DUÁLTÖRVÉNY

 Kép forrása: Pinterest.com

IX. FEJEZET

A női lélek

Az embert nem az értelmi, hanem az érzelmi világának a fejlettsége kvalifikálja. - A férfi és a nő egységében a női elv a tartalmi rész, a férfielv pedig a külső burok. - A férfi és női elv nem lelki, hanem szellemi princípiumok. - Az érzelmi világon keresztül sokkal könnyebben fogadunk el valamit, mint az értelmin keresztül. - A női elv szerepe a Megváltó testbeöltözésénél. - Megtérés nélkül a duálok nem találkozhatnak. - Duálszeretet és anyai szeretet. - A nő szeretete mélyebb és önzetlenebb, mint a férfié. - "A férfi sorsa a nő" - a szellemi fejlődés szempontjából is igaz. - A női lélek a hit, remény és szeretet tartálya. A szeretet igazság nélkül, és az igazság szeretet nélkül eltéved. - Az alázatos női lélek - még ha egészen jelentéktelen helyzetben él is - jobban gazdagítja a világot, mint a gőgös férfi, bármily magasan áll is értelmileg. - A jó nők az emberi társadalom igazi fenntartói. - A női lelkek munkája a szférákban a csalódottságukban gyötrődő férfilelkekkel szemben. - Valamely világ fokozatát a rajta élő nők átlagos színvonala adja meg.

Az ember általában nagy rejtély. Azért mondta az Úr; "Ne ítélj, hogy ne ítéltessél", mert az embert sohasem a külső, testi megjelenéséről vagy műveltségéről, még csak nem is az értelmességéről lehet és szabad megítélni, hanem az érzelmeiről és az elveiről, mert csak ezen a két oldalon árul el a benső énjéről valamiféle bizonyságot.

Az én kijelentéseimben megtalálható, hogy a nő általában sohasem egyfokozatú a férfival, mert a nő a maga megjelenésében is mint ember vagy felette, vagy alatta áll a férfi fokozatának.

A nő, mint a férfival képezett egység egyik elválasztott princípiuma, magában hordozza azt a titokzatos valamit, aminek megértésére soha senki sem tud eljutni: az életet. Mert bár a férfi testében, a férfi fluidjaiban is képződik az élet továbbfejlődéséhez szükséges hordozó közeg (vehiculum), mégis a lebukott szellemi elvnek ő csak a külső burkát, mintegy a kérgét képviseli. Nem mondom ezzel, hogy alacsonyabb rendű, hogy kevesebb értékű, vagy hogy nem képes oda felemelkedni, ahova a nő; távol legyen tőlem ez a félremagyarázás. Azt jelenti ez csak, hogy a kettőnek egyben való kifejezésénél ő az erősebb, keményebb, nehezebben áthatolható külső burok, nehezebben befolyásolható, ellenállóbb, pozitívabb rész, mintegy az egységnek az a reprezentáló megjelenési alakja, amely mindig, minden világokon, mindenféle formákon és állapotokon keresztül ki van téve az ütközéseknek; továbbá ez a közeg van hivatva a benső forrongó életelveknek, lelki természeteknek még meg nem érett, ki nem élt, még tapasztalatokat nem szerzett eredményeit a külvilággal közölni, és a külvilág hatásait közvetíteni a belső felé.

Önként értetődik, hogy ha azt mondom valamire, hogy az a külső réteg, az a héja, akkor abból az következik, hogy a belső az egységnek folyékonyabb, érzékenyebb, puhább, élettel telítettebb része; ez az elfogadó princípium, amelynek hatására a külsőnek is finomulnia kell, illetőleg az ő eredményeinek is mindig szebb, igazabb, tisztultabb és magasabb rendű formában kell megjelenniük.

A férfi a nő nélkül és a nő férfi nélkül csak fél, egy hibás valami, mert egyik a másik nélkül az élet továbbfolytatását nem képes önmagából kihozni, előállítani; erre csupán egymással képesek.

És mert ez így van, minél mélyebbre bukik mind a kettő, annál nagyobb köztük a formában, megjelenésben, erőbeli és anyagbeli feladataik elvégzésében való elkülönülés. Mivel pedig így elkülönülnek egymástól, ennélfogva a tévedéseknek mindig több és több rétege áll közéjük, úgy hogy e kétféle szellemi princípium[1] közül mindegyik a maga külön életét hordozó elveivel áll ott elkülönülve azokba a rétegekbe burkoltan, amelyeket tévedéseikkel sűrítettek meg maguknak.

Ez az elkülönült állapot elsősorban a gondolataikban, érzéseikben és törekvéseikben, azután pedig az ezek megvalósítására szolgáló eszközök megteremtésében és hajszolásában nagyon eltér egymástól. Hiszen láthatjátok, hogy minél alacsonyabb rendű valamely embercsoport, annál inkább elkülönül benne a nő és férfi élete és feladata egymástól.

A nő hibája, a nő tévedése az elfogadó princípiumnak Istentől való elhajlása folytán átragad a férfilélekre is, és a férfilélekben mind maradandóbb, erősebb és keményebb kialakulásokat hozott létre. Ezért a férfi nehezebben tér meg, nehezebben fogad el valamit, és hogyha elfogad - bármennyire különösnek és szokatlannak tűnik is fel - női lelken keresztül könnyebben és hamarabb fogadja el. Ennek magyarázata pedig az, hogy a női lélek az érzelmi világához közelebb van, mint az értelmi világához.

S most hivatkozom egy nagy titokra, amelyet hiúságában és gőgjében az ember általában, s a férfi különösen nagyon nehezen képes feldolgozni magában - a Megváltó születésére. Íme, az Isten Szentlelke nem a férfi lelkét sugározta át, nem teremtett új anyagot, nem teremtett egy csodaszerű megjelenést, hanem a Megváltó az asszony méhéből született, de nem a férfi természetétől.

Tehát a visszaindulás az elbukás útján, vagyis a szabadulás mozzanata - mintegy örök jelképezésül - nem a férfiból indul ki, hanem a nőből: az elfogadó szellemi elv hajolt el az Istentől, s fogadta el a csábítótól a téveszmét, tehát ugyancsak az elfogadónak kell felemelnie a szemét és a szívét, az elfogadónak kell a kapcsolatot keresnie, mivel az ő lelkében vannak elrejtve azok az életlehetőségek, azok a kötelékek, amelyek a bűnbeesés folytán elszakadoztak. Tehát az elfogadón, a női lelken keresztül válik testté az Ige, az Isten Szentlelke; a nő, a feltisztult női elv - a férfi hozzájárulása nélkül! - lett ennek az Igének megvalósítója, testbeöltöztetője, hogy ezen a megvalósult, testté vált Igén keresztül lehajolhasson a bűnhődések pokláig.

És a Szellem - aki felvette a testet, aki formába öltözött, hogy ezt a formát, ezt a testet, ezeket a fluidokat átvilágítsa az ő mennyei világosságával, a szeretetnek azzal az újjáteremtő erejével s az értelemnek azzal a mennyei világosságával, amely a legkisebb, a legelrejtettebb tévedések helyére, a lélek legmélyének életparányaiba is bevilágíthat - megküzdi a maga harcát, és a szenvedéseken keresztül felemeli a kárhozatba zuhant szellemi szikrákat, amelyek az anyagba, a halálba voltak száműzve, hogy ismét erővé váljanak, olyan erővé, amelyben megépülhet a szellemeknek az az örök otthona, amelyben az Isten lesz ismét mindenben minden, s az Isten törvénye, az Isten akarata nyitja meg az életnek azt a titokzatos folyamát, amely addig nem ismert örömökkel és boldogságokkal gazdagítja az ő szellemgyermekeit.

Tehát nem szükséges a test. Mert ha a szellem elfogadja az isteni igazságot, és bele tud merülni az életnek a feléje özönlő folyamába, akkor új alakulatok, új lelki és testi megjelenési formák képződhetnek körülötte csak abból az egyetlen mozzanatból kiindulva, hogy elfogadta az isteni igazságot.

De ameddig a férfi meg a nő el nem fogadja az Isten kegyelmét és meg nem tér az Isten törvényéhez, és a lelkét ehhez a törvényhez hozzá nem alakítja, s bele nem illeszti azok közé a korlátok közé, amelyek fokról fokra új alakulatokkal várják őt, amelyeket a rámért feladatok elvégzésével be kell töltenie, addig semmiképpen meg nem találhatja egyik a másikat.

Tehát megtérés nélkül a duálok nem találkozhatnak. Ha találkoznak is - mert hiszen a lebukott szellemeknek ebben a rajában nincsen kizárva a találkozás lehetősége - nem ismerik fel egymást, mert közéjük áll a bűn, a tévedés, a gőg, a hiúság, a türelmetlenség, a makacsság, az önmaguk felmagasztalásának vágya, az önzés, a telhetetlenség, a fösvénység, az irigység, a gyűlölet, a hazugság, és megsemmisíti a szellemnek mindazt a törekvését, amely talán az ő hosszú - hosszú tapasztalatokból leszűrt igazságában mintegy kibontakozva, felcsillámlik. Mert ha csak egy kicsiny sértődés jön is létre, ami egy kissé megkarcolja a gőgöt: már az indulat a harag, a bosszú, a kegyetlenség, a gyűlölet kerekedik felül; vagy csak egy árnyalattal vezesse félre egyik a másikat: már vége a bizalomnak, s gyanakvás, óvatoskodás, kételkedés, anyagiasság, testiség áll a két lélek közé; és akkor, még ha az érzéseik vonzódnának is egymáshoz, mégsem képesek egymást elérni, és csak annyit ér a találkozásuk, mint hogyha két lángoló parázs egymást érinti: körülöttük felgyújtanak mindent, ők maguk azonban kihamvadnak, mert a bűn elfojtja a  további érzések tüzét.

