbantják a kapcsolatot. A konfliktuskezelő készség az a képességünk, amely segít elviselnünk a bennünket mélyen érintő konfliktusokat, és képessé tesz olyan megoldások megtalálására, amelyek mind számunkra, mind a konfliktusban érintett másik fél számára pozitív kimenetellel bírnak. Egyfajta kreativitásról van tehát szó, pontosabban a feszültségtűrő képesség és a kreativitás együttműködéséről.

A konfliktuskezelő készség úgy növelhető, hogy tekintetbe vesszük a másik fél szempontjait is.


Ezt persze könnyű mondani, és meglehetősen nyilvánvaló, mégis az a lényeg, hogy ne csupán magunkkal és a magunk helyzetével, jogos igényeivel és erőteljes érzéseivel foglalkozzunk, hanem a konfliktusban érdekelt másik személy vágyait, törekvéseit és érzéseit is vegyük figyelembe. Ehhez bizonyos fokig el kell távolodnunk az adott problémától, úgymond „hűteni” kell magunkat. Minél többet gyakoroljuk ezt az „önhűtést”, annál nagyobbra növekszik konfliktuskezelő képességünk.

Klasszikus önhűtő technika a közismert „számolj tízig, mielőtt kinyitod  a szád.” A gond csak az, hogy ha az ember a vita hevében nem csupán képes lenne tízig számolni, hanem meg is tenné, akkor vita se lenne. Olyan módszert kell tehát találni, amely lehetővé teszi, hogy a problémákat és a vitázó személyeket -magunkat is beleértve- eltávolítsuk egymástól, és a szituációt valamennyire érzelemmentessé tegyük.

A bejáratott kapcsolatokban a viták meghatározott rendszert követnek, így a résztvevők számára egy idő után már előre látható lefutásuk van, és a nyitómondatok után általában mindenki tudja, hogy mi következik. A veszekedés ilyenkor szinte automatikusan zajlik le. Meggátolni leginkább ezt az automatikus lefutást lehet, hiszen a vita legelején az indulatok hőfoka még nem olyan magas, mint később, amikor a veszekedés már megállíthatatlanul megy a maga útján. Ezért, ha már szereztünk valamennyi tapasztalatot arra nézvést, hogy milyen séma szerint fut majd le a beszélgetés, akkor abban a pillanatban, amikor még nem sodort el bennünket teljesen az indulat heve, módunkban áll változtatni a beszélgetés irányán. Ez persze követel némi önfegyelmet, ám megtenni korántsem lehetetlen.

A vita irányát az első mondatok után többféleképpen lehet befolyásolni. Minden módszer lényege az, hogy a megszokott sémán változtasson. Az egyik lehetőség, hogy hirtelen valami váratlan dolgot teszünk. Amikor elhangzik a nyitómondat, hogy: „Te már megint…”, akkor például váratlanul négykézlábra ereszkedhetünk, és ugatni kezdhetünk. Ez minden bizonnyal más irányt ad a vitának, mint amilyet megszoktunk. Vagy, ha a nyitómondatok után válasz helyett kimegyünk a bejárati ajtón, és egy időt házon kívül töltünk, az bizonyára megakadályozza a beszélgetés elmérgesedését. Ha ezt rendszeresen és következetesen minden alkalommal megtesszük amikor a nyitómondat elhangzott, egy nem túl hosszú idő után bizonyára más probléma-megoldási lehetőségekhez fogunk fordulni. Ha nem vagyunk képesek válasz nélkül hagyni a nyitómondatot, az azt jelenti, hogy magunk is szeretnénk veszekedni, ami teljesen rendben van, azzal a feltétellel, hogy ennek tudatában vagyunk.

Újabb megoldás, ha a nyitómondat után se nem védekezünk, se nem támadunk, hanem igyekszünk megfogalmazni, hogy milyen érzelmet vált ki belőlünk a nyitómondat. Például: „Rosszul érzem magam a szemrehányásod miatt. Szeretnéd, hogy rosszul érezzem magam?” Párunk nyilván azt szeretné, hogy rosszul érezzük magunkat, hisz úgy képzeli, hogy ezen a módon bosszút áll az őt ért sérelemért, és pedagógiai értelemben hasznosan jár el. Ám ez nincs így. Ezek a sémák berögzültségüknél fogva tökéletesen céltalanok, de minden korábbi rossz tapasztalatunk ellenére makacs kitartással próbáljuk használni őket újra és újra, mert alkalmasak arra, hogy ellenséges érzéseinknek -látszólag racionális módon- utat engedjünk általuk.

