DUÁLTÖRVÉNY

 Kép forrása: Pinterest.com

VII. FEJEZET
Házasság és szerelem

A duálok csak akkor ismerhetik fel egymást, ha megszabadultak hibáiktól. - Ha a duálok egyszer összekerültek, s azután ismét szétválnak egymástól, a lelküknek azon a részén, amelyen össze voltak kapcsolva, állandó hiányérzetet éreznek. - Újabb, téves szerelmi ébredések a régi emlékekből. - A szerelmi érzés is azé, aki adja, nem pedig azé, aki kapja. - A "higgadt mérlegeléssel" kötött érdekházasságok. - Az anyagias felfogás a duálok találkozásának legfőbb gátja. - A bűnök, mint a szerelmesek közötti drótsövények. - Ezeknek az akadályoknak elhárítása. - A duálérzés kifejlődésének legfőbb feltétele: meg kell szűnnie a szerelmi életben a változatosságnak, s a két félnek egyenlő jogokkal kell bírnia. - A testi életben mindenki Isten kegyelmét élvezi. - Az isteni Gondviselés által nyújtott segédeszközök a testi életben való érvényesülés érdekében. - Akik ezzel visszaélnek, azok megcsúfolják az Isten kegyelmét. - Ezeknek lelki nyomora a duáltörvényben. - A duáljukkal találkozott szellemek nemcsak gyorsabban haladnak, de többet is szenvednek, főképp a női szellemek. - A két duálfél összekapcsolódásának egyes esetei. - A duálok megismétlődő együttélésének boldogsága. - A vezető szellemek hatásának mikéntje a földi emberekre. - A szellem érzésének, gondolatának és akaratának definíciója.


A duálok tulajdonképpen csak akkor ismerhetik meg egészen, és csak akkor nem téveszthetik el egymást, ha többé-kevésbé mindketten megszabadultak azoktól a hibáktól, tévedésektől és bűnöktől, amelyek elszakadásukat okozták. Csak amikor már ezek a nehéz és áthatolhatatlan kérgek leváltak a lélekről, akkor kezdik megérezni az érni kezdő duálok azt a hiányt, amely úgy jelentkezik, mint az éhség, ami betöltésre vár, de amit minél inkább igyekeznek másvalakivel betölteni, minden ilyen kísérlet után annál kínosabb hiányérzet marad vissza.

Nem mondom, hogy ez a hiányérzet éppen szenvedést okoz, de a lélek egy részét nem hagyja békén, nem hagyja pihenni, mert az a rész mindaddig betöltetlenül marad, ameddig a lélek meg nem találja az éppen az ő lelki természetének megfelelő kiegészülést, vagyis ameddig a lelki természet minden kicsiny rétegében meg nem találja azt a kielégülést, amelyre vágyik, amely a tudat alatt ott van és a lelket keresésre ösztönzi.

Ameddig a lélek még nem fejlődött odáig, hogy benne ilyen ürességérzet jelentkezik, addig könnyen megtalálja a kielégülést, az örömét a neki idegen duálfél közelségében is; és hogyha az érzései valamennyire feltisztultak, és magához hasonló fokozatú szellemmel találkozik, még bizonyos pihenést is élvezhet; de valahányszor egy-egy ilyen összeköttetés megszűnik, minden egyes ilyen kielégítettségnek hitt pótlás után csak jobban és jobban felébred benne az az érzés, amely őt a saját duálja felé hajtja.

Hogy ez miféle érzés, azt nem lehet emberi szavakkal megmagyarázni; ennek megközelítő természetes analógja a delejesség, amely egymáshoz vonzza a hasonló delejű egyéneket.

Ha még nem fejlett duálok kerülnek össze, vagyis olyanok, akiknek még sok a hibájuk, de fokozatilag mégis közel vannak egymáshoz - vagy pedig, ha az egyik fél magasabb fejlettségre emelkedett, de segíteni kíván az alacsonyabb fokozaton küzdő duáljának, s e célból kerülnek egymással érintkezésbe -, ha nem is hosszú időre, hanem csak úgyszólván pillanatig érintkeznek is, és a bűnök okozta villamosság és a léleknek a forrongásai, amelyeket mindegyik fél önmagában hordoz, el is szakítja őket egymástól - a lelküknek az a része, amelyen egyszer össze voltak egymással kapcsolva, többé nem képes összekapcsolódni mással; attól kezdve azon részen állandóan hiányérzet mutatkozik. S hogyha megint életek múlnak el, úgy hogy a lelkük el is felejtkezik ezekről az átélt alkalmakról - mivel nem tudja, hogy ez az érzés miből és hogyan keletkezik, hiszen az emberek legnagyobb része nem is tud róla, hogy ilyen törvény létezik és hogy ez a törvény minek van alávetve - ennek hatását érezni kénytelenek, mert azon az érintkezési ponton az emlék minden egyes alkalommal kiújul.

Hiszen tulajdonképpen ez viszi bele a testet öltött szellemeket azokba a nagy tévedésekbe, amelyek nekik sok boldogtalanságot és fájdalmat okoznak.

Ti. a lélek azokat az elmúlt érzéseket és hatásokat elraktározta, és azoknak az emlékeknek valami sejtelemszerű felelevenedése a testen keresztül is befolyásolja az ő későbbi ízlését, vágyait, elképzeléseit; úgy hogy az érzése néha talán csak egy hangfoszlányra, egy mozdulatra, egy elmosódó kicsiny hasonlóságra is megmozdul, és a testen keresztül máris azt hiszi a lélek, hogy megtalálta azt, akit keres, s abban a pillanatban fellobog, felélénkül az egész érzésvilága, és beleszeret - nem abba a lélekbe, aki azt felébresztette, hanem abba a mozdulatba, abba az arcjátékba, abba a kicsiny hasonlóságba, ami a lelkében azt az elmúlt emléket felelevenítette; mert ez az ő saját érzését megérintve, felújította benne az emlékezéseket.

Így megint csak azt kell megállapítanom, amit már más alkalommal is mondtam, hogy nem érdem az, ha valaki valakiben nagy szerelmi érzést tudott felébreszteni.

Minél magasabb rendű valakiben a duális fejlettség, annál magasabb rendű és fejlettebb ezen a részen az érzésvilága is, és annál igazabb, odaadóbb, hűségesebb és tökéletesebb a szerelme. Ez éppen úgy az ő lelki világához tartozó járulék, mint a virágnak a szirma, annak bársonyos, hajlékony természete, illata, formája, egész pompázó megjelenése. Minden lélekben ilyen a saját duális fejlettségének a színe, pompája, az érzésének lángolása, és mindannak a sejtelmes csodavilágnak a kiépítése, amit az ember szerelemnek nevez. Ez azé, aki érzi, nem pedig azé, aki felébresztette.

De az emberek annyira gőgösek és önhittek, hogy még ezt az érzést is hajlandók a saját dicsőségük és hiúságuk hizlalására beállítani, és azonnal elbizakodottakká, gőgösekké és hiúkká válnak, ha ilyen nagy érzést fel tudnak kelteni maguk iránt.

Mindenesetre ennek az érzésnek a felkeltésére vannak eszközök, és ezek az eszközök azok a csalóka káprázatok, amelyek mint az ellentét fegyverei készen állanak, hogy az ember lelkét csalódásba, szenvedésbe és kétségbeesésbe vigyék bele. Ilyen eszköz mindkét lélek részéről a szépség, a fiatalság, a virágzás idejében tündöklő pompában való megjelenés a test szerint.