A nőben van az a folyékonyabb életáram elrejtve, amely nem testi, hanem lelki természet; őbenne van az életnek nagyobb, puhább, alakíthatóbb princípiuma, gazdagabb, színesebb, világosabb és ragyogóbb része. A férfi erősebb, kitartóbb; hogy úgy mondjam, megbízhatóbb, mert nehezebben alakul, nehezebben befolyásolható, konzervatívabb, nehezebben mozgó, sűrűbb és keményebb.

Bukottságában e kétféle princípium mindegyikét a saját törvényének kell átalakítania és megtisztítania a hiábavalóságoktól, a felszedett téveszmék által átitatott gondolatoktól és törekvésektől, és az ezekből származó csalódásoktól, hogy            bizonyos fejlődési színvonalon túl már ritkuljon körülöttük a köd, és képesekké váljanak az egymástól eredő érzésrezgések felvevésére és visszhang adására.

A nő a földi világon életlehetőségek tekintetében szegényesebben van elbocsátva, mivel az ő hibája, illetőleg tévedése folytán nem felfelé, Isten felé irányult a tekintete; ennélfogva, mivel ő a befolyásolhatóbb, a puhább, az alakíthatóbb, azért az isteni Gondviselés a keményebb, erősebb, nehezebben befolyásolható férfit rendelte arra, hogy körülzárja a nő életét - mint ahogyan a fa kérge és héja körülzárja és megvédi a külső hatásoktól a fa belsejében a nedveket hordozó sejteket - hogy a nő minden olyan hatástól meg legyen védve, ami nemcsak az ő számára, hanem az egész emberiség számára lefelé süllyedő eredményeket hozhatna létre.

Ez a lefelé süllyedő eredmény az utódok elkorcsosulásában, elanyagiasodásában és az Istentől mind messzebb való eltávolodásában nyilvánul meg; sőt nemcsak ebben, hanem abban is, hogy testileg is mindig betegebb, satnyább, erőtlenebb utódokat nemzenek, akik a bűnnel szemben mindig kevesebb ellenállásra képesek.

Ezért az egészséges lélek - mert minden fokozaton vannak egészséges emberlelkek - akképpen nyilatkozik meg a nőben, hogy ragaszkodik ahhoz, ami az övé, és megvédi vele együtt a családját és ami a család fenntartásához szükségeltetik: megvédi a szeretetet, a jövőt. Ez a tendencia a nőben a legkiválóbb formában, az anyai szeretet alakjában nyer kifejezést.

Az anyai szeretet nem nagyobb és magasabb rendű érzés, mint a duálszeretet, amely a nőt a férjéhez köti, és nem nagyobb és értékesebb, mint az, ami a gyermeket a szülőhöz köti, mert mindez a szeretetnek csak különböző elrészleteződése; de az anya szeretete az erősebb, áldozatosabb, mert az ő gondjaira van bízna a jövő. A nő lelkében érik a jövő, s azért az anyai szeretet formájában a legészrevehetőbben jelentkezik a női léleknek ez a titokzatos törvénye, amely bizonyos ösztönöket is felébreszt, amely ösztönök az állatvilágban éppúgy feltalálhatók, mint az emberek világában.

Ezek az ösztönök a mulandóhoz, a testhez kötik ezt a szeretetet, és ennek a testben való kifejezését tartják a legmagasabb rendű érzelemnek, mert a lélekben, a szellemben való kifejezésre még nem eléggé érettek, hogy azt a földi életben is megvalósítsák. Ezért van, hogy a mai fejlettségi fokon a szemetek előtt az anyai szeretet áll mint a szeretet legcsodásabb ragyogása, mert a mennyei törvény így írta elő, így találta ezt jónak. Csak egy betűje ez a mennyei törvénynek, amely íme a természeten keresztül is megnyilatkozik.

A nő nem az értelmével fogja ezt át, ő ezt csak azért követi, mert így érzi jónak, helyesnek, igaznak, mert ennek a törvénynek a hatalmával nem bír. És még ha máskülönben el is van esve, és az értelme el is van homályosodva, szellemi és lelki tapintó érzéke meg is van bénulva, ez él benne, és ebben él az ő tulajdonképpeni lényegtörvénye.

A nő nemcsak a gyermekét tudja igazabban és mélyebben szeretni, de általában mindent és mindenkit; az ő lénye felolvad a szeretetben.

És én azt mondom, hogy ha a férfi boldogabb jövőt akar látni, jó, hogyha ezt a szeretetet mint világító fáklyát tartja maga előtt, mert ez a világító fáklya vezeti őt keresztül ezzel a tévedésekkel, gonoszságokkal, hamisságokkal megrakott sötét rengetegen, ahova nem süt be, vagy csak igen gyéren az Istentől jövő szellemi világosság napja.

A férfi elmélkedik, tanul, bölcselkedik; megtanulja az anyagi életnek azokat az előnyösebb, helyesebb, rendesebb és biztosabb részeit, amelyeken keresztül lelkileg is, szellemileg is bizonyos kincsekkel, tapasztalatokkal ékesíthetik fel az életét. És sokan vannak, akik nem lépnek házasságra, nem tartanak el családot, mert a maguk helyén és állapotában fontosabbnak tartják, hogy amit az ő férfiértelmükkel, helyesnek és bölcsnek tartott elgondolásukkal kivívtak maguknak, abból őket ne zavarja ki a bizonytalan nő, s rajta keresztül a bizonytalan jövő és a mindenféle eshetőségekkel és kellemetlenségekkel megrakott helyzetek és állapotok, amelyek kilátástalan és bizonytalan formában reájuk zuhanhatnak, s ezért agglegények maradnak.

De amikor elérkeznek ahhoz az időhöz, hogy le kell vetkőzniük a földi megjelenés összes járulékait, ott maradnak gyengén, fáradtan, reménytelenül és bizonytalanul. Mert hiába voltak a maguk igazságában rendíthetetlenek és biztosak, de érzelmi világuk elmaradt a fejlődésébent. És amikor azokat az igazságokat, amelyeket valóságoknak hittek és megvalósíthatóknak reméltek, csakugyan meg is kellene valósítaniuk, s amikor a szellemi életben valami érdemeset akarnának végezni: hiányzik hozzá a ragasztóanyaguk. Pedig ahogyan az építéshez szükséges a téglát téglához ragasztó habarcs, nekik is szükségük lenne erre a ragasztóanyagra; mert bárha megvannak az igazságaik és a helyes tapasztalatokból leszűrt tudásuk, mint nagy és értékes kövek, sőt talán szépen megmunkált márványlapok, amelyekből monumentális műveket építhetnének, de egyszerre azt veszik észre, hogy nincsen meg hozzá annak a világnak az a bizonyos ragasztószere, amellyel felépíthetnék az ő elgondolt és kialakított szellemi eredményeiket.

Ez a ragasztóanyag csak a nőből, a nőtől és a nőn keresztül szerezhető meg, mert a női lélek a szeretetnek, a reménynek, a hitnek a tartálya. A női lélekben van meg mindez, mivel ez folyékonyabb, puhább, nyújthatóbb, alakíthatóbb; a női lélek kilép a maga szűk elhatároltságából, és finom észrevevő képességével és megsejtésével messzebbre hat, mint a férfi a maga tudásával és lerögzített igazságával.

Mert a férfi lerögzíthet valamely igazságot, de mivel a külső világban és az ő külön rétegein keresztül szerezte azt meg, nem bizonyos, hogy a helyes igazságot rögzítette-e le, nem szorul-e átalakításra még akkor is, ha a jónak bizonyos részét tartalmazza? És amíg ezt az átalakítást véghez nem viszi, addig nem juthat el az ő szellemi céljainak elérésére, sőt meg sem közelítheti azokat, mert lekerülhet a rendes útról és eltévedhet.

Az érzelmi világon keresztül azonban ritkábban tévedhet el a szellem. Ott is eltévedhet ugyan, de aki keresi és kutatja az igazságot, annak okvetlenül meg is kell találnia az igazság benső lényegét: a szeretetet és a szereteten keresztül a szeretet külső burkát: az igazságot. Mert a szeretet igazság nélkül és az igazság szeretet nélkül önmagában eltéved.

Alázatosságával, egyszerűségével és szeretetével a legegyszerűbb, a legkevesebb tudású nő is több értéket jelenthet a világnak, mint az értelmileg nagy világosságra jutott és nagy eredményekkel meggazdagodott férfi. Mert az egyszerű és alázatos lélek közelebb van Istenhez és a lelki igazságokhoz, mint az a művész vagy író, vagy bármiféle, akár a legmagasabb rendű alkotó-munkát végző férfi is, aki gőgös és hiú a maga erejére, és a maga tudásában bizakodik; mert ez az ő ragyogó értelmével, a lelkéből kipattanó ellentétes igazságok szétszórásával romba döntheti a világot, ellenben az egyszerű, tanulatlan, de alázatos és szeretetteljes női lélek mindig alkalmas arra, hogy rajta keresztül magasabb szellem ölthessen testet, aki megállítsa a féktelenségekbe és gonoszságokba süllyedt emberek tömegeit, és megállítsa a lefelé zuhanó világot a megsemmisülés útján.