A vita heve és destruktivitásának mértéke egyébként a kapcsolat érzelmi hőfokát is világosan megjeleníti. Nem egy kapcsolatban a veszekedés és az így keltett indulat jelzi csupán, hogy a  kapcsolat még élő emberi kapcsolat. Veszekedni egyébként természetesen szabad, gyakran nem is árt annyit a  kapcsolatnak, mint gondoljuk, de sok sérülést lehet vele szerezni.


 Kép forrása: Pinterest.com

Helyesebb rátanulni a kapcsolat ügyében támadó pozitív érzéseink átélésére, megfogalmazására, és kimondására. Ez meglehetősen szokatlan, és némi edzést kíván, de mindenképpen gyümölcsöző módszer a kapcsolat elmélyítésére.

Szeretném, ha világos lenne, hogy itt egyáltalán nem a kompromisszum-készségről van szó, mert ha én is engedek egy kicsit, és te is engedsz egy kicsit, akkor olyan megoldás születik, amely mindkettőnknek egy kicsit vagy nagyon nem jó. Sokkal inkább a kreativitás mozgósításáról beszélek, azaz arról, hogy az előbb említett lehiggadással olyan megoldásokat találjunk, amelyek minden résztvevő számára tökéletesen kielégítők. Nehéz elképzelni, hogy a háború miképp változtatható át problémamegoldássá. Pedig ez a lényeg, mert egy harcban mindig van vesztes, és a veszteség a jövendő háború kibontakozását táplálja.

Határozottan állítom, hogy minden emberi konfliktusra létezik olyan megoldás, amely minden érintett fél számára tökéletesen kielégítő.

Ez a férfi-nő kapcsolatokban fölmerülő konfliktusokra is igaz. A kérdés csak az, hogy van-e elegendő erőnk, fegyelmünk és főképpen kreativitásunk, hogy megtaláljuk a tökéletes megoldást.

Tipikus konfliktushelyzet például, amikor a pár egyik tagjának gondot okoz, hogy kedvese túl sok időt tölt a saját munkájával, barátaival, az anyjával, horgászással, furulyázással, bármivel, és úgy érzi, hogy ezt az energiát, figyelmet és időt tőle veszi el. (Ez így is van.) Az ebből fakadó viták többnyire úgy festenek, hogy „mert te mindig csak a … törődsz, mert neked csak a … fontos”, és ilyenkor annak a szerencsétlennek, akit ezzel megtámadtak nyilván el kellene ismernie, hogy a munka, horgászás, barátok, satöbbi nem is olyan fontos. Minthogy ezt lehetetlenség elismerni, a megtámadott fél védekező pozícióba kényszerül, és az ilyen viták háborús természete szerint egy idő után önvédelemből valahogy igyekszik leszerelni a másikat.  Az álláspontok egyre messzebb kerülnek egymástól, és nem egyszer olyasmi is elhangzik, amit jobb lett volna nem kimondani. Bárki is győzzön, mindkét fél haragos marad. Aki győz, az legalább megkapja azt az elégtételt, hogy „neki van igaza”. Sajnos azonban ahhoz, hogy valaki egy kapcsolatban boldog legyen, egyáltalában nem elég, hogy igaza legyen, mert a végén igaza ugyan lesz, partnere azonban nem.