Mivel pedig a lélek emlékezetében az ősrégi múltnak ködében a tökéletes forrna, a szépség van elkönyvelne és elraktározva, mint a benső érték, és benső szépség külső kifejezője, tehát mint a boldogság járuléka is, azért azok a lehetőségek, amelyek ezekre az eltemetett emlékekre mindig hatni tudnak és hatni fognak - mert az ember lelke nem tud lemondani arról, amit élvezett, amije akkor volt, amikor még nem esett bűnbe -, mint a szépségre és boldogságra való visszaemlékezések, ejtik annak a pillanatnyi káprázatnak a fogságába, ami előtte az időleges életben a test formájában kínálkozik. Hiába van bölcsesség, az ismeret, a tudás: a fiatal képzelőerő, a felgyújtott lobogó emlékezés minden egyes virágzás alkalmával úrrá lesz a lelken; a meglevő legragyogóbb szellemi képesség sem tud annyira hatni a testben megjelenő szellemre, mint az ilyen megvalósultnak hitt álomkép.

Ez azonban nem jelenti csak magát a testnek szépségét. Hiszen mindenki tudja, hogy bármilyen ragyogó legyen is a szépség, bármilyen elragadó is a külső: a test megöregszik, elhervad, mint a virág, kóróvá lesz, és az enyészet karjaiba dől; elég egy betegség, és a test egészen utálatossá válhat, mert az enyészet törvényének hatása nem kívánatos folyamat az örök életre előhívott szellem előtt. És mégis a saját álma, annak vélt megvalósulása egy pillanatra megbódítja a lelket, és a széphez köti hozzá az érzését, a vágyát, a képzeletét, a célját; az lesz az érzéseinek állomása.

Hogy ott csalódhat, hogy ott fájdalom várhat reá, arra abban a pillanatban nem tud gondolni, mert azt hiszi, hogy ezek a hatalmas érzések a halálba, a megsemmisülésbe szállnak alá, mert azt hiszi, azt hiteti el vele a látszat, a bűn, hogy kizárt dolog a csalódás, kizárt dolog, hogy ezek a hatalmas érzések a halálba, a megsemmisülésbe szálljanak alá, mert azt hiszi, hogy ez az érzés örökkévaló. Átálmodja, átéli azt az emléket, amit magával hozott és amit mindenáron valósággá akar tenni. Nem kérdezi, hogy van-e reá érdeme, hogy jár-e az neki, van-e hozzá joga; ő azt akarja és erőszakolja mindenen keresztül.

Pedig ez az az út, amely az embert könnyebb újabb vétekbe, tévedésbe, csalódásba sodorja bele, mert a valóditól, az igazitól, a neki járótól legtöbbnyire eltereli a figyelmét, és így a lélek nem képes arra a munkára, amit önmagán kell elvégeznie; ha pedig ezt nem végezte el, akkor sokszor annak ellenére, hogy olyan közel áll hozzá az igazi, hogy úgyszólván csak a kezét kellene érte kinyújtania, mégsem nyújtja ki, ennélfogva elsuhan mellette az alkalom, hogy céljait, vágyait csakugyan el is érhesse és megvalósíthassa.

Mikor azután csalódik, amikor a sok gyötrődés és önmarcangolás után a lélek elfáradva összeesik, és a vágyai már-már nem merik kinyújtani azokat a sugarakat, amelyekkel keresgél, akkor egy kevésbé szép, kevésbé csillogó és kevésbé káprázatos megjelenésű valaki pihenést és megnyugvást nyújt neki; s abban a megnyugvásban kialakul benne egy másik okoskodás, amely talán éppen ellenkezője az elsőnek.

Talán mondanom sem kell, hogy ez már az ősz hangulata, az ősz elgondolása, amely ha nem is kínálja a léleknek azt az édes gyümölcsöt, amiért először nyújtotta ki a kezét, mégis valami megnyugvást, valamelyes megelégedést ad.

Ebből a kétféle érzésből: a tavasz fellobogásából és az ősz lemondásából és búcsúzkodásából áll elő az emberek gondolkodásában és érzésében az a megalkuvás, amely a "célszerűen" kitervezett házasságokat hozza létre.

Nem érdekházasságot értek én ez alatt, amelyet kizárólag az anyagiakért kötnek, hanem azt, amelyben a lélek megalkuszik, mert eltompult, s amelyet "higgadt mérlegeléssel" köt, s amelyhez ennél fogva az érzéseinek, a virágzó, lobogó szerelmi érzésnek talán alig van valami köze. Ilyen esetben úgyszólván a test követelményeinek élve morzsolódik le az élet, a nélkül az eszményi törekvés nélkül, ami az embert egy lépcsőfokkal feljebb emelhetné az álmainak megvalósulása felé.

Ezek a megalkuvó lelkek húzzák az élet igáját. Gyermekeket nemzenek, akiket magukhoz hasonló hajlamokkal, redukált lelki vágyakkal, anyagias törekvésekkel és megalkuvó gondolkodással nevelnek. A lélek hovatovább eltompul az igaz és nemes iránt, és csak az anyag hatása alatt, az anyag szolgálatába helyezve éli az életet, s ezt a tendenciát hagyja a gyermekeire is.

Így alakul ki a kétféle élet, a kétféle törekvés. Az egyik, amely majdnem teljesen a testi szükségletekre irányul, amelynek az az elgondolása, hogy ez az élet a valóság, s hovatovább minden lelki és szellemi törekvés elfakulva, elhervadva ebben vész el, a másik irány pedig, amely az ideális törekvésekből áll, s minden szép, jó és igaz megvalósulását keresi.

Ez utóbbi kénytelen megütközni az előbbinek megvastagodott és elszíntelenedett, testies törekvéseivel, amelyek minden szépet, jót és felemelőt beburkolnak, s amelyek az ideális törekvésű emberlelkek útjába - akik nem akarnak és nem tudnak megalkudni - csak fájdalmat, szenvedést és megpróbáltatást szórnak.

Mivel pedig a földi életben a házasság is, a szerelem is, a gyermekek nemzése, nevelése, és az új embereknek az életbe való beállítása ebbe a megvastagodott, elszürkült életfelfogásba süllyedt bele, azért nagyon nehéz itt a duálok találkozása és boldogulása; nehéz a jobb és igazabb törekvésű szellemeknek az elgondolásaikat, ideális eszméiket megvalósítaniuk; mivel először meg kell kezdeniük ezzel a sűrű szürkeséggel, azokkal a fogalmakkal, amelyeket a szüleiktől kaptak, és amelyeket az általános társadalmi élet még csak megerősített bennük. Innen van, hogy ha mégoly igaz és tiszta törekvéssel lépnek is az életbe, ezek a törekvések elkopnak, elszíntelenednek; az érzéseik fénye és csillogása elfakul, mert a világ és az embereknek a természet törvényébe belekevert ez a lelki szürkesége az ő lelki szemük előtt is elködösíti a látóhatárt.

Mi, akik azokat a törvényeket hirdetjük, amelyeket az Isten az emberek megtisztulása, javulása és megigazulása érdekében adott, azért küldettünk, hogy ezekről az igazságokról az anyag és a tudatlanság porát, füstjét, hamuját lesöpörjük, és az emberi lelket megszabadítsuk azoktól az előítéletektől, amelyeket elődeiktől örökölt, s amelyeknek nyomása alatt az embernek meg kell alkudnia, minden szép és igaz törekvését és álmát oda kell adnia és be kell váltania a test követeléseire, mert azt hiszi, hogy azoknak úgysem lehet megvalósulniuk.