Az alázatos női lelken keresztül magasabb rendű férfiszellemek jöhetnek le a Földre, és gazdagíthatják a világot. De az elbizakodott férfin keresztül - bármilyen csillogó értelmű legyen is, és még ha a világot meghódította is - nem testesülhet, nem kapcsolódhat mennyei igazság, mert az ilyen elbizakodott férfilélek eltaszítja magától az egyszerű és lelki értékekkel megáldott női lelket; az ő figyelmét a külsőség, a szépség, a ragyogás, az értelmileg hozzá hasonlóan fejlett, vagy ravaszkodásban nagy gyakorlottságra szert tett női lélek ragadja meg, mert érzi, hogy az a hozzávaló.

Ez pedig mindig veszteséget jelent a világnak. Minél nagyobb, minél magasabb pozíciót teremtett magának az értelmileg fejlett férfilélek, ha érzelmileg fejletlen, megjelenése annál nagyobb veszedelmet jelent a világ számára.

Tehát ha én a ti mostani korotokban újból szólok a nőhöz, azt mondom, amit régen is mondtam, hogy a nők ékessége ne a külsőben nyilatkozzék meg, mivel a női szív érzésében elrejtett érték az Istennel szemben való engedelmesség és alázatosság; az Isten igazságát kereső, kutató, imádkozó, hívő, felfelé törekvő érzések és gondolatok azok, amelyek a világnak új átalakulást, új formát adhatnak.

Az ilyen nők, akik a lelkükben hordozzák az örök Évát - amely név annyit jelent, mint "életet hordozó" - tehát akik az isteni természetet hordozzák magukban - azok a világnak ékességei; ők azok az önfeláldozó anyák, akik imádkozva várják magzataik világrajövetelét; ők azok az éjjeleket átvirrasztó anyák, akik aggódva lesik gyermekeik pihegését, vágyait, kívánságait; ők azok, akik a zsenge gyermeket megtanítják az Isten megismerésére, és javulásra, igazságra nevelik őket, megtanítják az engedelmességre, az Isten iránt való hódolatra, embertársaik szeretetére. Ők azok, akik igazságosan büntetik, megfeddik ugyan gyermekeiket, de aggódnak értük, hogy a lelkükben kár ne essék; istenfélő emberekké nevelik őket, igazi jellemekké, s ezáltal ebben a mulandó életben örök életre szóló palántákat ültetnek el.

Ezek azok az Évák, akik feláldozzák magukat a családjukért, a férjükért; eltűrik a férfi szeszélyeit, eltűrik maguk felett az uralkodást; ők azok, akik lemondanak, s beérik - mert be kell érniük - az érzéseknek azokkal az apró morzsáival, amelyek hosszú időkig eltöltött együttélésben is csak ritkán hullanak részükre.

Az ilyen anya és feleség mindezek ellenére szeretettel ragaszkodik mindegyikhez az övéi közül; szereti azt, akit a végzet mint házastársat rendelt számára, szereti a gyermekeit, a szüleit, a testvéreit; szereti és eltűri barátainak gyengeségeit, hibáit; s amikor magára marad, lélekben összeroskadva, könnyezve borul le az ő Istene előtt, és kéri, hogy adjon neki erőt az élet terhének továbbhordozására.

Mert bármennyire megbántották, bármennyire a szívébe döfték is gőgből, elbizakodásból a szeretetlenség tőrét, s a semmibevevésnek azokat a töviseit, amelyek a tökéletlen emberi lélekben olyan bőven teremnek: ő mégis érzi, hogy szükség van arra, hogy az ő lelkéből eredő szeret táplálja és áthidalja azokat az állapotokat, amelyek még azokat a lelkeket hordozzák, akik hozzá vannak kapcsolva, hogy kiegyenlítse és kiegészítse a nézeteltéréseket, és megbékéltesse egymással azokat, akik, hogyha ő eltávoznék közülük, szétszóródnának a világ minden tájára.

Ez az igazi nő, aki számára szükségképpen ritkán nyílik ki a boldogság virága ezen a Földön, és ritkán hull reá a hála, a szeretetet harmatja, hanem legtöbbnyire csak töviskoszorú jut neki a földi életben. Mert ezeket a lelkeket az isteni Gondviselés azért küldi és hinti el a világban, hogy a nagy, felduzzadt lelki kinövéseket kiirtsák, amelyek mint valami nagy pöfetegek megdagadnak és felfakadnak, mindenfelé mérgező hatást hintve szét. Azért élnek ezek, hogy azoknak az idejét megnyújthassák a kegyelem világában, akik még az ilyen lelki kinövéseket magukban hordozzák, hogy legyen alkalmuk még egy utolsó próbálkozásra a jóval, mielőtt leesnének s hosszú időre elnyelné őket a sötétség, ahonnan nincs feltámadás, ahol többé nincs jóvátételre való lehetőség.

És hogyha az ilyen áldozatos léleknek a testbeöltözéssel csak egyet vagy kettőt sikerül is az élet számára megmentenie, vagy annak a veszedelembe rohanó kocsiját megállítania, már nem élt hiába, még ha a lovak meg is tapossák s el is gázolják. De legalább annyit elért, hogy egy pillanatra megállította útjában a lefelé rohanót s az ezáltal nyert annyi időt, hogy körültekinthetett és megláthatta azt a veszélyt, amely előtte állt s így megtérhetett és visszafordulhatott kárhozatos útjáról.

S ekkor azok az igaz érzések, amelyeket látszólag hiába szórt szét, amik számára csak csalódást és fájdalmat termettek, - amelyeket a földi életben sokszor kiirtani igyekeznek az ilyen női lelkek magukból[2], - új ragyogásban, új szépségben törnek elő a lelkéből, és mint új ékszerek, mint ragyogó lelki képességek hullanak a lelki ruhájára, és ettől megszépül, meg-erősödik, meggazdagodik, és ismét sokkal-sokkal közelebb jutott céljához: a boldogsághoz az örökkévalóság világában.

Az ilyen női lelkek szeretetükkel sokszor felkeresik azokat a szférákat, amelyekben magukba zárkózottan, elkülönülve időznek azok a férfilelkek, akik földi életükben fenékig ürítették az élvezetek poharát, akik részt kértek maguknak a dicsőségből és elsőségből, és bizony annak idején meg sem látták - mert nem is voltak rá kíváncsiak - az egyszerű, szürke női lelkeket, akik a szívük vérével táplálták a család életét, hogy fenntarthassák azt a szellemi színvonalat, amelynek megvédéséért és felélesztéséért hivatásszerűen küldettek a Földre.

Mint mondom, ezek a férfiszellemek csalódva, mogorván, elégedetlenül, a lelkükben forrongó ezer meg ezer kérdéstől kínoztatva várják elsatnyult lelkiállapotukban a lehetőséget, hogy újból próbálkozhassanak, és a szeretet tűzhelyénél felmelegíthessék a lelküket, megismerhessék az élet nagy titkát és nagy céljait. Sóvárogva tekintenek le azokba a szférákba[3], amelyekben a hozzájuk hasonló fokozatú nők vannak, mert már érzik - mivel a lelkük természete már megsúgta nekik - hogy csak a nőn keresztül, a nő által juthatnak el az érzelmi kielégültségnek abba a melegébe, ahol az ő szorongásoktól és reménytelenségektől fáradt lelkük - mint ahogyan a hidegtől összezsugorodott test a langymelegben felduzzad és megnagyobbodik - felduzzadhat és kielégülhet. Le-letekintenek, de mindannyiszor csalódva fordítják el a tekintetüket a velük egyenszerű női lelkek csoportjától, mert utálják őket és irtóznak tőlük, és lélekben kétségbeesve menekülnek egy másik lehetőséghez, mert sem anyának, sem testvérnek, sem feleségnek nem óhajtanak és nem kívánnak közülük egyet sem.

S ha nem volnának felettük magasabb rendű női szellemek, akkor bizony a férfiszellemek fogva maradnának a saját elkülönített szférájukban, amelyet maguk alkottak maguknak azáltal, hogy a nőt nem becsülték, nem adták meg neki azt, ami őt megillette volna, mert magukat különbnek tartották értelmileg, sőt érzelmileg is, s a nőt csak az érzékeik kielégítésének eszközéül tekintették és az ő szolgálatukra rendelt alsóbbrendű lénynek minősítették.

Ezekben az elvekben, ezektől bezárva és körülhatárolva kilátástalannak látszik az életük. És szükséges is, hogy a megtévedt férfiszellemek ebben a saját maguk által alkotott börtönben szenvedjenek és kínlódjanak a saját hibáik és tévedéseik következtében.