Az a javaslatom, hogy minden esetben mérjük fel, mit is akarunk valójában. Aki kifogást emel, az bizonyára úgy érzi, hogy nem kap elég figyelmet, törődést. Akit megtámadtak, az pedig úgy érzi, hogy őt a szabadságában korlátozzák, és ez a legtöbb embert nagyon ingerültté teszi. Ha az egyik félnek sikerül kimondania, hogy ő több figyelmet szeretne, akkor már el lehet tűnődni azon, hogy miként kaphatná azt meg úgy, hogy a másik szabadsága ne csökkenjen, sőt akár növekedjék. Ebben az esetben azt kell alaposan körüljárni, és ez nagyon nehéz, hogy tulajdonképpen miből érzi partnerünk, hogy valóban odafigyelünk rá, és fontos nekünk. Valószínűleg sem a munkánkról, sem az anyánkról, sem a hobbinkról nem szükséges lemondanunk ahhoz, hogy megadjuk neki amire vágyik. Az eljárás lényege az, hogy megértsük, mi a másik ember szükséglete az adott szituációban, és mi a miénk. Ha ezt pontosan megértettük, kreativitásunk felszabadul, és remek közös megoldásokat találhatunk. Ebben a konkrét szituációban érdemes megkérdezni például, hogy „mostanában úgy érzed, nem vagy nekem elég fontos?” A válasz erre a kérdésre nyilván az, hogy „igen”, és ez az iciri-piciri egyetértés megteremti az egyetértés lehetőségét, mert tovább kérdezősködhetünk, nevezetesen például így: „Miből érzed, hogy fontos vagy nekem?” Kiderülhet, hogy partnerünk például abból érzi, hogy minden nap szánunk tíz percet a meghallgatására. Ez a tíz perc az elmondásra, a meghallgatásra, és a figyelemre való. Érezheti szeretetünket abból is, hogy érdeklődést mutatunk a munkája, a hobbija, a barátai, az anyukája iránt. Érezheti abból, ha mi magunk beszélünk neki napi ügyeinkről. Sokszor nem lehet tudni, érdemes azonban kipuhatolni, mert ha már tudjuk, akkor a megoldás is közel van. Általában is igaz, hogy ha egy problémát sikerül mindkét fél számára jól érthető módon megfogalmazni, akkor már megoldani sem olyan nehéz, mint e nélkül.

A tanulékonyság.

Tanulékonyság alatt a férfi-nő kapcsolatok vonatkozásában természetesen nem azt értjük, hogy adott időegység alatt mennyi adatot vagy tudományos információt vagyunk képesek a memóriánkba vinni. Tanulékonyságról itt abban az értelemben beszélünk, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a kapcsolat által esetlegesen megkívánt új szokásokat elsajátítani. Szokásaink többnyire legjellemzőbb élethelyzetünkhöz alkalmazkodnak. Például, ha az anyukánk rendszeresen kitakarít, a takarítás nemigen válik szokásunkká, vagy ha valaki mindig elintézi helyettünk a dolgainkat, mi nemigen csináljuk meg magunknak, és így tovább. Számtalan ilyen dolog van, amit, ha egyedül vagyunk, nem is veszünk észre.

Egy kapcsolat létrejöttekor viszont át kell alakítanunk bizonyos szokásainkat.


Amennyiben hajlamosak vagyunk elkésni, de partnerünk ezt rosszul viseli, tanulékonyságunk mértékétől függ, hogy milyen gyorsan tudunk átállni arra, hogy pontosak legyünk. Ha hajlamosak vagyunk veszélyesen vezetni, mire partnerünk pánikrohamokat kap, tanulékonyságunktól függ, hogy milyen gyorsan állunk át az óvatos vezetésre. Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb ügy lehet, ami kapcsán a harmónia kiépítése és fenntartása érdekében üdvözítő a szokásainkon változtatni, vagy újabb szokásokat elsajátítani. Tekintsük ezt valamiféle rugalmasságnak, mert az effajta tanulékonyságon nagyon sok múlhat. Saját magunk és a partnerünk biztonságérzete, és számtalan felesleges konfliktus elkerülése függ attól, hogy ez irányú tanulékonyságunk milyen mértékű.

Persze itt is nagyon fontos az éberség, jelen esetben annak a tudása, hogy melyek azok a szokásaink, amikhez feltétlenül ragaszkodunk, és melyek azok, amiket képesek vagyunk megváltoztatni a kapcsolati boldogság érdekében.


Ez meglehetősen személyes ügy, és igényeinket sokszor nehéz feltérképezni. Mindenesetre óva intem Önöket attól, hogy minden ügyben automatikusan aláfeküdjenek partnerük vagy a kapcsolatuk kívánalmainak. Az önfeladás ugyanis több kárral jár mint haszonnal, mégpedig azért, mert amikor a párunk megszeretett bennünket, azt pontosan azért tette, mert olyanok voltunk, amilyenek. Ha túlságosan sokat változunk a célból, hogy ne veszélyeztessük a kapcsolatot, pontosan ezzel fogjuk romba dönteni, hiszen lassacskán egy másik emberré válunk, aki minden bizonnyal jóval kevésbé szeretetre méltó, ugyanakkor persze sokkal alkalmazkodóbb lény, mint akivel párunk a kapcsolatot annak idején létrehozta. Én nem is vállalkoznék arra, hogy általánosságban eldöntsem, hol kell ezt a határt meghúzni, de biztosan meg kell. A készségre van szükség, nem az állandó használatára.