Mi azonban azt mondjuk, hogy igenis a férfi és a női lélek közelebb juthat egymáshoz és ahhoz az álomhoz, amit a lelkében hordoz; és leszakíthatja a boldogság rózsáját, de nem meggondolatlanul, hanem felkészülve arra, hogy a rózsának tövise is van. Előbb tehát meg kell tisztítania a rózsa szárát a tövisektől, és csak azután szabad odanyúlnia, hogy leszakítsa. Mert aki botor fejjel, készületlenül nyúl érte, megsebzi magát, és könnyen meglehet, hogy a sebesülése halálos is lesz.

Azt jelenti ez, hogy az embernek nem szabad a vágyainak és álmainak csillogó káprázatába vakon beleadnia az egész lelkét a maga bűneivel, hibáival és fogyatékosságaival, hanem mind a nőnek, mind a férfinak le kell magáról tisztítania azokat a bűnöket és tévedéseket, amelyek reá rakódtak, és egészen be kell töltenie emberi hivatását; igaznak, jónak, becsületesnek, szorgalmasnak és törekvőnek kell lennie; egész lelkével kell önmagán dolgoznia, és lelkének minden jó és igaz törekvését bele adva kell elvégeznie azt a munkát, amit földi életében vállalt, s be kell töltenie annak az életpályának követelményeit, amelytől a megélhetése függ, és amely az ő emberi értékét jelenti.

Mert hiszen nyilvánvaló, hogy más értéke van az egyszerű földmunkásnak, és más annak, aki alkotó munkára van hivatva; és megint más értéke van annak, aki ezt az alkotó munkát a gyakorlati életbe átviszi és megtestesíti. Tehát az ember értéke a külső világban is aszerint számít, hogy milyen értékű munkát végez.

Azonban az emberi hiúság elfelejtkezik arról, hogy ne csak azt nézze, hogy forma szerint kire milyen munka van bízva, hanem azt, hogy annak a feladatnak lélek szerint hogyan felel meg az illető, mert ez adja meg az ember igazi értékét.

Ennyit az általános emberről.

Aki egészen, a szó szoros értelmében becsülettel tölti be azt a hivatást, amelyet vállalt, annak lelkében kinyílik az a virág, ami őt a házasságba bevezeti; megszeret valakit, és a jobbik esetben viszonzásra talál. Ha tehát igazán becsületes ember, aki emberi hivatását mindenképpen be akarja tölteni, akkor nem szabad arra számítania, hogy majd az, akit feleségül vesz, minden tekintetben hibátlan angyali lény lesz, hanem számítania kell arra is, hogy annak a nyíló rózsának tövisei is vannak, és mint a pompázó virágnak, levelei is vannak s van szára, és gyökere is, amely a földből táplálkozik.

Persze minderre nem gondol a fiatal férfi és leány a lángolás idejében, amikor csak a vágyak szemüvegén keresztül tekint a másikra, hanem mindenre, a legnagyobb áldozatra is képesnek hiszi magát, csak hogy a vágyát megvalósíthassa, mert a másikban mindegyik tökéletes eszményi lényt sejt és óhajt, akivel paradicsomi életet fog élni.

Azonban a dolog nem úgy van, mert itt ezen a Földön mindegyik lélek sokrétegű tévedésekbe, bűnökbe keveredve mint megannyi tüskés akadállyal van körülfonva, amelyek mint a bűnökből, hibákból, téves elgondolásokból és nézetekből kialakult elképzelésekből, önzésből, gőgből, hiábavalóságokhoz való ragaszkodásból és hiúságból összeszövődött drótsövények állanak útjába a lelki összeolvadásnak és eggyé levésnek.

Sőt vannak esetek, hogy egyik-másik ezeket a bűnöket és tévedéseket eltitkolandó, felveszi a hazugság álarcát, és tetszetős formában igyekszik a másik előtt megjelenni, mert fél a felfedeztetéstől, hogy a szép és kívánatos külső alatt nyilvánvalóvá talál lenni az ő nem kívánatos, sőt talán utálatos, elrettentő, bűnös szokása, érzése, gondolata, vagy cselekedete, amiről ez idő szerint még nem esnék jól lemondania, mert megszokta, és a lelkének téves beállítottsága folytán nélkülözhetetlennek is tartja.

Ezek azok a drótakadályok, amelyek a két lelket egymástól elválasztják.

Mikor tehát a szeretettel telt lélek ezen a drótsövényen keresztülnyújtja a kezét, mert megsimogatni óhajtja a másikat, vágyódik utána, vágyódik a boldogságra, a kiegészülésre, akkor megütközik a szúró, elválasztó akadályokban. Végül pedig mindkét fél megsebzi magát a tövisekben, és fájó lélekkel vonul vissza a saját énjébe, s többé nem találja olyan elragadónak, bájosnak, szépnek, imponálónak a másikat, mert egész közelről nézve bizony csak gyarló embert talált, hibákkal és tévedésekkel megrakva. És akkor átlendül a másik végletbe: amilyen kívánatosnak látta a tökéletesnek, ideálisnak elképzelt embert, éppen olyan gyötrelmesnek találja annak közelségét, miután megismerte.

Ennek oka az, hogy azt az önmaga szemüvegén keresztül látta, a saját képzeletének csodafátylán keresztül szemlélte.

De hogyha mindkét fél önmagába tekint, és meglátja önmagában is azokat a hibákat és tévedéseket, amelyek őt fogva tartják, és arra az Eszményképre tekint fel, aki előtte követendő példaképül áll, és a lelkét napról napra jobbá, becsületesebbé, alázatosabbá és szeretetteljesebbé igyekszik kialakítani: akkor ebben az igyekezetben hovatovább sok lehetőség alakul ki előttük az egymással való összeolvadásra, mert ebben a nagy, nemes, szent és igaz törekvésben a köztük fennálló akadályok erejüket vesztik, meglágyulnak, puhákká lesznek, végül teljesen megsemmisülnek, s akkor egymásra talál a két lélek. S hogyha nem is olyan eszményi ragyogásban látja egyik a másiknak földi megjelenését, mint az ifjúság mámorában, de látja azt a nemes és igaz törekvést, amely új emberré teszi mind a férfit, mind a nőt: akkor ebből az igazabb és jobb új emberből mindig többet meglátnak egymásban, és anélkül, hogy nagy erőfeszítést fejtenének ki, szinte észrevétlenül megszeretik egymást. Ez a szeretet aztán sokkal mélyebben, sokkal erősebben kapcsolja őket össze egymással, mint az a káprázat, amely ezt az érzésvibrációt megindította; mert az ifjúság virágzása elmúlik, a virág szirma lehull, a báj elmúlik, a ragyogó álmokat keltő külső elhervad: de a lélek gyümölcse megmarad, és ez mindennél értékesebb eredmény.

Ilyen két lélek között, akik megértik és szeretik egymást, akinek közös a céljuk az Isten felé vezető úton, közös a munkájuk, az elgondolásuk, a megállapításaik: ez az összekapcsolódás nagyobb hatalommá válik, mint az ifjúság virágában fellobogó, mindent felégető szerelmi érzés. Mert ez a megértő szeretet arra van hivatva, hogy azt az ifjúkori álmot megőrizze, megvalósítsa, szépé, igazzá és ragyogóvá tegye, s a házasságban olyan soha ki nem alvó, hanem folyton egyenletesen parázsló meleg érzéssé tegye, amely az élet kietlen, kegyetlen és megpróbáltatásokkal teljes sivatagában mindig felelevenítő, megbékéltető és megnyugtató otthont nyújthat kettőjük számára.