Mikor azután azok közül a sokat szenvedett női lelkek közül jelenik meg egy-egy felettük, akkor - mivel olyan régóta keresik azt, akivel boldogok lehetnének, akivel a lelkük kiegyenlítődést és kiegészülést tudna elérni, aki mint elképzelt eszménykép, mint ideál lebeg előttünk - mindegyiknek a lelkében felviharzik az érzés: "ilyent kívánnék én! Igen, erről álmodunk, ezt akarjuk, ez után vágyunk, efelé törekszünk, erre van szükségünk, mert ezen a jobb, igazabb, szeretetteljesebb női lelken keresztül épülhet meg a lelkünk; mindegy, akár anyának, akár feleségnek, akár testvérnek, bárminek, csak ehhez közel lehessünk!"

Ez a sóvárgó érzés új alapokra fekteti a férfi fejlődésének és javulásának azt az eltökéltségét, amelyet egy-egy ideálnak a megpillantásával új életre érez ébredni a lelkében.

És a nő, ha annak a férfiléleknek csak valami lelki vonása hasonlít is az ő lelki természetéhez, ha csak valamelyik gondolatával és törekvésével azonosíthatja is magát a lelkében hiányt érző szeretet, új folyamatot indít meg, és beburkolja a férfit azzal az érzéssel, ami az övé, s kiemeli őt a kétségbeesés szférájából, és vagy gyermeke, vagy hitvese, vagy barátja lesz, vagy más egyéb nemes vonatkozású összekötő érzés, összekötő kapcsolat keletkezik közöttük, és kész az új életprogram. Csak még az elhelyezkedés lehetősége hiányzik, az a feladat, amelyet be akar vele tölteni.

Más esetben a feladat van készen, és ahhoz keres megfelelő szellemet, aki őt abban támogatja.

Sokkal ritkábban fordul elő az, hogy a férfi vállalja el a női lelket, de nagyon sűrűn fordul elő, hogy a nő vállalja a férfilelket.

Valamely világ fokozatát mindig az mutatja meg, amely fokozaton annak a világnak női szellemei nagy átlagban állanak.
 
X. FEJEZET

A duálérzés lassú kibontakozásának nehéz időszaka

Minden szellem helye üresen áll Istennél, de mindenki csak a saját helyét képes betölteni. - A hasonló lelki természetűek vonzódása egymáshoz. - Az érzéki túltengések féke a betegség, az érzelmieké a csalódás. - A megérző fluidok kibontakozása. - A szimbólum definíciója. - A megérző fluidok és az igazi médiumitás. - Akinek a megérző fluidjai kifejlődtek, annak az életcélja a testben is csak szellemi lehet. - A duálfelek összekapcsolódása a földi életben. - A nő lelkileg nagyobb, mint a férfi. - A fejlődés törvénye a nő által viszi előre az emberi nemet. - A női természet kilenc hónapos periódusai. - A férfi a saját romlását idézi elö a nő szenvedtetése által.

Az ember nem az, akinek hiszi magát, mert egy életen keresztül nem mutatkozik meg az egész én, csak az énnek egy bizonyos vetülete.

A lélek minden egyes lapjának éppen úgy bizonyos törvényt kell követnie, mint ahogyan a gyémántot sem csiszolhatják össze-vissza, hanem annak is bizonyos szabályos formát kell felvennie, amilyenre azt a szakértő, a gyémántcsiszoló kikészíti. Ugyanúgy mindegyik lelket, amikor a csiszoló a kezébe veszi, az ő egyéniségének a törvénye szerint átalakítja, és mindegyikből azt hozza ki, amire tulajdonképpen teremtetett.

Ez a csiszoló sors.

Nem mindenkinek ugyanaz a sorsa a földi életben, és nem mindenkinek ugyanaz a feladata a szellemi életben. Minden szellemcsoport más-más feladatot van hivatva betölteni, és más kérdéseket kell kibogoznia az életével. Ezek a különböző kérdések és feladatok mind azt munkálják, hogy a harmónia az Isten és a teremtett mindenség között mind tökéletesebbé és tökéletesebbé legyen.

Nincs egyetlen szellem sem, akinek a helye üresen nem állna Istennél, a tökéletesség világában, és azt az üres helyet senki és semmi be nem töltheti, egyedül csak ő; a saját külön csiszolásával, az Istentől elrendelt külön faunájával egyedül csak az illető szellem képes oda beilleszkedni.

Ha az ötvös elgondol valami szép tárgyat, valami ékszert, amelynek valamit ki kell fejeznie, abban mindegyik drágakőnek megvan a maga külön foglalata. Ugyanígy az égi elgondolás sem keveri össze az egyeseket, hanem a maga feladatával mindenkit a maga helyére állít, hogy ott a helyét tökéletesen és hiány nélkül töltse be. Tehát minden lélek sorsmozgása abban az irányban van előkészítve, amely irányban fejlődnie kell. És amikor ez a sorsmozgás forgatja és csiszolja a lelket, új színeket, új gondolatokat, új érzéseket vált ki belőle, s minél tökéletesebbé, minél színesebbé, minél gazdagabbá lesz a lélek ezekkel az új gondolatokkal és érzésekkel, annál tökéletesebben képes betölteni a rábízott feladatot.

Tehát nem mindegyik lélek ugyanaz a lélek. Azonban mindegyik lélek akkor éri el a maga lelki természete szerinti reménységének és vágyának beteljesedését - ami benne valaha is élt, mozgott és hajtotta őt - amikor a saját hivatási pontját elérte. Mikor ezt elérte, akkor beteljesedett minden vágya, és boldog.

Ekkor már nem kívánkozik sem egyik, sem másik arra a helyre, ami nem az övé, mert elért tökéletességében már tudja azt, hogy ő egy másik helyet, legyen az bár nagyobb elhivatás, a maga lelki képességeivel sohasem tudna hiány nélkül betölteni.

Ezért az Isten országában nincsen olyan vágy, amely be nem teljesedhetik, nincsen olyan remény, amely meg nem valósulhat, mert ott mindenki a maga helyére kerül.

A szellemek az őket körülfogó lelki burokkal együtt sohasem egészen egyenlők. Vannak kisebbre hivatott, és vannak nagyvonalú szellemegyéniségek, akiknek nagyvonalú életeket kell betölteniük. Ezeket úgy forgatja és csiszolja a sors - a saját sorsuk -, hogy mindig abban a formában és abban a gondolatban fejlődnek, amely az ő lelki természetüknek felel meg. És mindaddig kell csiszolódniuk, mindaddig kell szenvedniük, tanulniuk, amíg a számukra előírt követel-ményeket be nem tudják tölteni, illetőleg ameddig a mindenség Ura által kívánt eredményt el nem érik.

Példát hozok fel: vegyetek egy növényt, pl. a rózsát. A rózsának is különböző részei vannak: a gyökér, a szár, a levél, a virág; s bár ezek teljesen különbözők egymástól, mégis ugyanegy gondolat, ugyanegy elvet szolgálnak; de ugyebár a rózsa levele, szára, vagy éppen a tövise nem neheztelhet a maga hivatása miatt, és nem törekedhetik oda, ahol a rózsa szirmai vannak, mert mindegyik rész ott tökéletes, mindegyiknek ott kell a hivatását betöltenie, ahova a természete predesztinálja: a levélben vagy a szárban, s ezek nem neheztelhetnek azért, mert nem olyan színdúsak, mint a szirmok. De a szirmok is hiába panaszkodnának azért, hogy a levelet nem bántja senki, hanem az továbbélhet, tovább élvezheti a napsugarat, a harmatot, a szellőt, míg a virágot leszakítják s el nem kell hervadnia, a szirmoknak le kell hullaniuk. Ez a virág sorsa, amaz pedig a levélé; mindegyiknek megvan a maga elhivatása, amit be kell töltenie. Így az emberi sorsok is mind különbözők.

Ezek mellett a nagy különbözőségek mellett mégis mindig azok vonzódnak egymáshoz, akiknek a lelki természetük valahogyan kiegészítheti és kiegyenlítheti egymást; ezek a barátok, a rokonok, vagy a fajok csoportjai.

A lelkek egy-egy fejlődési állomáson sokszor az örökkévalóságban is hosszú-hosszú ideig vannak együtt; ez alatt az együttidőzés alatt azután kibontakozik egyik-másiknak a tudattalan természete, azaz tudatossá válik, és amikor ez a lelki természet mint tudatos megjelenik, egyszerre csak ez a gondolat születik meg bennük: "Nini, hiszen mi nem is vagyunk egymáshoz valók!" Mert az a felébredt tulajdonság, amely a lelki természetben megvan, nem hogy nem vonzódik egymáshoz, hanem inkább elűzi egymástól az addigi barátokat, sőt a fajokat, népeket, nemzeteket is; és ez az elidegenedés annyira elfajulhat, hogy háborúkat viselnek egymás ellen, megölik, megsemmisítik egymást, szeretet helyett gyűlölet támad bennük. Így sokszor nagy fluidi egységek olvadnak fel, és olvadnak össze más családokba, más nemzetségekbe, s a barátok sokszor ellenségekké válnak.

De ez csak a fejlődés vonalán van így, olyankor, amikor a tudattalanból a tudatosba lép a latent pihenő természet.