Ha bizonyosak vagyunk abban, hogy ezen vagy azon a ponton meg kell húznunk a határt, akkor a legegyszerűbb az, ha ezt azonnal világossá tesszük.


Például: „Nem fogok minden alkalommal az erkélyre kimenni rágyújtani.” Vagy: „Nem vagyok hajlandó pontosan akkorra hazaérni, amikorra ígértem.” „Ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten kétszer elmenjek a barátaimmal találkozni.” Bármilyen felismert igényünk esetében érdemes az alkalmazkodás határát meghúzni. Ezt ilyen férfias határozottsággal megtenni azért nehéz, mert gyávák vagyunk, és attól tartunk, hogy partnerünk bosszút áll, és hozzánk hasonló módon, ám teljesen irreális követelésekkel áll majd elő, esetleg úgy fogja érezni, hogy nem szeretjük eléggé, vagy ő nem szeret majd minket. Magyarán azt hisszük, hogy valamiképpen veszélyezteti a kapcsolatot, ha a határokat ilyen világosan kijelöljük. Ezért általában ügyeskedő manőverekkel, füllentésekkel és csúsztatásokkal igyekszünk elérni, hogy mégiscsak meg legyen az is, amit szeretnénk. Az efféle kapcsolati maszatolással az a probléma, hogy mint minden világosan ki nem mondott, ám fenntartott igény, egyre zavarosabb helyzeteket okoz, és ez odáig fajulhat, hogy a kapcsolat szövete már kizárólag bonyolultnál bonyolultabb gubancokból áll.

Azt gondolom tehát, hogy ha már eljutottunk odáig, hogy valamely fontos igényünket tudatosítottuk, akkor azt minél hamarabb fogalmazzuk meg, és mondjuk ki. Ez ugyan párunknak esetleg nem fog tetszeni, ám így nem veszzük el tőle azt a lehetőséget, hogy érdemben reagáljon. Egy hosszú távú, érett kapcsolat különben sem arról szól, hogy folyton tetsszünk egymásnak, hanem arról, hogy két felnőtt ember önállóságát megtartva miként tud egymással harmonikusan és boldogan együttműködni.


 Kép forrása: Pinterest.com

Inspirativitás és inspirálhatóság.  


Ezek a kategóriák nagyjából azt jelentik, amit nyitottságnak szoktunk hívni. Azt a képességet ugyanis, hogy mennyire tudunk érdeklődni az életünkön és érdeklődési körünkön kívül eső dolgok iránt. Mennyire vagyunk képesek befogadni olyan ízlést, értékeket, szokásokat, politikai vagy életmódbeli álláspontokat, amelyek nem egyeznek azzal, amire bennünket neveltek, illetve amiket az életünk során elsajátítottunk. A férfi-nő kapcsolatban ez azért nagyon fontos, mert bármily furcsa is, de a másik ember az egy másik ember. Én úgy tapasztaltam, hogy ezt a nyilvánvaló tényt a legnehezebb megérteni. Magunkon is észrevehetjük, hogy nem értjük, amikor olyan mondatokat mondunk, hogy „én mindig így és így viselkedem”, vagy „én sose tennék olyat, hogy…” Aki így beszél, az közben arra gondol, hogy a másik viselkedése azért elfogadhatatlan, mert ő ugyanazt a dolgot másként csinálná. Ezt ráadásul azzal a meggyőződéssel gondolja, hogy pusztán azért, mert ő valamit így vagy úgy szokott csinálni, az úgy is helyes. Azaz, ha valaki másként csinálja mint ő, az ezért elítélendő. Gondoljuk csak meg: az egyik ember pontos, a másik késni szokott, az egyik ember iszik az ebéd során, a másik nem, az egyik dohányzik, a másik nem, szorgalmas vagy nem, önző vagy nagylelkű, és így tovább, a sor a végtelenségig folytatható.

Ha működő és boldog kapcsolatra vágyunk, minél hamarabb tudomásul kell vennünk, hogy a másik ember ízlése, ítéletei, szokásai sok tekintetben különböznek a mienktől, ám ez nem hiba, csupán annyit jelent, hogy ő egy másik ember.