A folyton megújuló izgalmakkal járó szerelmi örömök hajszolása kifosztja a lelket az álmokból, és megszegényíti azt. Minél többet szeretett valaki, minél többre pazarolta el a szerelmi érzéseit, annál szegényebbé lesz már a földi életében is, s annál szegényebb lesz a szelleme a duáltörvényben.

Mivel pedig így elfakul és elszíntelenedik a duálérzése, annál kevésbé tudja megtalálni azt, aki az övé, még ha tud is a duáltörvényről, s ha belátja is annak szépségét, jóságát, igaz és kívánatos voltát, mert a lelkében elkopik az a vonzóerő, ami mind a földi, mind a szellemi világban érzékeny az ő lelkéhez tartozó másik féllel való összekapcsolódásra, s így erre a megérzésre alkalmatlanná válik.

Az ilyen lelkek elsuhannak egymás mellett; egymás mellett élhetnek, és mégsem tudják kifejleszteni önmagukban ezt a megérző képességet, mert ez el van tompulva. Ha érez is az ilyen ember bizonyos szerelmi vágyakozást, de nem képes a lelkében lévő hibákat és tévelygéseket leküzdeni, akkor ez az érzés, ez a vonzódás a bizonytalanságban és céltalanságban vész el. Mert ha erősebb az önzés, a gőg, a gyűlölködés érzése, vagy mondjuk, a testiség érzése, akkor a duális érzés képtelen áthatolni a tévedéseknek és bűnöknek ezen a megvívhatatlan bástyafalán, és ha mégúgy vágyakozik is a duálviszonyban való boldogulásra, erőtlenül esik vissza.

Mindebből az a tanulság, hogy az embernek a lelkét minden oldalról ki kell képeznie, át kell alakítania, jobbá, igazabbá, tökéletesebbé kell fejlesztenie, tehát meg kell térnie bűneiből. A duáltörvényben pedig meg kell szűnnie azoknak a változatosságoknak, amik az embert érzékibbé teszik. De le kell az embernek mondania arról is, hogy a házastársát a saját képére és hasonlatosságára akarja átalakítani; le kell mondania arról a törekvésről és vágyról, hogy az ő bűnös, hibás, tévelygésekre hajló természetéhez keresse azt, aki ahhoz hozzáilleszkedjék. Isten nem a bűnökhöz és tévedésekhez alakította a duálfelet, mert a tökéletességre eljutott emberszellem másik fele az, akivel majd találkozni fog.

Tehát hiába keresi az elbizakodott, zsarnok, gőgös férfi a neki mindenben engedelmeskedő, elvtelen, elgondolásokban és kezdeményezésekben szegény női lelket, aki éppen csak végrehajtója és kivezetője az ő akaratának: abban nem találhatja meg a duálját, hanem csak a szolgálóját. Ameddig a férfi így gondolkozik, ameddig a nőt szolgálójának akarja látni, addig szó sem lehet arról, hogy a hozzá hasonló és vele egyérzésű másik felét megtalálhassa; sőt ha meg is találta, mint két üstökös, amely száguldásában találkozik egymással, s egy pillanatnyi érintkezés után messzire elvágódik egymástól: úgy szakadnak el ők is a hasonló tévedések és bűnös hajlandóságok ütközése folytán.

De a nő is, ameddig ravaszkodik, hazudozik, s ameddig a férfit a saját akaratának és céljainak szolgálatába akarja állítani, és a szerelmével azért ajándékozza meg, hogy a saját céljait ezzel is megközelíthesse: az ő szépségének hódoló ifjú szerelmesében hiába keresi a lelkének másik felét, hiába tetszik neki a hódolat és a magasztalás, hiába tetszik neki a férfi önfeláldozása: nem találhatja meg benne azt, aki az ő lelkéhez tartozik, mert az éppen olyan zsarnok, éppen olyan saját céljait hajszoló valaki az életben, és éppúgy fel akarja használni, és ki akarja őt zsákmányolni, mint ahogyan ő cselekszik azzal.

Ha pedig valaki balgán mindenét odaadja annak a számító és más célokat hajszoló férfinak vagy nőnek, csak arra ad ezzel alkalmat, hogy kihasználják, ellopják azt a szeretetet, azt a szerelmet, amit ő a másikra rápazarolt.

Viszont aki a másik fél vonzalmát arra használja ki, hogy ezáltal magának dicsőséget, jólétet, kényelmet, vagy más földi előnyt szerezzen, az ellopja a lelki értékeket, hogy anyagiakat vásároljon rajtuk. Pedig aki valamit ellop, ugyanazt ellopja tőle más. Amennyi csalódáson valaki keresztülvezeti az őt szerető lelket, ugyanannyi csalódáson kell neki is keresztülmennie, mert arra szolgált rá; és amikor a csalódásokban keserű könnyek és fájdalmak között a saját lelkébe tekint, abban a fájdalomban és megnyugvás utáni vágyban alakul csak ki az igazi érzés a lelkében; és ha addig a dús ajándékot lábbal tiporta, azután már mint a koldus a kenyérhéjat is meg fogja becsülni, és nagyobb örömöt szerez neki az alamizsna, mint annak idején azok a nagy áldások, amelyeket ajándékképp kapott, de amelyeket nem érdemelt meg.

Én azt mondom, hogy akik csalódások és fájdalmak közepette szenvednek, akik nem kívánatos életet élnek a Földön, akik vágyódva tekintenek a szépségre és boldogságra, azok sokkal közelebb vannak álmaik megvalósulásához, mint akik ma érdemtelenül fürödnek abban a boldogságban, abban a káprázatos életben, amelyet ezren és ezren irigyelnek tőlük.

Csak a szenvedéssel, csak a lélek hibáinak, bűneinek és tévedéseinek porrá zúzásával tud a Gondviselés hozzáférni a lélek mennyei természetéhez. Csak akkor érti meg a lélek az igazság szavát, az Isten szavát, amikor lehullottak róla azok a kemény rétegek, azok a kérgek, amelyek őt a bűnnel, a tévelygéssel, a bűnre való hajlandósággal beburkolták. Hiába adja az Isten a legnagyobb ajándékot is a tévelygő földi embernek, elszórja azt az úton, és felszedi a sátán, s vesz magának rajta hatalmat, uralmat az ember fölött.

Ezzel a sátánnal küzdve kell azután járnia a földi embernek az élet útjait. Mert minden ilyen csalódásban, szenvedésben, fájdalomban benne van az ellentét elgondolása, az ellentét félrevezetése, csábítása, suttogása, amely ennél az ébren maradt vágynál fogva hol űzi-hajtja, hol csalogatja az embert, hogy minél többet vehessen el tőle.

Az ember ebben a múló világban, ebben a múló életben megkoronázott király; megkoronázta őt a kegyelem, megajándékozta mindazzal a szépséggel, jósággal és mindazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel felruházottan ha az isteni szóra figyel, ha az isteni törvényt követi, hamarosan, minél előbb elérheti a teljes megtisztulás és megigazulás állapotát.

A testben minden emberi lélek - bármilyen fogyatékos legyen is - Isten kegyelmét élvezi; éppen ezért láthatjátok sokszor, hogy nagyon alacsony szellemi fokozaton álló lelkek ragyogó külsőt, jó egészséget, erős testalkatot kapnak a kegyelem ajándékaképp, amellyel sok mindent elérhetnek és kívánatossá válhatnak a másik nemű emberek előtt; holott, hogyha egy-egy ilyen lélek a maga fokozatának megfelelő külsőben jelennék meg, akkor a többi emberek félelemmel és rettegéssel menekülnének tőle, hogy ne is lássák, és vele ne találkozhassanak, mert tudják, hogy nem várhatnak semmi jót azon a fokozaton lévő lélektől.