Ugyanígy van ez a szerelemmel és a házassággal is. Amikor a különböző duálfelek nagy nehezen kezdenek az anyagi világ kötelékeiből kibontakozni a szabadság felé, az érzelmeik új szférát teremtenek, és keresik azt, akivel és akiben kiegyenlítődhetnének és kiegészítődhetnének. Így mindinkább vonzza a hasonló a hasonlót - bár vannak esetek, hogy éppen az ellenkezőben találják meg a maguk kiegészítő részét. Ez már a lélek keresgélése, a lélek szabadsága felé való vágyódásának nagy megmozdulása.

És ennek így is kell lennie; mert minél nagyobb érzelmi szabadságot képes a lélek kivívni magának, annál messzebb érnek el az ő kutató érzésszálacskái a fluidi világban, a megérzés, a megsejtés, a rokonszenv, vagy ellenszenv mindig tudatosabbá válik, úgyannyira, hogy ezeken az érzésszálacskákon keresztül a testbe zárt szellem jobban tud tájékozódni, mint az, akinek ezek a szálacskái még nem fejlődtek ki, aki még csak a testen keresztül és az érzékek útján képes valamennyire tájékozódni.

Az érzéki túltengéseket a különféle betegségek szabályozzák, hogy a lélek az egyenes úton maradjon, az érzelmi túltengéseket pedig a csalódások. Ez sokszor annyira megy, hogy vannak szellemek, kik az ő finom érzelmi tapogató és tapadó fluidjaikkal már nem mernek sem egyikhez, sem másikhoz tapadni, mert mindenünnen fájdalomra és csalódásra számítanak, s azért ezeket az érzelmi tapogató szálacskáikat egy időre befelé fordítják és nem törődnek senkivel és semmivel.

A léleknek ez a túlérzékenysége is betegség. A második szféra felső felében és a harmadik szféra alsó felében fordulnak elő ezek a lelki betegségek.

Ez azonban nem tarthat túl sokáig, mert idővel megint csak ráéhezik a lélek arra, hogy érzelmi hatásokat fogadjon el, s akkor újra rákényszerül az érzelmi tapogatódzásra. A harmadik szféra felső felében tehát megint újrakezdődik a tapogatódzás, a keresés. Bár itt még meglehetősen tompák ezek az érzékszervek, de mellettük megerősödik az akarat és sokszor az alázatosság, és ezek a szellemet arra teszik képessé, hogy legyen ereje elviselni azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyek ebben az állapotban reá várnak.

Ekkor, amikor az igények mind szerényebbekké lesznek, kezdi el a befelé élést, az önmagába tekintést, ekkor már nem kifelé néz, ítél és elítél, hanem befelé tekint. Ekkor kezdi észrevenni, hogy önmagában is sok hiba, sok fogyatékosság van, és megtanulja a megbocsátást, az elnézést, a békességes tűrést, és ezzel egy másféle tapogató szerve kezd kifejlődni. Ez az a tapogató szerv, amely a jót és igazat, a rosszat és elvetnivalót úgyszólván csalhatatlanul kezdi megérezni.

Ekkor kezd kigyógyulni a lélek a vakhitből, a formákból; ekkor kezdi csak az igaz Istent és az ő félremagyarázhatatlan törvényét keresni és megérteni. Mert hiszen eddig mindenben és mindenhol csalódott. Ekkor kezdi el önmagán is a munkát, amikor már megszokta az önmagába tekintést és a bírálatot a saját cselekedetei és érzései felett, s ekkor kezd csak kissé érdemesebb, s a külvilágban is hasznavehető munkát végezni.

Eddigi munkája csak a test fenntartására, a test vágyainak és törekvéseinek kielégítésére irányult.

Ezekkel az új tapogató szervekkel kezdi megérteni a kereszténység eszméjét: a Krisztus szeretetét, a kegyelmet, amit eddig hiába akart megtanulni, képtelen volt asszimilálni. S ekkor kezd a lélek átalakulni, és megy át azon a nagy átváltozáson, amikor a lelki test, a periszprit lemarad róla, és helyette alakítható fluidburok képződik körülötte, s abban éli további életét.

Amikor pedig újból testet ölt, ez a fluidburok nem szűnik meg, nem oszlik szét, mert ez a fluid az, amivel testben léte alatt is a szellemi jó és igaz világában időzhetik; ez az a jobb médiumitás. Ebben a fluidban él az ő törvénye. Ez az a fluid, amin a szellemvilági események, dolgok, igazságok áttükröződnek. A médium lelke ez a tükör.

Ebbe a tükörbe vetítem én bele képekben az én mondanivalómat; ebben a tükörben alakulnak ki szimbolikus képekben a szellemvilág igazságai, dolgai.

A szimbólum nem más, mint az igazságnak, a valóságnak őt megillető formája és képe, amelybe a gondolat beöltözködik.

Ez a fluid áthatja az éteri testet is, és általa az éteri test is magasabbrendűséget nyer, egy magasabb állapothoz, a fejlődés vonalán egy szellemibb állapothoz való érkezést jelent, azaz ezáltal az éteri test is alakíthatóbb, nyújthatóbb, puhább, könnyebben kezelhető anyaggá válik a szellem kezében, valamint a megnyilatkozni kívánó idegen szellemek kezében is.

Azonban ez az éteri test a tulajdonképpeni anyagi testnek a szervező életerővel való kapcsolatánál fogva hozzá van kötve ahhoz a sorshoz, ahhoz a formához, amely mindig annak a feladatnak a szolgálatát van hivatva elvégezni, amely célból a szellem testet öltött, jóllehet, az ilyen fluiddal rendelkező szellemnek nem lehet többé az a célja és rendeltetése, hogy a Földet, a Föld és a test céljait és érdekeit szolgálja, egyszóval, hogy az anyagvilág céljait vigye közelebb a megvalósuláshoz, hanem már szellemi céljai vannak.

Hiszen különben nincs is más indok, ami a test anyagához kapcsolja, nincs más magyarázat reá, mint ez a hivatás. Mert a szellem természeténél fogva már nem lefelé néz, nem az alsó célokat akarja elérni, nem az alsóbb állomásokat keresi, amelyeket már elhagyott, ellenkezőleg, a kapcsolódás által az anyag szellemét is törvényszerűleg feljebb emeli. Tehát mindig szellemi célok azok, amikért ez a fluid az éteri testekkel és a szervező életerővel kapcsolatot teremt.

A magasabb rendű én sokszor túl terhesnek találja azt a hivatást, amiért őt a sorsa az anyaggal összekapcsolja, különösen, ha még nincs hozzászokva ahhoz, hogy nagyobb feladatokat végezzen, tágabb térre kiterjedő kérdéseket oldjon meg és hozzon összhangba Isten törvényével. Ilyen esetben ebben az összeköttetésében sokszor vergődik a szellem, s a lélek és az éteri test nem olyan könnyen találja meg egymással a harmóniát, és mindez igen sokszor betegségeket hoz létre a testben.

Tehát amikor a szellem abban a magára öltött ruhában egy-egy ilyen élet, egy-egy feladat előtt áll, sokszor maga sem tudja, mit hoz eléje a sorsa, a rendeltetése, hivatása, mert nem mindig képes mindazt áttekinteni, ami egy ilyen testöltéssel együtt jár. Mert ha áttekinthetné, nem ijedne meg azoktól a nagy hullámzásoktól, amelyeken keresztül kell mennie.

Tehát amikor a szellemek ebben a testben - egyik kisebb, másik magasabb fokozatot - elértek, mert már a testben bizonyos kérdéseket jól-rosszul megoldottak, akkor már ezekkel az ő tapogató fluidjaikkal mind messzebbre képesek kisugároztatni az érzéseiket, s akkor az egymáshoz lelki természet szerint közelállók úgy vonzzák egymást, mint a mágnes a vasrészecskéket, mert az érzésszálaik a dolog természeténél fogva keresik az őket kiegészítő és kiegyenlítő részt. Így vonzódnak egymás felé a duálszellemek.

De ha még sok olyan van a lelki természetükben, ami valaha őket szétrobbantotta, akkor hiába találkoznak, sőt hiába élnek egymás mellett: akárhányszor igyekeznek is összekapcsolódni, a lelki természetükben lévő ellentétes robbanó elemek ugyanannyiszor szétvetik őket, úgyannyira, hogy ha ilyen fejletlen duálszellemek a Földön találkoznak és talán házasságra is lépnek, még annyira sem képesek egymás mellett megmaradni, mint akik nem duálok, csak a lelki természetük hasonlósága és a fokozatuk egészíti ki egymást valamennyire; ez utóbbiak még jobban ki tudják tölteni semleges erőkkel azokat a hézagokat, amelyek a két lélekfél között a bukás és süllyedés folytán támadtak.

Ezeket a hézagokat, amelyek a két fél kettészakadása folytán keletkeztek, sokszor szinte lehetetlen összeilleszteni; vannak, akik egyáltalában nem tudnak egymás felé még csak közeledni sem, vagy ha közel vannak is, áthidalhatatlan űr marad közöttük, amit semmivel sem lehet kitölteni. Az ilyenek egyáltalán nem képesek teljesíteni egymás iránt való kötelességeiket.

Azonban mivel a házasság törvénye itt ezen a Földön annyira kezdetleges, és az emberlelkek fejletlensége folytán annyira tökéletlen, azért itt sokkal inkább a testtel töltődnek ki ezek a hiányok, mint a lélekkel. De mivel a testi énben sok hiba, sok akadály van, azért ez az élet nagyon sok szenvedéssel és gyötrődéssel jár, különösen a nőre nézve, aki a Földön a hatalmon lévé férfival szemben gyengébb és védelemre szoruló.