Inspirálhatóak, nyitottak akkor vagyunk, ha elutasítás nélkül vagyunk képesek befogadni a másik ember másféleségét, a mienktől különböző érdeklődéseit, vonzalmait, ítéleteit. Ez ad ugyanis lehetőséget arra, hogy a másik embert bevonjuk a saját életünkbe, és fordítva: saját inspirativitásunk által az ő életének ihlető részeivé váljunk. Ez a feltétele annak, hogy támogatást tudjunk adni, és elfogadni. Erre a támogatásra pedig igen nagy szükség van, hisz egy igazi társ javarészt arra való, hogy támogasson bennünket a saját törekvéseinkben.

Kitartásra való hajlam, hosszú távú döntések melletti kitartás képessége.

A kitartásra való hajlamunk azért fontos, mert harminc-, negyvenéves korunk előtt valójában egy évre sem vagyunk képesek előre látni, nemhogy évtizedekre, amint a hosszú távú kapcsolatokat tervezni szokás. Pszichológiailag ez a képesség a kutatók szerint attól függ, hogy csecsemőként milyen bizonyossággal várhattuk, hogy anyukánk újra és újra visszatér hozzánk, megszoptat, és megvigasztal bennünket. (Ha ezt egyáltalában nem tette, akkor pszichopaták leszünk, akik képtelenek igazi emberi kötődésre, és hosszú távú tervek végrehajtására. Aki megszerez egy diplomát, az valószínűleg nem tartozik ebbe a körbe, hisz ahhoz bizonyos fokú kitartás, az erőfeszítések sokszor kényelmetlen ismétlése szükséges. Vagyis a pszichológusok úgy tartják, hogy e felett a képességünk felett nem rendelkezhetünk.)

Én úgy vélem, hogy ez a készség is fejleszthető, csupán annyit kell hozzá vállalni, hogy adott pillanatban lemondunk a közvetlen örömről, valamiféle távolabbi jutalom reményében.


Mint a többi készség, ez is a gyakorlással erősödik. Bárki képes arra, hogy egy-egy kísérlettel megítélje azt, hogy a hosszú távú célok melletti kitartás ügyében éppen hol tart. Sokak számára ismert példával illusztrálva ez a képesség jól mérhető fogyókúránk sikerén, és főképp azon, hogy képesek vagyunk-e az elért eredményt megtartani.

Jó ezzel tisztában lenni, hiszen egy hosszú távú kapcsolat, pláne gyerek, vagy gyerekek vállalásával bizony rengeteg lemondást jelent a pillanatnyi örömökről és kielégülésekről annak érdekében, hogy a kapcsolat harmonikus, netán boldog legyen.

Fontos lehet az a faktor is, amit úgy nevezhetünk, hogy csábításra-, és csábíthatóságra való hajlam. Ez az előbbiekhez hasonlóan igen sok összetevőből áll, mégis egyszerűen mérhető például azon, hogy mi történik, ha más emberekhez érünk. Hogyan reagálnak a kézfogásunkra, simogatásunkra, ölelésünkre, stb. Ha általában viszolygással vagy távolodással, amitől úgy érezzük, hogy az illetők minél gyorsabban igyekeznek megszakítani velünk a fizikai kontaktust, akkor hódítási potenciálunk bizony alacsony. Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy nincs távolodási reakció, akkor hódítási potenciálunk magas. (Mindezt persze statisztikailag kell érteni, mert az emberek például neveltetési okokból különbözőképpen reagálnak, ha megérintjük őket.)

A csábítás képessége és a csábításra való hajlam pontosan ugyanakkora mértékű.

Szexuális igényeink.    


A szexualitás szempontjából a legalapvetőbb, amit magunkról tudnunk kell, hogy vajon a monogámok vagy a poligámok széles táborába tartozunk-e. Aki monogám, annak az az igénye, hogy rövidebb-, vagy hosszabb távon egyetlen partnerrel érezze jól magát. Aki poligám, azt valamiféle állandó belső feszültség hajtja abba az irányba, hogy újabb és újabb gyengéd kapcsolatot létesítsen, vagy párhuzamos kapcsolatokat tartson fönn. A mi kultúránkban a monogámiát díjazzák, a poligámiát pedig -legalábbis nyilvánosan- elítélik. Így az utóbbihoz általában bizonyos bűntudat kapcsolódik, és ebből szükségképpen titkolózás, hazudozás fakad. A monogám embereknek is van néhány rövidebb szakasz az életükben, amikor több partnerük van, vagy gyakrabban váltogatják partnereiket, és poligámokkal is előfordul, hogy hosszabb-rövidebb ideig egy kapcsolatuk van. Mégis tessék jól megérteni, hogy ez irányú beállítottságunk csak nagyon nehezen, legtöbbször egyáltalán nem változik. Ezt azért jó tudni és elfogadni, mert akkor van esély egy-egy kapcsolat harmonikus működésére, ha a monogámok monogámokkal, a poligámok pedig inkább poligámokkal szűrik össze leveiket.