Azonban a Gondviselés angyalai azt akarják, hogy itt a mulandó életben az alig fejlődő, ezeket a külső burkokat még alig levetkőzni készülő lelkek is érezhessék a jobbnak, az igazabbnak közvetlen hatását, hogy legyen fogalmuk a jóról és igazról; hogy meggyőződvén a jó és igaz létezéséről, lélekben előrehaladva fogékonyabbakká váljanak az isteni jó és igaz megértése és elfogadása iránt, hogy így kívülről a jót megérezzék és megszeressék, a szépet megláthassák, és törekedjenek maguknak megszerezni s a lelküket ékesíteni vele; hogy az ilyen elesett lelkeknek fogalmuk legyen a hűségről, a ragaszkodásról, arról a boldogító melegségről, amely biztonságot nyújt a léleknek, amire építkezhessék, amiből az érzéseiben magasabbra emelkedhessék.

Azonban mint árnyék, mint lehetőség ott áll a sátáni gondolat, hogy az előnyösnek látszó, kívánatos dolgokat az önzés folytán igyekezzék magáévá tenni, s érte semmit nem adni; kihasználni és ellopni az élet értékeit; visszaélni a szeretettel, a bizalommal, a hűséggel; félrevezetni azt, aki hisz és bízik benne, megszerezni magának mindazokat az előnyösnek látszó gyönyörűségeket, amelyeket helyzete és adottsága mint eshetőségeket hozzáférhetőkké tesz számára. Pedig mindehhez az ő benső, lelki törvénye szerint, azaz igazság szerint nem lenne joga, mert hiszen mindenért, amit az ember a Földön élvez, valamit adnia kell; magáért az életért is fizetnie kell, az élet terhét hordoznia kell, az élet terhével rárótt kötelességeket teljesítenie kell, mert csak amennyi kötelezettséget teljesít, igazság szerint csak annyi örömhöz, boldogsághoz, előnyhöz van joga.

Az ilyen lelkek azok, akik az Isten kegyelmét sietnek megcsúfolni, az adott helyzeteket kihasználva maguk körül mindenféle csalódást és fájdalmat okozni, és ezáltal az emberek lelkében minden szépet és jót halálra ítélni. Ezek csinálják a zavart, ezek állítják meg a fejlődést, a haladást, mert mindenütt űr képződik körülöttük, mivel a lelkükkel semmit sem töltenek be, s így a ténykedéseik nyomán hiányok, örvények, forrongások keletkeznek.

De maguknak is csak gyötrelmet vásárolnak ezek a lelkek, akik pusztán kegyelemből vannak itt; mert amikor a halál törvénye levetkőzteti őket, még szegényebbekké lesznek, mint amilyenek voltak. Ezeknek nagy szenvedés lesz az osztályrészük, és ez a szenvedés, ez a szegénység, ez a fájdalom és az elvesztett jók visszaszerzése utáni vágy mint lobogó láng égeti a lelküket, s arra indítja őket, hogy újabb meg újabb harcokba és próbálkozásokba bocsátkozzanak, amik azután a fejlődésüket szolgálják.

Az ilyen mélyen elesett lelkek az élet többi oldalán vallott kudarcokon és megpróbáltatásokon kívül a duális oldalon is éppen ilyen gyarlóságokkal, visszaesésekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal és szenvedésekkel találkoznak, illetőleg töltik meg az életet; horzsolódnak, súrlódnak abban a törvényben, amelyet a maga világában minden nép és faj többé vagy kevésbé tökéletes vagy tökéletlen formában a házasság intézményében ismer. Az egyenlő fokozatra jutott duálok összecsapódnak, megint eltávolodnak, majd újból összesodorja őket az élet, hogy ismét eltávolodjanak egymástól; azonban mindannyiszor egy-egy fokkal több érzés marad nyitva az öntudatuk előtt, egy fokkal mindig feljebb emelkednek - de egy fokkal mindig többet is szenvednek.

Ez a szenvedés áll őrt, és az ettől való félelem az, ami őket nem engedi az elért fokozatról leszédülni; mert az egymás iránt megmaradt érzés mindig arra indítja mindegyiket, hogy hasonlót keressen ahhoz, akinek emlékét őrzi a lelkében. Ez az a titokzatos erő, amelynek nem tudnak ellenállni, akik ezt egyszer megismerték; ezért haladnak gyorsabban, és ezért szenvednek többet.

Főképp sokat szenvednek a duáljukkal összetalálkozott női szellemek, mert az áldozatos életeknek egész sorozatát élik végig, részben azért, hogy önmagukat minél tökéletesebbé és jobbá képezzék ki, részben azért, hogy a közéjük állott akadályokat eldolgozzák.

Abban az esetben, ha igen nagy a két szellemfél között a fokozati különbség, éspedig a női fél van magasabb fokozaton, akkor megeshetik, hogy a nő mint gyermekét fogadja magához a duálfelét, hogy önmagából többet adhasson, hogy úgyszólván testileg és lelkileg is felnevelhesse őt. De ez igen ritkán megy teljesedésbe; legtöbbnyire az történik, hogy vagy az anya hal meg a gyermek fejlődési idejében, vagy a gyermek hal meg, még mielőtt a nemiség tudata felébredne benne, hogy az érzése mindenképpen tiszta maradhasson.

Továbbá előfordul, hogy mint szerelmesek kerülnek össze, s akkor, hogy az tiszta érzés maradhasson, a fejlettebb lélek még a házasságkötés előtt eltávozik a szellemhazába.

Csak az erősen fejlett duálok, akik már több próbát végigéltek és mindenben levizsgáztak, élnek együtt végig egy-egy hosszabb vagy rövidebb emberi életet. De ilyen esetben is bizonyos cél, bizonyos elvégzendő munka az, ami eléjük van tűzve, amit kiegyenlített fluidjaikkal hivatva vannak együtt elvégezni: az emberiségért valami nagyobb munkát vagy valami nagy áldozathozatalt, amelyben egymást támogatva, egymást kiegészítve igyekeznek a helyüket betölteni a földi életben.

Azután ez az élet is elmúlik; hiszen a test elhervad, megöregszik, meghal. Azonban ilyen egymásra talált duálok, amikor a szellemvilágban ismét találkoznak, már nem az elhervadt test emlékével, hanem új formában, hogy úgy mondjam, lelki újjászületésben, új alakulatban, új körülmények között, új ragyogásban, új szépségben látják viszont egymást. Ehhez az új élethez a régi emlékek úgy tapadnak, mint a virág gyökerei a földhöz, és nem képezi legfőbb örömüket és boldogságukat, hogy egymást megszerették és egymással élve bizonyos célt elértek - az csak egy kedves emlék marad. Ők maguk azonban - mint ahogyan a növény jobb talajba áthelyezve és nemes ággal beojtva új életet él - a rájuk virradó új életnek új lehetőségeivel, új ismereteivel, új tanulmányaival, új körülményei között, új formában, új célokért lelkesedve, új életlehetőségek között, új egymásra ismerésben, új érzéseket keltő mámorban kezdik meg újabb feladatukat.