A nő azonban lelkileg nagyobb, lelkileg kiépítettebb, dúsabb, mint a férfi, ennélfogva többet képes eltűrni, többet tud megbocsátani, többet tud elfelejteni, mert az ő természete az átalakulás, a fejlődés.

Tulajdonképpen a fejlődés törvénye a nőben, az elfogadóban van; azon keresztül hajtja előre az embert és a lelket; hiszen az egész természet úgy van berendezve, hogy az adó fél az elfogadón keresztül jut mindig a jobbhoz, a tökéletesebbhez - de a rosszabbhoz is. És mégis az elfogadónak kell minden rosszat, minden tökéletlent az önmaga lelkén és testén keresztül megszűrnie.

A test is követi ezt a természettörvényt, és a peteérlelés idején ugyancsak azt a szűrő törvényt érvényesíti a vérben s az egész nyirokrendszerben; így a testöltés törvénye, amely a női fluidokhoz, a női természethez van kötve, 9 hónap alatt érleli meg a megtermékenyített petét, s ugyancsak 9 hónap alatt termeli ki magából a táplálékot. A nő teste úgyszólván minden 9 hónapban átcserélődik, átváltozik, megújul, megtisztul.

Az ember azonban bűnössége folytán a természettörvénnyel mindig hadilábon állott, és sohasem azt cselekszi, amit cselekednie kellett és kell, hanem tévelygő és hibás elgondolásával a természetben is mindig azt akarja megvalósítani, amit ő lát jónak, és így mindig abba a hibába esik, hogy mindent a saját képére és hasonlatosságra akar átteremteni. Így a nőt is a maga természete szerint, a maga elgondolása szerint akarja átalakítani, és ez téveszti őt rneg. Legtöbbnyire ezen múlik a házasságok felbomlása, így következik be az elhidegülés, mert a férfi nem hagyja meg a nőt a maga természete szerinti fejlődésében és törekvésében, hanem ahogyan ő akar, ahogyan az ő rosszabb énje, az ő tévelygő természete alakított ki bizonyos elvet, aszerint akarja a nőt is átalakítani. Ha a nő ellenáll, és nem hagyja magát átalakítani, akkor meghasonlás áll be, s a férfi az ő természetéhez adott előnyöket a saját romlására használja ki, mikor a nőt szenvedteti, mert az a szeretet, ami a lélekben volt, elmúlik, mint a köd, a boldogság megszűnik, és csak a terhes kötelesség marad meg a házasságban. Ez mint rabbilincs fonódik mindkettőnek a lelkére, s ők ezt a bilincset vonszolják magukkal az életen keresztül, ha a kötelességüket teljesíteni akarják.

Ha pedig a kötelességeket lerázzák magukról, akkor mind a kettő hull, süllyed abba a bizonyos fluidi kárhozatba, amely mindkettő lelkét megfertőzi, s megfertőzi az utódok lelkét is; és maguk után zűrzavart, valóságos lehetetlen állapotot hagynak hátra.

Pedig ezekbe az állapotokba vissza kell térniük, s a tévedésükért, a tévelygésükért meg kell lakolniuk, a tévelygéseik következményét fel kell dolgozniuk; és ez a feldolgozás mindenesetre sok fájdalommal és szenvedéssel jár.

Ha az ilyen rosszul végződött házasságban a két egymáshoz tartozó duálfél találkozik, olyan esetben a lélek érzése nem szűnik meg, az együvétartozás hatalmas ereje, vonzása nem foszlik szét, mint ahogyan más, egymáshoz nem tartozó duálfelek között; az megmarad elérhetetlennek látszó vágy alakjában, mert a lélek képzelete kiszínesíti, kiformálja azt a tökéletes beteljesedést, amelyre vágyik.

 
XI. FEJEZET

Egyszerű, józan, becsületes élet a duálérzés kibontakozásának

melegágya

Ne akarjon az ember szent lenni, míg az Isten meg nem szentelte. - A kötelességteljesítés a családban az érzéki fluidok szellemesítésének legegyszerűbb és legkönnyebb módja. -Az Isten az emberre a továbbteremtés nagy misztériumát ruházta. - Ha a házasfelek nem szeretik egymást, akkor a gyermekeik külső és belső fogyatékosságokkal születnek. - A fejlődés útján Isten nagysága és jósága mind világosabbá válik a szellem előtt.

Az ember ne akarjon szent lenni, ameddig őt az Isten kegyelme meg nem szentelte. Élje a maga emberi életét Isten törvénye szerint; szeresse a házastársát, áldozza neki az életét; éljen és munkálkodjék azokért az eredményekért, amelyeket a szerelme létrehozott: éljen a gyermekeiért, és végezze el azt a feladatot, amelyet a jó Isten eléje szabott; nevelje a gyermekeit istenhitben, istenfélelemben, egyszerűségben és igénytelenségben, gondoskodjék számukra a betevő falatról: és akkor elvégezte a munkát, amelyet egy ember e1végezhet.

Eközben az ő érzéki fluidjai észrevétlenül szellemesülnek és átolvadnak abba a szeretetbe, amellyel önmagát megtagadva a családért dolgozik és áldoz.

Ne legyen az apa zsarnoki hatalom a felesége és a gyermekei felett, de ne is legyen pipogya nádszál, hanem józan és erős, Isten útján haladó, öntudatos lélek, aki bölcsen és szeretettel kormányozza azt a kis világot, amelyet az Isten kegyelme reá bízott; legyen igazságos, legyen jutalmazó, de legyen büntető is, amikor arra szükség van; azonban legyen megbocsátó, bölcs és szeretetteljes, amikor azt látja, hogy a büntetés elvégezte a maga munkáját azon a lelken, akinek az szánva volt.

Hogy valaki szeretetteljes férj és bölcs apa lehessen, ahhoz sokat kell tanulnia; az apának és az anyának jól kell nevelnie gyermekeit, hogy a következő nemzedék magasabb rendű lelki és szellemi tulajdonságokkal tudjon megállni az életben, hogy azokban a próbaéletekben, amelyeket Isten ezeknek a kiegyensúlyozatlan szellemeknek ad itt a Földön, meg tudják állni a helyüket, és a mulandóban örökkévaló értékeket szerezzenek maguknak.

Mert nem az az érték, amit itt ezen a Földön elértek - ez is valami, de még a legnagyobb érték is mulandó -, hanem az, amit önmagatokkal visztek a lelketekben. Ez az, amit senki és semmi el nem vehet tőletek.

Mert nem azért kell itt a Földön élnetek, hogy itt valami nagyot, valami hatalmasat műveljetek, hanem hogy a ti lelketek gyenge erőivel az igazihoz hasonló mulandó értékeket próbálgassatok létrehozni, hogy amikor itt ebben az életben levizsgáztok, s az örökkévalóhoz valamennyire is hasonló értékű munkát végeztetek, ezzel a lelketekben képesítést nyerjetek, hogy majd az örökkévalóban is bízhassanak rátok olyan munkát, amellyel a ti ottléteteket megrögzítve a magatok békéjét, boldogságát is kimunkálhatjátok.

Mert ha itt a mulandóban haszontalan életet éltek, ha a munkátok semmit sem hasonlít az örökkévalóhoz, akkor újra meg újra vissza kell jönnötök, hogy a kísérletezésből tanuljatok meg a mulandóban az örökkévaló élethez hasonlóan érezni és élni.

Mert itt minden mulandó; mulandó az összetartozás a házastárssal, a gyermekkel, a szülővel, a testvérrel. Mindezek a léleknek csak apró szárnypróbálgatásai a szeretet törvényében. Hiszen minden újraszületéssel új feladatok, új lehetőségek nyílnak meg, amelyekben a léleknek a maga erejével kell az általa kialakított eszményhez igazodnia és az életet és az életnek különböző viszonylatait megoldania.

Rajongva szereted a feleségedet, vagy a férjedet, és odaadnád az életedet is érte, s ez a szeretet felolvasztja az egész lényedet, hogy benne felolvadva önmagadat is odaadd, s a szeretet oltárán hamvadj el, de boldogtalan vagy, mert nem találsz megértésre? Ne gondolj vele; te magadért élsz, magadért szeretsz, ennek az érzésnek a magad lelkében kell a tökéletesség színvonalát elérnie. Mert ha elérted, és egészen fel tudsz olvadni a szeretetben, akkor már alkalmassá váltál arra, hogy majd ha a tiéddel találkozol, aki téged megért, aki a te lelked minden gondolatával, vágyával és törekvésével eggyé olvad: vele a teljes boldogságot élvezhesd.