Szex ügyben fontos magunkról tudni azt is, hogy mekkora a szexuális éhségünk. Szóval, milyen gyakran kívánjuk a szexet? Ez a különböző életszakaszokban változhat, ám egy-egy életszakasz során azonos marad. Az, hogy ebből a szempontból mi tekinthető normálisnak, a napi egynél többtől a többhavonként egy alkalomig elképesztően nagy szórást mutat. Azért kell tudnunk magunkról, hogy ez ügyben milyen természetűek vagyunk, mert a partnerek közötti túl nagy eltérés alig orvosolható problémákat okoz.

Fontos tudnunk azt is, hogy milyen típusú szexuális együttléteket részesítünk előnyben: inkább az egyformákat némi változatossággal, vagy a változatosakat olykor némi egyformasággal. Ahhoz, hogy igényeink felől ezen a téren is szabadon dönthessünk,  meglehetősen sok minőségi, és kevésbé minőségi szexuális tapasztalatra kell szert tennünk. Mindenkit arra bíztatok tehát, hogy mielőtt igazán hosszú távú kapcsolatra adná a fejét, gyűjtsön be minél több szexuális tapasztalatot, mert kellő mennyiségű tapasztalat nélkül nagyon nehéz egy hosszú távú kapcsolatot jól működtetni.

Ha a leírt szempontok alapján jól átgondoltuk miként is állunk, a legfontosabb, hogy tudatosítsuk: éppen úgy vagyunk tökéletesek, ahogyan vagyunk. Ezt egészen radikálisan kell elképzelni, azaz úgy, hogy ha a világon egyetlen tökéletes ember lenne, az mi magunk vagyunk. Ha valakiben ez a meggyőződés már kiépült, akkor természetesen könnyebb észrevennie mások tökéletességét is, míg ha valaki azzal foglalkozik, ami nincs rendben vele, amin változtatni vagy javítani kéne, az az ember másokban is főként a hibákat keresi.

Legtöbben óvakodnak attól, hogy nemhogy tökéletesnek, de akár csak elfogadhatónak is tartsák magukat. Általában olyasmiket gondolunk magunkról mint, hogy „elég jól fejszámolok, de túlságosan ferde az orrom”, vagy „jól értek a szakmámhoz, de mindig összeveszek a többiekkel”, vagy „kedves, kellemes ember vagyok, de nincs ízlésem”, stb. Mindig van egy vagy több de, másfelől, ugyanakkor, viszont. Vagyis úgy gondoljuk, hogy vannak előnyös és hátrányos tulajdonságaink. Ez a gondolat azt az illúziót kelti bennünk, hogy objektíven ítéljük meg magunkat. A valósághoz azonban ennek semmi köze. A negatív gondolatok éppoly esetleges gondolatok saját magunkról, mint bármely más gondolatok, de mert meggyőződéssel hiszünk bennük, valósággá válnak, így aztán a tapasztalat is igazolja őket, és végképp nem tudunk változtatni rajtuk.

Ugyanilyen erővel gondolhatjuk azt is, hogy minden tekintetben tökéletesek vagyunk. Annál is inkább, mert saját magunkból bizonyára az a példány a legtökéletesebb, akik éppen vagyunk. Felesleges aggódnunk amiatt, hogy ha elkezdünk magunkról így gondolkodni, akkor nagyképűnek vagy önteltnek hisznek bennünket, és nem szeretnek majd. Emiatt felesleges izgulni, mert a környezetünk úgyis olyannak lát bennünket, amilyennek lelkünk titkos mélyén érezzük magunkat, és remélhetőleg ez legalábbis megközelíti a tökéletest.

Ökölszabály: Azt a meggyőződést kell kialakítanunk magunkban, hogy vonzó és szeretetre méltó férfiak és nők vagyunk.

 Kép forrása: Pinterest.com

Részlet a kapcsoskönyvből Villányi Péter írása
Forrás: http://villanyipeter.hu/eddig-megjelent-konyveim/kapcsoskonyv/