Az ilyen felfejlett duálok minden egyes fokozaton, minden egyes emelkedési lehetőség alkalmával ilyen átalakuláson mennek keresztül. A lélek mélysége kiapadhatatlan forrásával gazdagítja a lét szépségeit, és a lélek minden egyes álmának, gondolatának, érzésének valóra válásával jobban és jobban egymásra ismernek. Minden egyes egymásra ismeréssel nagyobbakká, erősebbekké, hatalmasabbakká, jobbakká, igazabbakká és tökéletesebbekké válnak úgyannyira, hogy akik itt éltek a Földön, ebben a szegényes lehetőségekkel teljes világban, el sem gondolhatják, el sem képzelhetik, milyen eshetőségek azok, amelyek az élet szépségeit megszámlálhatatlan változatokban még eléjük tárhatják.

A szenvedés, a megpróbáltatás, a nyomor, a csalódás, a kételkedés, a bizonytalanság érzései itt maradnak a bűnnel, a tévelygéssel az ő levetett formájukban, a testben.

És mindaz maradjon is itt, hogy a minősítés törvénye minden egyes atomot átdolgozva megtisztítson és felemeljen, hogy az élet napja átragyogja és mennyei anyaggá változtassa át, és ezek az anyagok, amiket a mennyei Nap átvilágított, itt maradjanak a Földhöz kötve; de nem azért, hogy a Föld lehúzhassa őket, hanem, hogy ebből az átdolgozott anyagból mint az örökkévaló Isten kegyelméből gazdaggá lett gyermekek, ők is ajándékozhassanak a Föld megsűrűsödött, megkeményedett, nehezen feldolgozott lelkierőinek, és ezeken az erőkön keresztül ők is segíthessenek felemelni azokat, akiket szerettek, vagy akik őket szerették, akik valami érzés folytán, akár a hála, akár a részvét, vagy a jóra való igyekezet folytán érzéseket ébresztettek bennük, vagy ők ébresztettek azokban, hogy azokat segítségükkel elláthassák.

Mert ne úgy képzeljétek a szellemek pártfogását, hogy azok az egész idejüket az emberek mellett töltik és óvják őket, hogy szakadékba ne essenek! Nem; hanem azok az átdolgozott fluidok, a megvilágosított erők, amelyek felett a Földtől megszabadult ilyen szellemek rendelkeznek, a szeretet által összekapcsolódnak a földiekkel, a földiek lelkével, a földiek lelkének vágyódásával, javulni akarásával, tiszta elhatározásával, törekvésével; s ezek az erők, ezek a fluidok azok közt a vágyak és akaratok közt, amelyek az eltávozottal és az élővel összekapcsolódhatnak, hidat képeznek, és ezen a hídon közlekednek a Földön élőnek a lelkével az eltávozottól eredő gondolatok, érzések, akaratok és vágyak anélkül, hogy annak a gondolatait pontról pontra lefoglalnák, vagy őt az ő Istentől kapott enyhületet és boldogságot nyújtó életében zavarnák.

Ezek a tiszta erők nemcsak arra hatnak, akit szerettek, hanem arra is - akár emberek, akár test nélküli emberszellemek is azok, és ha alacsonyabb fokozaton állnak is - akin így áthaladnak, és aki a maga életerejével akaratlanul is, öntudatlanul is továbbítja az így rajta keresztüláramló éter-rezgéseket.

Mert hiszen az éterrezgések is továbbítják a szellemi gondolatokat, érzéseket és akaratokat, miután a szellem gondolata, érzése, akarata sem más, mint az ő életével telített erő, azaz ő maga; mert a gondolat és érzés az az erő, amely mindig keresi azt a célt, hogy hol és hogyan teljesedhetik ki és valósulhat meg.

Mert hiszen ha ez nem volna ilyen hatalom, akkor az anyag a maga tompa elesettségében és életnélküliségében sohasem lenne képes erővé és szellemi közvetítővé lenni.


 


 

VIII. FEJEZET

Elfajulások


 

A szerelmi érzés elfajulásának különböző okai. - A szerelmi érzéssel való visszaélés és taktikázás kárhozatos következményei az öregkorban és a szellemi életben. - Örök értékű és mulandó értékű munkálkodás. - A különböző munkák egymásrautaltsága. - Hogyan jutnak észrevétlenül a testöltésbe a gyarló lelkek? - Fogyatékosságuk következményei a szerelmi életben. - A hasonneműek összeköttetése. - Az érzékiség fokozódása a kielégítetlenség folytán. - Elbátortalanodás a szerelmi életben. - A tüzes fluidgömbök. - Lelki és szervi elfajulások. - Mik az okai, hogy a női lélek kevésbé van kitéve az elfajulásoknak? - Az anyaság lelki áldásai a nőkre nézve. - A hipokrata társadalom és a leányanyák.

Vannak emberek, akik visszaélnek a másnemű emberek szeretetével, jóságával, ragaszkodásával és hűségével, ennélfogva ezekért a visszaélésekért nekik is szükségképpen hasonlóban van részük.

A szellem érzi a törvénynek ezt a kikerülhetetlen folyományát, de az ilyen szellemek gőgjükben a reájuk váró szenvedéses állapotot nem akarják magukra venni, s ez indítja őket arra, hogy a másneműektől elforduljanak. Ezek azok, akiket a szeretetlenség bűne hajt a hasonló neműek felé.

Azután vannak, akik az érzékiség túlhajtása folytán kerülnek erre a lejtőre. Ilyenek azok a gyenge szellemek, akik hiúk, gőgösek, önzők, szeretet pedig nagyon kevés van bennük, s ennél fogva senkit sem tudnak annyira szeretni, hogy ez a vonzalom egyhez tudná őket lekötni, ezért folyton cserélik vonzalmuk tárgyát.

Mikor pedig ezen a téren egy kis sikert érnek el, a gőgjük még jobban felduzzad, annyira, hogy ezeket a sikereket hajszolva még többet és többet próbálnak meghódítani, s a lelküket többé nem a szeretet ösztönzése, hanem a mindig éhesebb hiúság kielégítése vezérli.

Az ilyen ember hiúsága abban elégül ki, ha egyikre is, másikra is hatást tud gyakorolni, leköti az érdeklődésüket, szeretetet, illetőleg szerelmet ébreszt maga iránt; mikor pedig már azt az eredményt elérte, hogy valakinek az érzéseit hatalmába kerítette, akkor elhagyja azt, mivel ő nem szeretni, hanem csak szerettetni akar.

Azok a fájdalmak azután, amelyek az ilyen magatartás következményeképpen más nemű lélekből feléje irányulnak, mint kielégítetlen lelki vágyak kísérik az életen keresztül.

Majd pedig mikor már közeledik az öregség, az ilyen ember - még ha házasságot kötött is - még mindig bizonytalan állapotban van, mert az ilyen természetű lélekben mindig ott él az elégedetlenség érzése, azt gondolván, hogy ha másvalakivel kötötte volna össze az életét, talán nagyobb boldogságban lett volna része, talán több földi eredményt érhetett volna el, pl. nagyobb gazdagságba juthatott volna azzal a képességével, amellyel maga iránt a másneműekben szerelmet tudott ébreszteni.

Ebben a folyton tartó kielégítetlenségben és elégedetlenkedésben éri utol a hervadás és a halál.

Az öregségben ugyan pihenni tér a léleknek ez a része, mert az öregségben más oldalról kell magát képeznie; de azért ez az oldal félbemarad a fejlődésben, mert annak alkalma elmúlt. Azonban amikor az öregség bénító terhe a testtel együtt elmúlik - tehát a szellem átkerül a szellemvilágba - ekkor ezek az érzések, amelyek a lélekben mintegy le voltak sajtolva, új életelemekhez jutva tovább izzanak és úgyszólván kielégíthetetlen szomjúsággal gyötrik a lelket.