Fel tudsz olvadni a gyermekeid iránt való szeretetben, oda tudod értük adni magadat, mert mindennél drágábbak neked? Az Isten nagy titkával, az élet titkával állasz szemben, s neked abban kell levizsgáznod, ami teáltalad nyilvánul meg, amit általad akar az Isten véghezvinni: a teremtés folytatásában, abban a szeretetben, amit te érzel a gyermekeid iránt; hogy az Istennek ezeket a nagy élettitkait, amelyeket rád bízott, hogyan, miként tudod megvalósítani, hogyan tudod feldolgozni abban a szeretetben, amit az Isten beléd helyezett el, hogy te folytasd azt, amit Ő meg akar valósítani. Ő a lét nagy titkát bízta reád, a továbbfejlődést, a továbbteremtést. És hogyha te az egész lelkeddel nem tudod magadat ebbe a boldogító munkába beleadni, akkor hogyan bízhatja majd reád az Isten az ő Szentlelke szeretetének, akaratának továbbfolytatását?!

Láthatjátok a Földön, hogy ha a házasfelek nem szeretik egymást, ha nem az egész lelküket olvasztják bele a szeretetbe, akkor a gyermekeik megjelenési formái is tökéletlenek, nem szépek, nem vonzók; valami hiányzik belőlük, valami tökéletlenség ül ki a vonásaikon, a megjelenési formájukon; nem erőteljesek, nem ellenállók, nem éles elméjűek; hanem gyengék, tompa a fogékonyságuk a jóra és az igazra; sőt az ilyen szülők bűnre és tévelygésekre való nagymértékű hajlandóságot adnak át a gyermekeiknek.

Nagy titkok vannak a természetben, amelyeket az ember nem képes megérteni, mert nem tud belemélyedni azokba az apró, kicsiny törvényekbe, amelyekben benne él, amelyek az. ő életét is hordozzák, amelyek továbbviszik azokat az eredményeket, amelyeket itt ezen a Földön is percről percre megpecsétel a maga életével és cselekedeteivel, amelyeknek a gondolataival, érzéseivel, vágyaival ad formát, alakot.

Az emberi értelem és érzés az Isten törvényét csak mint üres vázat látja, és nem tudja megmagyarázni magának, hogy miért van ez így, és miért van amaz úgy. Csak akkor látja a kiteljesedést, amikor már belenőtt, amikor lényével az Isten törvényének ezeket a vázait mát kitöltötte; akkor álmélkodik, és bámulattal szemléli, hogy az Isten milyen bölcs, milyen igaz, milyen szeretetteljes, és mennyi jót, mennyi áldást helyezett el azokban a ridegnek látszó törvényekben, amelyek az embert körülfogják, de amely törvényektől az ember bukottságánál fogva mindig messze akart elmenekülni, hogy ezek a törvények utol ne érjék.

Csak amikor már engedelmesen meghajtja a fejét az Isten rendelkezései előtt, és azok minden pontjának alárendeli magát, és amikor azok eredményeit az ő szelleméletében látja és szemléli, akkor ad hálát az Isten jóságáért, mert akkor már a maga életének eredményeiben látja a legérthetőbben és legfelismerhetőbben az Isten jóságát.

Addig hiába beszél neki egy másik szellem ezekről az isteni nagy mélységekről és gazdagságokról, mert a lélek ezeket fel sem tudja fogni, el sem tudja képzelni. Csak amikor már szemléli, amikor már körülötte az Isten kegyelme sok-sok sugárban való ragyogással testet öltve jelenik meg, akkor csodálkozik el, s ez adja a léleknek a mindig több és több boldogságot: az isteni kegyelem fokról fokra való kitöltésének a szemlélése.

Azért én azt mondom nektek, emberek: bárha hibáztok, mert gyengék, gyarlók, tökéletlenek vagytok, de Isten megkeresett titeket: hajtsátok a fejeteket engedelmességgel Isten törvénye alá, s ne féljetek attól, hogy szenvedés, megpróbáltatás, nélkülözés és nyomorúság vár reátok az igazság betöltése során. Hogyha mindezzel nem törődtök, ha mindennek ellenére igazak vagytok, mindennek ellenére engedelmeskedtek, akkor meglátjátok az Isten dicsőségét az életetek eredményeiben ragyogni. És ez a legnagyobb és legigazibb ajándék a ti részetekre.

 

XII. FEJEZET

A beteljesülés felé

A duálfelek találkozásuktól fogva magasabb törvény alá kerülnek, amely őket sokkal szigorúbb mértékkel méri. - A találkozás nyoma az elválás után mint égő seb marad vissza a lelkükben. - A duálok egymásra találásától fogva az érzékiség elveszti velük szemben a ható törvény erejét. - Ettől kezdve a haladásuk rohamosan meggyorsul. - Ha újra testet öltenek, mindig áldást hoznak a Föld számára. - A beteljesedés útja.

A duálfelek összetalálkozásukkal új állomáshoz érkeznek el, amely állomás más törvénnyel ítéli meg minden cselekedetüket, minden elgondolásukat, mint amilyennel a fejlődés vonalán idáig megítéltettek. Ez a törvény feljebb emeli őket; és mivel ezáltal magasabb fokú lelki érzéshez jutottak és magasabb rendű igazság az, amely nekik irányt szab, ennélfogva hogyha ugyanazokat az eszközöket akarják a fejlődésükhöz felhasználni, amelyek őket idáig szolgálták, akkor ez magában véve is bukásukat okozza.

Ez azt jelenti, hogy mindazok az életörömök és életcélok, amelyek idáig hevítették és vezették őket, úgy, mint a többi átlagembereket, nekik ezentúl már nem szolgálhatnak céljaikul és nem képezhetik örömeiket, mert magasabb törvénybe léptek át.

Így az a férfi vagy nő, aki ilyen duális kapcsolatba kerül, nem hasonlíthatja össze többé a maga életét egy alacsonyabb fokú férfi vagy nő életével, így gondolkozván: "mivel ez vagy az a dolog annak nagyon jó és annak örömöt okoz, tehát én is megengedhetem magamnak ugyanazoknak az alacsonyabb rendű céloknak a hajszolását". Az esetleg amannak a számára még nagyon jó lehet, sőt annak a fokozatához képest talán majdnem törvényes is, aki még nem emelkedett fel emennek a fokozatáig, de aki már erre a magasabb fokozatra eljutott, az nem térhet vissza az alacsonyabb rendűhöz, hanem kénytelen a magasabb rendű törvényt követni, mert az alacsonyabb rendűben úgysem képes boldog lenni, egyszerűen azért, mert lelki érzései magasabb fokozatra emelkedtek.

Az ilyen lelket ezután már az érzéseinek magasabbrendűsége űzi-hajtja, úgy, hogy még ha valóban jobb, igazabb és becsületesebb életet él is, mint más emberek, a saját törvénye még így is sokkal hamarább megbosszulja a legkisebb visszaélést, a legkisebb visszaesést is, mint a nála alacsonyabb rendűt annak az élettörvénye; mindenért többet kell szenvednie és erősebben fizetni, és ez a szenvedés, ez a fizetés - hogy úgy mondjam - külön erkölcsi korlátokat képez körülötte, hogy valamiképp ismét a mélyre ne süllyedhessen alá.

Azért az ilyeneknek már itt a Földön mindig kevesebb és kevesebb lehetőségeik adódnak, hogy a test szerint élhessenek; éppen mivel azokat az erőket nem lehet újra visszasüllyeszteni és megmeríteni a szennyes atmoszférában, hogy azok a szellem, illetőleg a lélek körül ismét mint homályosságok és tévelygésre való lehetőségek helyezkedhessenek el.

Azért ezeknek a lelki természetüket olyan simává és átlátszóvá kell kidolgozniuk, hogy a magasabb rendű erkölcsi felfogással, amely bennük automatikusan kialakul, meg ne ütközhessenek. Mert ha megütköznek, akkor újra meg újra szétválás, fájdalmas megpróbáltatás és szakítás lesz a sorsuk.

A lehetőségek sokszor megvannak, hogy a majdnem egy fokozatú, vagy egymástól nem messze eső duálfelek találkozhassanak, hogy amely hibák és tévedések meg félreértések még a lelkükön tapadnak, azokat egy élet terhes, vagy kevésbé terhes körülményei között magukról lehánthassák. De ezt a kegyelmet a földi ember nagyon ritka esetben tudja felismerni, és a legtöbbször az következik be, mint amikor két meteor találkozik egymással: ha a lelki fejlődésük egy ponthoz el is vezeti őket, ahol találkozhatnak, de ha a szellemi felébredésük, a szellemi világosságuk még nem érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy egymást szellemileg is megértve és kiegyenlítve együtt maradhassanak, akkor ismét csak szétválnak és mindegyik fél hordozza tovább a lelkében azt a sebet, a szétválásnak azt a fájdalmát, amely lelki fejletlenségük és szellemi homályosságuk következménye.

Ennek az érzésnek a maradványa mint valami égésnek a nyoma ott marad a lelkükben, és nem hagyja őket nyugodni, mert külön-külön mindegyik elégedetlen, mivel nem tudják többé azokat a lelki és szeretetigényeket senkivel és semmivel kielégíteni, amelyek a lelkükben felébredtek, hagy ez a sajgó, vágyódó seb megnyugodjék, meggyógyuljon.

Csakis az Isten útján, a szellemi fejlődésnek Krisztus által megjelölt útján találkozhatnak; és csakis ott maradhatnak együtt, kéz a kézben, egymást támogatva, egymást segítve s egymást az élet göröngyös útjain azzal a szeretettel erősítve, amely többé már nem földi, nem testi és nem ingadozó lelki érzés, nem bizonytalan vonzalom, hanem a lélek kiforrott bizonyossága a szeretetben, amely mintegy összenő a lélekben, szellemileg pedig összeforr abban a világosságban, abban a hitben és abban a megtisztult szellemi szeretetben, amely az Istent érzi önmagában megnyilatkozni.