A szellemi életben ugyanis normális körülmények között az öregség tapasztalata és gazdagsága bizonyos bölcsességgel, előrelátással és helyes ítélettel egyensúlyba hozza a lélek különböző erőiben lévő azokat a kifejezési lehetőségeket, amelyek az elmúlt földi élet folyamán a gyermek játékos kedvében, az ifjú vidámságában és lelkesedésében, és a férfikor gyümölcstermő eredményeiben mutatkoztak. De hogyha nincs minden oldalról kifejlődve, vagy legalább egyensúlyi állapotba hozva, akkor a szellemi életben folytonos kilengésekre válik hajlamossá, és semmiképpen sem tudja azt az eléje szabott feladatot elvégezni, amit tehetségéhez képest el kellene végeznie.

Hiszen éppen, mivel az ilyen lelkek semmi eredményre sem tudnak jutni a szellemvilágban, azért szükségesek az anyagi és félanyagi világokon a testöltések, hogy ezeket a hiányos lelki képességeket egyensúlyba hozzák az emberi adottságaik által, és azokat, amelyek el vannak maradva, kiegészítsék, kifejlesszék; amelyek pedig ferdén fejlődtek, azokat addig tanulják és fejlesszék, ameddig a rendes kifejezési formát el nem érték, hogy velük az örökkévalóságban is hasznosan munkálkodhassanak.

Mert az örökkévalóságban nem lehet féleredményeket produkálni, valamit elkezdeni és félbehagyni. Azért féloldalú fejlettséggel lehetetlen a továbbmunkálkodás, mivel a befejezéshez nincsen meg a léleknek a megfelelő képessége.

Pedig ez alatt még nem örökkévaló jellegű munkát értek, sőt még csak nem is örökkévaló értékű részletmunkát, hanem legalább olyan részletmunkát, amit az elsőrendű munkában is fel lehet használni.

Hiszen a ti világotokban is úgy van az, hogy ha valaki építeni akar, először tervet készíttet. Ez az alkotó munka. Azután, hogy kivitelezni lehessen, el kell készíteni a részletrajzokat, azaz minden legkisebb részletnek meg kell állapítani a helyzetét és egymáshoz való viszonyát. Ekkor már a szellemiben kész a munka. Csak azután jönnek a kivitelező munkások. Azonban nem az ássa ki a földet és hordja össze az anyagokat, amelyekből építeni fognak, aki az alkotó munkát elvégezte, vagyis aki a terveket elkészítette, hanem mindent az végez el, kinek mihez van képessége; a kőműves rakja a falakat - de ő is aszerint a terv szerint, amit a tervező készített -; a földmunkás is a szerint emeli ki a földet, és így tovább, mindegyik aszerint végzi el a maga részletmunkáját. Azonban a téglát már nem ezek a munkások készítik el, hanem olyanok, akik viszont ebben rendelkeznek megfelelő ismeretekkel.

Ilyen sokféle szakmát és részletkidolgozást igényel még egy ilyen mulandó életre szóló elgondolás kivitelezése is, amely pedig csak egy eszköz arra, hogy amikor megvalósul, az embereket megvédje az időjárás viszontagságai ellen, és otthont adjon nekik.

Viszont azok az emberek, akik majd ebben az épületben laknak, ismét mással foglalkoznak, talán éppen magasabb rendű dolgokat hoznak ki a lelkükből; de ez az épület is hozzátartozik, tehát ez is egyik eszköz a céljuk eléréséhez; mert amíg ebben laknak, addig nincsenek kitéve az időjárás viszontagságainak, s így lelki erőiket abban az irányban működtethetik, ami az ő élethivatásuk.

Így hozza létre egyik szükséglet a másikat.

Az örökkévalóban is valamely munkánál, amely talán egy nagy, magas célt, egy isteni elgondolást szolgál, a legjobb akaratú lélekre sem bízzák mindjárt megtérése után a legmagasabb rendű feladatot, hanem mindenki a maga képességéhez, a maga szellemi fejlettségéhez mért részletmunkát kap, amelyben foglalatoskodnia kell; de azt a munkát, amit a Gondviselés angyalai rábíznak, jól és tökéletesen kell elvégeznie.

A tökéletlen emberszellem azonban - aki a lelkének milliárd és milliárd téves életatomja szerint is bizonytalanságban él, s abban a káoszban tévelyeg, amely felett úrrá lenni képtelen - mert ha úrrá tudna lenni, akkor az első pillanatban látnia kellene, hogy nem jó az elv, amelyen elindult, az út, amelyen halad, hogy a boldogságot keresse - az életnek minden egyes kifejezési lehetőségével újabb meg újabb differenciákat hoz létre, s ezeknek a differenciáknak következményeitől szenvedni kénytelen.

Az ilyen szellem teljességgel használhatatlan a szellemvilág részére, mert az ő munkája az igazság és örökkévalóság törvényében még egyáltalában semmire sem alkalmas. Az ilyennek tehát a magasabb rendű életben nem is lehet helye, mivel nincsenek meg benne az ahhoz való előfeltételek. Mert a jóban és igazban csak annak van helye, és csak annak van joga a békességre és maradandó állapotra, aki ebben a jóban és igazban valami hasznavehető, értékesíthető munkát végez vagy végzett.

Tehát az olyan szellemek, akiknek lelkében egyik válság a másikat követi, a szellemvilágban bizony nagyon szegények, úgyhogy csak hulladékokból élősködhetnek, és nagyon szűk a mozgási lehetőségük; és így nem élvezhetnek szabadságot, mert a jóban nincsen semminemű letéteményezett vagyonuk, amely után bizonyos eredményt élvezhetnének.

Az ilyen gyarló, félbemaradt lelkek a Föld légköréből - amely csak úgy hemzseg az ilyenek sokaságától - megint visszadeportáltatnak a földi életbe. Ti. az ő nagy szegénységükben és kielégítetlenségükben állandóan mohón vetik rá magukat a kielégülésnek azokra a lehetőségeire, amelyek a természeti világ fluidjaival való kapcsolatban várnak reájuk, amely kapcsolat azonban mindig közelebb és közelebb vezeti a testesüléshez, a szervek kényszerű viselésének állapotához.

Ebből természetszerűleg következik, hogy ezt a kiegyenlítetlen és kielégítetlen érzést a lelkükben magukkal hozzák. Még súlyosbító körülmény, hogy a reájuk következő élet pedig már szegényesebb a kielégülés és kiegyenlítődés lehetőségei tekintetében, mint az előbbi volt[1].

Az ilyeneknek rendszerint még más körülmények is megszűkítik a lehetőségeiket, pl. esetleg nyomorék testben kell megjelenniük, vagy másféle gátlással vannak terhelve, pl. elveszítették valami olyan képességüket, amellyel a másik nemre vonzólag hathatnának és kívánatosaknak tűnhetnének fel előtte.

De ez nem is lenne rájuk nézve kívánatos azokkal a más nemű alantas lelkekkel, akik az ő állapotukhoz mint kiegyenlítő lehetőségek rendelkezésre állhatnának. Mivel pedig gőgösek és elbizakodottak, mert a lelkükben az előző életeikben elért hódítási eredményeik emlékét hozzák magukkal, azért megalázkodni nem hajlandók. Most azonban nem rendelkeznek azokkal a vonzó külső adottságokkal, de az egyéniségükben mégis úgy érzik, hogy megvannak bennük a hódításhoz való kellékek, s így a más neműekkel szemben rátarti módon viselkednek, mivel pedig amazok egyáltalán nem vonzódnak hozzájuk, ezáltal a velük való együttélés lehetőségét úgyszólván maguk zárják el maguk elől. Így tehát visszahúzódnak, és a benső lelki kielégítetlenség és hasonlóság folytán a hasonló neműek felé vonzatnak, s ezáltal a hajlamaik természetellenes elfajulást szenvednek, ami azután a lelki és fluidi világukban még sokkal nagyobb elégedetlenséget eredményez, és még sokkal villamosabb visszahatás képződik körülöttük.

Mivel pedig az ilyen külső és belső elváltozást az első időkben nem veszik észre, közben a lelkükben is nagy változás megy végbe s bátortalanokká válnak a másik neműekkel szemben, s mintegy önmaguk felé, befelé húzódnak az érzésszálacskáik, befelé hajolnak a fluidi felvevő áramcsövecskéik s így fokról fokra elcsenevészednek.

Ezek az áramok azután egy elváltozott fluidburkot alkotnak az ilyen szellemek körül.

Tudniillik ezek a szellemek az ő érzés-, gondolat- és vágyviláguk szerint képeznek, ennélfogva egy közös burkot alkotnak maguk körül, s ez a burok őket addig eggyé teszi, ameddig el nem fogynak azok az elfogadó fluidok, amelyek az ő testükben is meg a lelkükben is egyensúlyban tartják egymást. De amikor azok az elfogadó fluidok felégnek és elhasználódnak, akkor ezek a fluidburkok felrobbannak, s ők erejüktől megfosztott szellemekké válnak[2].

Azután pedig mindenféle elfajulás következik, amely az eljövendő testi életben vár reájuk: lelki és szervi elváltozások mindenféle variációkban, amelyek tökéletlenül tudják kifejezni a természeti világban.

És ez áll mindkét nembeli emberekre, illetőleg emberszellemekre.

Pedig ezeknek az elfajult fluidoknak is ismét össze kell találkozniuk.

Az ilyen elfajulásnak az elfogadó (női) fluidok kevésbé vannak kitéve, mert a női fluidok a kifejezésre való törekvésben nem annyira erőszakosak. Továbbá a női fluidoknak a normális felé való gravitálása sokkal nagyobb, mint a férfi fluidoké, mivel a női fluidok többet szenvednek a testöltés, a szülés, a szoptatás, az anyaság önmaga feláldozása által, s ezekből a fluidokból ezen a réven sokkal nagyobb mennyiség dolgozódik fel a duáltörvényben, mint a férfi fluidjaiból.

Innen van, hogy ha a női szellem alacsonyabb rendű is, mint a férfi szellem, de ha anyává válik, az anyaságban több érzéki fluidja dolgozódik fel és szellemesül mint a férfinál az apaság révén, mivel a férfi sokkal inkább kivonja magát ezen a téren is a törvény kötelezettsége alól, mint a nő. Hiszen a kicsiny gyermek nevelése csaknem egészen az anyjára hárul, mert a férfi többnyire nem érzi a lelkében azt a kötelezettséget, amely őt az általa nemzett eredményhez fűzi.

Ezért az emberi társadalomnak sokkal több gondot kellene arra fordítania, hogy a férfit a családi élet és az egymásért való önfeláldozás jármába hajtsa a törvény. Mert ha az első időkben lázadozik is ellene a fejletlen szellem, de a családban való együttélés, napról napra való összeszokás, a gyermekeinek szemlélése hovatovább a szeretetnek mégis egy bizonyos lépcsőfokára vezeti el őt is, úgy hogy a lelke minden egyes élettel jobban kimélyül és nagyobb mértékben termeli ki magából az összetartó szeretet érzését, mint hogyha elszigetelve kivonhatja magát a következmények, a terhek viselése alól. Mert ha ezt teheti, akkor az önzése még sokkal inkább felerősödik, a kötelességérzete meglazul, a szeretete pedig, ez az összetartó, egység felé vonzó erő, teljesen megsemmisül.

Pedig ha valaki a közvetlen véreit sem tudja szeretni, hogyan lehessen attól magasabb, eszményibb szeretetet várni, mondjuk a fajtájához, nemzetéhez való szeretetet? Hogyan lehet attól a férfilélektől valami olyan eredményt várni, amely az egész világ előmenetelét mozdítaná elő? Az ilyen félrefejlett férfilelkekben a kegyetlenség, a zsarnokság, a durvaság, a gőg üt tanyát.

A mellőzött, megcsalt, kijátszott női lelkek viszont a ravaszság, a hamisság és mindennemű álnokság kifejlődésének melegágyaivá válhatnak, mivel az ilyen női lélek nem fejezheti ki magát sem az anyai érzésben, sem az összetartó szeretet érzésében, amelyben a női lélek a maga finomabb érzését kifejezésre juttathatná.

Így hozza létre egyik bűn a másikat.

És ma, a ti mostani korotokban és állapototokban, amikor a társadalmi álszemérem és álerényesség megszólja és elítéli a leányanyákat, ugyanakkor a férfit nem ítéli el, hanem mintegy hallgatólag felmenti az alól a természetes kötelezettség alól, amellyel Isten és emberek előtt mégiscsak felelős az anya és a gyermek sorsa tekintetében.

Ez az eltévelyedés, ez az álerényeskedés, a mérhetetlen gőg, anyagiasság és testiség, amely az emberek társadalmában mind olyan nagy szerepet játszik, megakadályozza, hogy az ifjúság a fiatal években, az Isten által előírt úton-módon érvényesíthesse az egymás iránt való érzését, mivel nem adja meg a lehetőséget arra, hogy mindkét nemben törvényesen élhesse ki magát a szerelmi érzés, hogy magasabb rendű, jobb és tisztább nemzedéket hozhasson létre. Ahelyett az emberi önkényes gondolkodás megnehezíti a házasságok létrejöttét; az emberek túligényessége megnehezíti azt, hogy ezek az érzések egyszerűen, minden külső követelmény nélkül élhessék ki magukat, és hozhassanak létre eredményeket.

Ez sem csupán azok bűne, akik ezt a féket nem tartják magukra nézve kötelezőnek, hanem azoké is, akik önzésből olyan erényeket találnak ki és olyan állapotokat hoznak létre, amelyek az emberi lelket ferde irányba terelik, s olyan korlátokat építenek ki, amelyeket az érdekeltek nem tudnak respektálni - mert sokszor lehetetlen is, hogy respektálják - s azért kénytelenek olyan irányban keresni a vágyaik érvényesülését, amely nem felel meg az Isten akaratának.

Tehát nemcsak azok vétkeznek, akik "félrelépnek", hanem azok is, akik önzésükkel és álokoskodásukkal elterelik a természet útját, meg azok is, akik ezeket az igényeket a gyermekeikben felettébb megnövelik, akik bennük a munkától való iszonyodást kiépítik. Tehát vétkesek ebben a szülők és azok az emberek, akik álszenteskedésükkel és álerényeskedésükkel a lehetetlent akarják másokkal lehetővé tétetni.


[1] Szükséges is, hogy szegényesebb legyen, hiszen azok a más nemű fluidoktól eredő kielégítetlen érzések kísérik őket a testbe, amelyeket előző életükben ők maguk hívtak életre.

[2] Minden embernek a saját fluid köre, az a bizonyos kisugárzás, az a bizonyos aura, amely zárt egységet, burkot alkot körülötte, s megóvja őt attól, hogy más szellemek és emberek az ő lelki világába mint domináló hatalmak belenyomulhassanak. Ugyanígy az egy érzésben összetömörült szellemek körül is ilyen zárt burok képződik, amely őket egy közös egységgé teszi.