Az ilyen duálok, akik Isten útján együtt haladva levetkőzik a földi életben a hiábavalóságokhoz, tévelygésekhez való ragaszkodásukat, továbbra is együtt maradnak a szellemvilágban, mert a testtel együtt levetnek minden érzéki kapcsolatot, mert hiszen a testi kapcsolat tulajdonképpen már el is veszítette rájuk nézve a ható törvény erejét, amely az alacsony világokon mint összekötő törvény nagyon is hivatva van arra, hogy a szétesni készülőket, az egymással meghasonlani készülőket a maga kíméletlen és nyers erejével összekösse és elvezesse azokhoz az eshetőségekhez és lehetőségekhez, amelyek a lélek útján a megismerés által tisztább légközt nyithatnak meg számukra.

Ennek a törvénynek azután már nincsen semmiféle szerepe többé, mert a lélekben kifejlődött a testiségmentes kapcsolódás, s a szellemi összeolvadás olyant tiszta boldogságot nyit meg mindkettőjük számára, hogy minden külön tanulás és ismeretszerzés nélkül ráeszmélnek arra, hogy ők tulajdonképpen egy szellemet képeznek, a gondolatuk, a törekvésük, az akaratuk egy, az érzéseik elválaszthatatlanok, mert összeforrtak egymással; érzelmi világukkal egy célt keresnek és egy cél felé sietnek, mivel a céljuk, a munkájuk, az érdeklődésük, a vágyuk, a törekvésük szintén egyet képez. Ezért nincs többé hatalom, amely őket egymástól elválaszthatná,

Tulajdonképpen csak ezután kezdődik meg számukra az a munka, amely minden egyes teremtett szellem elé ki van szabva, hogy mindazokat elvégezve és betöltve elnyerhesse a maga örökségét, amely az Istennél van fenntartva és elkészítve számára.

Ettől fogva megszűnnek a lelkükben azok a különböző rétegek, azok a homályosságok, amelyek tévedésbe hozhatnák őket; ekkor épül ki bennük az Isten felé az igazi nagy vonzódás és az egymás iránti nagy szeretet és a testvéri közösség érzete; ekkor veszi kezdetét az összhangban való végleges elhelyezkedés, az igazi munka.

Ezután már nincs sem elernyedés, sem elrestülés, mert a vágy mind nagyobb és nagyobb hevülést fejt ki a lelkükben; hiszen sok az elérnivaló, mert sok az elmulasztott alkalom; és a lélek apróbb-nagyobb hiányérzetei lassan betöltődnek azokkal az eredményekkel, amelyeket fejlődésük további útján elérhetnek.

És minden egyes eredménnyel, amit elértek, nagy boldogság, megelégedés, békesség és öröm tölti el őket, és ebben a megelégedésben, ebben az örömben, ebben a boldogságban olyan nagy szeretet fejlődik ki bennük, hogy valóságos önmagukról való megfeledkezéssel vetik bele magukat az örvénylő erőhullámzásba, amely őket az áldozatos szeretet munkájába sodorja bele, és hoznak fel másokat is a mélyből magukkal azok közül, akiket szerettek, akik valaha valami jót cselekedtek velük, akik valaha melléjük álltuk a szeretetükkel, akik valaha a küzdelmeikben, a fájdalmaikban egy-egy jó szóval, bátorítással, vigasztalással szolgálták őket.

Ezért sokszor újra felveszik a földi test terhét; és ekkor egy pillanat alatt egymásra találnak, és soha többé el nem válnak, s nagyot mozdítanak a haladás szekerén a Földön: a fejlődés új vonalát, új lehetőségeit nyitják meg a földi emberek előtt.

Van rá eset, hogy áldozatul is esnek, illetőleg földi életük az áldozati oltáron hamvad el.

Ezek mindig hoznak a világnak valamit a szeretetük bőségéből; szeretetük gazdagságából bőkezűen ajándékoztak; a hit világosságát gyújtják fel a tévelygők előtt, valamely igazságot hoznak felszínre és ragyogtatnak meg a földi ember kereső szeme előtt - azután újra eltűnnek a küzdés színhelyéről, hogy ismét belevegyüljenek zavartalan boldogságuk világába.

Sokszor itt élnek a szférákon és azokért dolgoznak, akiket szerettek; és az emberek nem is tudnak róluk, nem ismerik őket, akik az ő sorsukat intézik; s ha csak egy család mellett állnak is, ha csak egy ember mellé állnak is oda - egy csetlő-botló ember mellé - és megerősítik őt, akkor is küldetést töltenek be.

De ez nekik nem áldozat, mert ők a sokból adnak; ráemlékeznek arra, hogy ők is szenvedtek, küzdöttek a bizonytalanságban, a sötét tengeren, a bűn tengerében, és szívesen vállalnak munkát az Úr szőlőjében s kisebb-nagyobb küldetésükkel előbbre segítik azokat, akik gyengék, akik tántorognak.

Kisebb őrszellemi tisztségeket is bíz reájuk a Gondviselés a nagyobb őrszellemek, az Isten kegyelmének hordozói mellett.

Ez az útja ama ragyogó élet elérésének, amelyről minden lélek álmodik; ez az a valóság, amely a bűnök, félreértések, hibák és tévelygések levetkőzésével vár az emberre. Ez az az állapot, ahová a szigorú törvények könnyek között és vércseppek hullatásával vezetik a végzet útján a lelket.

Ez az, aminek nem lehet ellenállni, mert bennünk van és bennetek van a lélek legmélyén ez az alaptermészet, a mennyei természet.

Ez az, amit a sátán is tud és kihasznál, amit ki akar kerültetni az emberek lelkével, hogy tegyék félre az igazságot, mert ő ezt a boldogságot ígéri azoknak, akik őt követik, akik az ő igazságát fogadják el, amely azonban nem más, mint az igazságnak utánzata, árnyéka: hazugság.

Ne higgyetek hát neki, mert minden tévedésért, minden bűnért, minden mulasztásért a lelketek vérével, keserű fájdalommal, kínos, szenvedésteljes csalódással és gyötrelemmel kell majd megfizetnetek. Mert sokat kell szenvedni, ameddig az ember a tapasztalás útján ismeri meg az igazságot!

Isten azonban azt akarja, hogy ezektől a keserű szenvedésektől és fájdalmaktól megkíméljen benneteket; ezért mondja az Úr: "Bízzatok, én meggyőztem a világot!" Ez a világ a tévedések és hazugságok világa.

Hiszen éppen azért kell az embernek a tapasztalás keserű könnyeivel fizetnie, mivel valóságnak hitte a hazugságot, mivel elhitte, hogy munka és fáradság nélkül is könnyen boldog életet szerezhet magának. Ezért nyúl ahhoz a lehetőséghez, amely előtte áll mint válaszút; s mikor cselekedhetnék irgalmasságot és jót, cselekszik rosszat, botorul azt hívén, hogy most valami jót csikart ki abból a kézből, amelyben jó is, rossz is van; kicsikarta a nagyon is mulandó, rövid életű, kicsiny kedvező jót, de vele együtt a szenvedés és csalódás fájdalmát is.

Mert hamar elfogy a sátán által nyújtott bőség, és hosszú, kiszámíthatatlan időkig tart az ínség, amely azután következik a lélekre és a testre egyaránt.

Tehát ne higgyetek a hazugság szellemének, hanem higgyetek az igazságnak; és ha már az igazságért szenvednetek kell is, ha ma megköveztetés, keresztre feszítés jár is érte, a holnap, a feltámadás a tiétek!

Ne féljetek!

Ha a ma pillanata az uralkodás előnyét ígéri is nektek, ha az indulatotokat, a bosszúságotokat ma kiönthetnétek is embertársatokra vagy ellenségetekre, és az a ti lelketeknek bizonyos megnyugvást szerezne is, ne cselekedjétek, mert ha cselekszitek, önmagatokra öntitek ki, mivel a rossz él és azzal találkoztok!

De ha megölitek magatokban a rosszat, akkor megszabadultok tőle, nincs tovább; legyőztétek a gonoszt magatokban, s kinyílik előttetek a Menny, és mennyei erők emelnek benneteket abba a világba, ahol minden kiegyenlítődik, s egy szempillantás alatt minden fájdalom és szenvedés feledésbe merül.


[1] Mert a férfi és a nő külön-külön nem lelki, hanem szellemi princípiumok, mivel már bent a szellemben van meg köztük a különbözőség.

[2] Mert hiszen őket is megtépi a kételkedés vihara és elülteti bennük azokat a keserű gondolatokat és érzéseket, hogy: "Miért kell annyit szenvednem, hiszen semmi rosszat sem tettem, semmi törekvésem sem irányul a rosszra, és az életem minden megnyilatkozására mégis ilyen eredmények jönnek!"

[3] Mint már mondtam, ameddig mind a férfi, mind a női szellemeket az érzéki törekvések irányítják, addig nincsenek együtt, hanem addig a női fél alacsonyabbnak van minősítve mind a Földön, mind pedig a Föld körüli szférákon.